A Jó Pásztor, 1960. július-december (40. évfolyam, 27-51. szám)

1960-08-26 / 34. szám

Irta: TÖLGYESY MIHÁLY

— Most nyergelj, Bálint, mert azonnal elmegyek. A világon senkit be nem szabad ereszteni. A láncoskutyák éjjel-nappal szabadon járjanak. Magad is ügyelj és éjnek idején járd körül többször a kastélyt. Italt el ne fogadj senkitől, legkevésbé a cigányoktól.

Bálint mindenre igen bólintott és kiment nyergeim. Csakhamar tüzesvérü fekete mén toporzékolt a tornác ajtaja előtt.

Ez volt Kömlőváry kedvenc paripája. Erre felvetette magát és sebesen vágtatva elnyargalt... hogy hová? Ezt senki sem tudta, de nem is kérdezte senki.

Útközben betért a cigányokhoz s magához intette az öreg Verát:

Illatodat tartsd készen. Holnap vagy holnapután visszatérek s akkor már szükségem lesz rá.

Vera fejcsóválgatás között nézett utána.

— Bizonyosan megint hoz egy áldozatot. Hej, Ákos, ennek nem jó vége lesz.

Kömlőváry nemes paripája versenyt futott a széllel s néhány óra alatt ötven-hatvan kilométernyi utat tett meg.

Majd lekanyarodott az országutról s egy dűlő utón folytatta vándorlását. Nemsokára oly egyenlőtlen lett az ut, hogy kénytelen volt leszállani s lovát kantárszárnál vezetve, gyalog folytatni az utat.

Végre megállott és figyelmesen nézett körül. Úgy látszik, bizonyos titkos jelekről már tudta hányadán áll, elővette sípját s abba háromszor belefujt.

A sivotó hang végig suhant a völgyön és visszaverődött a távoli sziklabérceken.

Pár perc múlva előjött egy férfi. Fekete bajuszu, marconaképü ember volt s mindjárt az első tekintetre lászott rajta, hogy haramia.

Kömlőváry oda dobta neki a kantárszárat s megindult. Nem kellett vezetni, mert tudta az utat s csakhamar a haramiák fészkébe jutott.

A banditák felugráltak a tűz mellől s hangos éljenrivalgásba törtek ki, ily módon üdvözölvén fővezérüket.

Kömlőváry magához intette helyettesét.

— Úgy van-e minden, amint a levélben Írtad? —

kérdezte. ;

—Úgy van gróf ur . . .

— Csitt! — vágott szavába Kömlőváry. — Itt nem vagyok gróf. Itt csak egyszerű bajtárs vagyok. Hol van a becses zsákmány? Látni szeretném.

— Jöjj velem a barlang külön osztályába. Ott megláthatod.

Kömlőváry kíváncsian követte őt. Az úgynevezett különosztály előtt, mely a barlangnak egyik elágazását képezte, két fegyveres állott őrt. Maga a mélyedés egy hatalmas függönnyel volt a többi résztől elválasztva.

A gróf szétvetette a függönyt, társának intett, hogy maradjon kiyül s csak ő maga lépett be a belső barlangba, melyet pislogó mécses világított meg. Körültekintve látta, hogy elég lakályosan van berendezve, már amint az egy barlangnál általában lehetséges. A kerevetet összehajtogatott és egymásra rakott szőnyegek helyettesítették, az asztalt pótolta egy kiálló sziklatömb, melynek a teteje oly lapos volt, mint az asztal, lócák és székek gyanánt tuskókat és fatörzseket használtak, melyek hosszas használat által simára koptak.

A kereveten mély szomorúságba merülve ült Ilonka. De vájjon mikép került ő ismét a haramiák kezébe?

Ugyanis azon a napon, midőn inasa átment a rendőrséghez az ismertetett esetről jelentést tenni, Ilonka is távozott a fogadóból és pedig véletlenségből éppen olyankor, midőn a kapus másfelé volt elfoglalva.

így történt, hogy senki se látta őt távozni a fogadóból. Szándéka volt látogatást tenni a rendőrkapitány nejénél, ki oly szívélyes volt iránta s kinek nagy hálával tartozik.

Alighogy egy darabig ment az utcán, midőn egyszerre csak Wesselényi Imrével találkozott. Meglepetésében mintegy megbénulva állott meg s ijedten meresztette rá tekintetét.

A fiatalember már egészen ki volt gyógyulva a lövés okozta sebéből s Ilonkát megismerve szintén megállott és tiszteletteljesen üdvözölte őt.

— Nagyságos asszonyom, — úgymond, — jó hogy találkoztunk. Nem állott ugyan szándékomban kegyedet felkeresni, mert vettem észre, hogy azok a parasztok elidegenítették tőlem s bizalmatlanná tették. Pedig kegyed egyenesen nekem köszönheti szabadságát.

— Ebben igaza van, — válaszolt Ilonka. — Fogadja érte hálás köszönetemet.

— Lássa nagysád, kegyed engem bizalmatlanságával megsértett, úgy hogy én kegyedet nem is akartam többé felkeresni — pedig férjére vonatkozólag

/\ TA

lett volna igen fontos mondani valóm.

— Oh beszéljen kérem.

— Nem, nem — szólt Wesselényi a sértődöttet játszva. — Hogy is beszéljek én kegyednek, mikor úgy sem hisz és nem bízik bennem.

— Oh az égre kérem, uram, beszéljen. Mit tud férjemről?

— Csak annyit mondok, nagyságos asszonyom, hogy nem fogja őt megtalálni soha.

— Hah, talán meghalt?

— Még nem, de olyan helyen van, ahonnét nem szabadulhat.

— Talán fogva van?

Wesselényi körülnézett, mintha félne valakitől.

— Itt nem lehet beszélni, — mondotta. — De különben is, kegyed elvált tőlem s másokra hallgatott. Nekem tehát az erkölcsi kötelesség hallgatást parancsol.

Ilonka most már meg volt ijedve, hogy férjével történt valami és könyörögni kezdett Wesselényinek, hogy mondja meg, mi történt Elemérrel.

— Asszonyom, — felelt Wesselényi kitérőleg, — minek beszéljek, mikor talán úgyse adna hitelt szavaimnak. Önérzetes férfi, ha egyszer nem hisznek néki, nem beszél többet.

Ilonka rettenetes felindulásban volt. Most már biztosra vette, hogy Elemérrel valami baj történt, mert csak igy magyarázható meg, hogy élet jelt nem ad magáról s úgyszólván nyomtalanul eltűnt.

Megragadta Imre kezét s könyörögni kezdett

neki.

— Uram, ne vegye sértésnek minapi magaviseletemet. Hisz ha ön igazságos akar lenni, akkor kénytelen lesz belátni, hogy bizonyos tekintetben okot adott a bizalmatlanságra. Gondolja meg uram, hogy én férjes nő vagyok, ki férjemet imádásig szeretem. Alig pár heti együttélés után az ellenség durva keze hirtelen szétszakított bennünket. Azóta kimondhatatlan szenvedéseken mentünk keresztül mindketten, de tartotta bennünk a lelket a boldog viszontlátás reménye. És most mondja meg uram, viszontláthatom-e férjemet?

Wesselényit meghatották eze nszavak.

— Nagyságos asszonyom, be fogom bizonyítani, hogy nem vagyok bosszúálló. Megvallom, hogy úgyszólván olthatatlan lángra gyultam kegyed iránt. Megvallom azt is, hogy egyenesen abból a célból szabadítottam ki kegyedet, hogy magamévá tegyem.

Pillanatnyi szünetet tartva felsóhajtott.

. Ilonka szinte megszánta a szegény fiút, kinek remegő keze elárulta, hogy nagy lelki gyötrelmeket szenved.

Wesselényit meghatották ezen szavak.

— Akkor még nem tudtam, hogy kegyednek férje van s hogy férjét annyira szereti. Meglátva kegyedet, szivem szerelemre lobbant és csak égy vagyam volt: kiszabadítani és bírni kegyedet.

Megint szünetet tartott, mert a belső kin miatt nyilván nehezére esett neki a beszéd.

— Node, — tette hozzá összeszerve magát, — ezen már túl vagyunk. Megvallom, hogy akkor, midőn ama parasztházban voltunk, helytelen magaviseletét tanúsítottam s tűimentem bizonyos határon. De ezen nem lehet csodálkozni. Én akkor a rablók körében elszoktam a müveit emberekkel való modortól és kitanultam a nemes gondolkodásmódból. Most már máskép áll a dolog. De menjünk a közeli sétatérre, itt esetleg meghallhatja valaki, amit mondani akarok.

Ilonka gépiesen követte őt. Nem gondolt most semmi másra, mint csak Elemérre ,s arra, hogy meg kell tudnia, mi történt vele.

A sétányra érve, a felindulás annyira kimerítette, hog ya légközelebbi padra rogyott.

— Nagyságos asszonyom, szedje össze magát, legyen erős.

— Legalább azt mondja meg, Wesselényi ur, él-e

még Elemér? ' '

— Úgy hiszem nagyságos asszonyom, ezt egész bizonyossággal állíthatom.

— Ön tehát tudja, hogy hol van ?

— Tudom asszonyom.

— Az égre kérem, közölje velem. Hadd tegyem meg azonnal a szükséges lépéseket érdekében.

— Nagyságos asszonyom, — mondotta erre Wesselényi igen komolyan, — tudomással bírok arról, hogy kegyed első ittléte alkalmával a rendőrkapitány és családjának pártfogása alatt állott.

— A kapitány ur valóban igen szives volt irántam s megígérte, hogy ügyemben mindent meg fog tenni, ami csak telik tőle.

— Jól tudom, — folytatta Wesselényi, hogy kegyed most is a kapitányban bízik s azt a reményt táplálja magában, hogy az ő segítségével megtalálhatja Elemért. De biztosítom nagyságos asszonyom, hogy e reménye nem fog megvalósulni.

Ilonka ijedten nézett rá.

— Áz Istenért, beszéljen világosan uram.

— Nagyságos asszonyom, ha célt akar érni, akkor éppen a rendőrség segítségét szabad legkevésbbé igénybe venni.

— Miért? — kérdezte Ilonka ijedten.

Wesselényi Imre Ilonkához hajolt és halkan igy

szólt:

— Férje ott van, ahonnét kegyed kiszabadult.

— Mit hallok? Rablók kezében?

Wesselényi igenlőleg bólintott fejével.

A megdöbbenés, a rémület csendje állott be egy percre. Ilonka szinte megkövülve bámult az előtte állóra. Szinte hihetetlennek tetszett, amit most hallott. Végre annyira magához tért, hogy legalább beszélni tudott.

— Uram, hisz ez lehetetlen. Oh, vonja vissza szavait . . . mondja, hogy nem úgy van, hogy csak rám akart ijeszteni, vagy Isten tudja, mi célból valótlant mondott.

Wesselényi sértődve kiegyenesítette magát.

— Asszonyom, előre tudtam, hogy szavaimat kétségbe vonja, ép azért nem is akartam beszélni. De kívánta, hogy beszéljek, én pedig mást nem mondhatok, mint ami igaz. Hogy ez kegyed előtt hihetetlennek látszik, az nem az én hibám. Egyébiránt nem kell elhinni, ha nem akarja.

Könnyed meghajlással távozni akart. Ilonka egy esdő mozdulattal visszatartotta.

— Az égre kérem, mondja el, mikép történhetett ez?

— A dolog igen egyszerű, nagyságos asszonyom. Lorántffy ur már hónapok óta keresi kegyedet éjjelnappal szakadatlanul.

— Oh Elemérem, — zokogta el magát Ilonka.

— Keresés közben történt — folytatta Imre, — hogy igazi nyomra akadt és közel jutott a rablók fészkéhez, ahol ideiglenesen tartózkodtak. Ez akkor volt, midőn kegyedet én már kiszabadítottam. Attól való féltükben, hogy búvóhelyüket valamelyikünk elárulja, rögtön felszedték sátorfájukat s alkalmasabb helyet kerestek maguknak. Ott bukkant rájuk Lorántffy ur. A haramiák legott elfogták őt és vezérük elé hurcolták.

— Borzasztó! — csapta össze kezeit Ilonka.

Wesselényi folytatta:

— Férje nem ijedt meg a rablóktól s kérte kegyedet kiszolgáltatni, miután hajlandó megfizetni az általuk meghatározandó váltságdíjat.

— Oh, hogy én azt nem tudtam! — kiáltott fel Ilonka.

— Nem is tudhatta, mert kegyed akkor már nem volt közöttük. A rablók tehát elvették tőle a pénzt mind s azt mondták, hogy ez csak az ő személyéért van. A nagyságos asszonyért még külön kell fizetnie. A nagyságos ur most nem tudja hányadán áll. Kérte a rablókat, hogy láthassa kegyedet és mivel eme kívánságát nem teljesítették, ennélfogva azt hiszi, hogy kegyed már nincs is életben s nem akarja magát további váltságdíjra lekötelezni. Ez az oka, hogy még mindig fogva van.

Ilonka felszökött.

— Tudja-e ön, hol van a rablók tanyája? — kérdezte izgatottan.

— Tudom.

— Akkor hát vezessen oda.

— Ezt nem tehetem, nagyságos asszonyom. Ezáltal fejemet tenném kockára — én pedig még élni szeretnék, miután még fiatal vagyok.

— Mutassa meg legalább a környéket . ... a többi aztán az én dolgom lesz lesz.

Wesselényi Imre erre rá állott s igy mind a ketten útnak indultak a haramiák búvóhelye felé.

így történt, hogy Ilonka másodszor került a rablók kezébe; és ámbár időközben Ilemér komornyikjának, mint’ kezesnek hátrahagyása után szabadon bocsátott, mégis örültek a jófogásnak, mert tudták, hogy, Elemér most már kénytelen lesz a legnagyobb váltságdíjat is megfizetni.

György fogva maradt, nem bocsátották ki őt még akkor sem, midőn Ilonkát visszakapták, miután attól tartottak, hogy a fickó galibát csinálhat nekik, sőt azzal a gondolattal is foglalkoztak, hogy őt kivégzik, miután már unták őt folytonosan őrizni.

így állottak a dolgok, midőn Kömlőváry a tanyára érkezett. Ilonka egész mostanáig még nem látta őt s az elegáns megjelenésű urban szabaditót sejtve, hozzárohant s kiáltott:

— Uram, szabadítson meg!

Kömlőváry szembeötlő meglepetéssel állott meg s rajta nyugtatta müértő tekintetét.

Valóban gyönyörű nő. E pillanatban úgy találta, hogy eszményképe testet öltött. Itt áll előtte az a tökéletes szépség, melyről már régen álmodozik.

Ez az, kinek puha karjai között forró csóktól ittasulva üdvözülni szeretne.

Tekintete, még most nem perzselő, sőt a rémület és félelem kifejezése miatt szinte szánalomgerjesztő, de ezt a félelmet egy nyájas szó, egy biztató tekintet el fogja oszlatni és akkor ez a gyönyörű búzavirágszem, a menyország gyönyöreit képes nyújtani már ezen a földön.

Kömlőváry megfogta Ilonka kezét s gyöngéden leültette előbbi helyére.

— Miért kíván innét szabadulni? — kérdezte nyájas tekintettel.

Ilonka neki is elbeszélte egész történetét s a végén kérte, tudósítsa férjét, ki bizonyára minden áldozatra kész az ő kedvéért.

(Folytatjuk)

ä i ietjjoDD vicce

Beállít egy öreg paraszt a' kisváros gyógyszertárába és külföldi gártmányu ■hőmérőt'- - kér. i-v

“Csak magyar gyártmányunk van, de ha két hét múl-''va jönne, kaphatna külföldit'

Amikor újból megjelenik az öreg a gyógyszertárban,. átadják neki a külföldi hőmérőt. Megnézi és olvassa “Made in Russia.” Szó nélkül visz- * szaadja.

Csodálkozva kérdezik, hogy mi van, hiszen külföldit kárt.

“Igen-igen” mormolja az öreg, “de nem ilyent, mert ezt : a fajtát nem lehet lerázni!”

CSATLÓS SOBS

DAMASCUS — Az Egyesült Arab Köztársaság ötödik sziriai minisztere lemondott. Most a közös köztársaságban már csak 1 sziriai miniszter van és — 13 egyiptomi.

Nagy volt az öröm Kairóban és Moszkvában, amikor Nasser egyiptomi diktátor sziriai barátaival végrehajtotta Egyiptom és Szíria egyesítését Egyesült Arab Köztársaság néven. Azután lassan-lassan úgy alakultak a dolgok, hogy az egyiptomiak elnyomták a sziriaiakat, csatlósországként kezelték a sziriai tartományt. Egymásután lemondtak a sziriai miniszterek és talán már nincs messze az idő, amikor Szíria felett tiszta egyiptomi kormány fog' uraskodni Nasser diktátor fő-urasága alatt.

SZOVJET BÚZA

RIO de JANEIRO — Orosz teherhajó 9600 tonna orosz , búzát hozott •— kávéért.

Miért nem amerikai buzáti . kap Brazília? Hiszen oly sok’ buzafeleslege van az amerikai' kormánynak!

Azért nem lehet Braziliának annyi búzát eladni, amennyire szüksége van, • mert Brazília csak kávéval tud fizetni és Amerika népe a világon a legtöbb kávét iszsza, de többet nem vásárol- . hat, mint amennyi a szükség-1 i. i- '

MI LENNE,

HA IGY LENNE?

Szovjet repülőgép Pittsburgh felett! Nem dobott le bombát, tehát kétségtelenül kémrepülést végez, íényké- ; pez!

“Gyere le!” — ezt a parancsot -kapná az orosz pilóta és boldogan leszállna, mert a leszállás nem olyan veszélyes, mint a lebukás.

A szövetségi biró kémkedés , miatt elitélné 10 évi börtönre és a külügyminiszter rendelkezésére másnap visszakülde- , nék a hazájába. Azzal az intelemmel, hogy ha megint ilyesmire vállalkozik, megspórolhatja a drága repülőgépgazolint, megkaphat mindent, amit látni akar, a könyvesboltokban vagy az amerikai haderő kiállításán, meg egyéb kiállításokon-.

De mi lenne, ha Iván nem , akarna hazamenni és politi- . kai menedékjogot kérne? Azt - mondaná Uncle Sam: “Da.” (Igen.)

SZÉP ILONKA

SZERENCSÉJE

_________7. OLDAL