A Jó Pásztor, 1960. január-június (38. évfolyam, 3-25. szám)

1960-04-08 / 14. szám

2. OLDAL \ ló A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5305 ELŐFIZETÉSI DIJAK: 5gy évre _________:______$6.00 **1 évre_________________$3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year_________________$6.0( Half Year________________S3.5C Second Class Postage Paid at Cleveland, Ohio NÉGER SZOMSZÉDAINK PANASZAI Ezekben a napokban az újságok, a rádió és a televízió nap-nap mellett hoznak híreket a négerek harcáról az egyenjogúsításért. Tiltakoznak a fehér iskolákból való kizáratás ellen, nem akarnak az autó­busz hátsó részében ülni, a 10 centes üzletekben jogot kérnek nemcsak a bevásárlásra (amit az üzletek na­gyon szívesen látnak), hanem a kávé és szendvics fogyasztásra is. És persze követelik a szavazati joguk biztosítását is, ami most a kongresszusban éles harc tárgya. Egyszóval: egyenlőséget követelnek, emberi mél­tóságuk elismerését és tiszteletbentartását követelik. De ez nem minden. Van mindezeknél súlyosabb panaszuk, amiről kevesebbet hallunk: A négerek egészségvédelme szégyenletesen fogyatékos. A néger kórházak nivója alacsony. Nem csoda, hiszen ala­csony a néger orvosi kiképzés nivója. És az eredmé­nye ennek a megkülönböztetésnek? íme, egy pár adat: v Minden második néger nő orvosi segédlet nélkül szül. A gyermekágyi halálozás a déli államokban má­sodik helyen áll a halálozási statisztikában. A néger csecsemőhalandóságok három és félszer több, mint a fehér csecsemőhalálozási arány, ötszörannyi né­ger, mint fehér hal meg tüdőgyulladás és influenza folytán. Ugyanilyen az arány a cukorbetegségi fe­kete statisztikában. Hogy szeretjük-e vagy nem szeretjük színes szom­szédunkat, az mindenkinek privát ügye. De a feleba­ráti szeretet megcsúfolása a mostoha sors, amelyben a négerek részesülnek, főleg a déli államokban. A bolygó magyar megtérése A FELSŐBBRENDÜEK Kruscsev a franciákat ijesztgetni próbálta az ál­lítólagos újjáéledt német militarizmus rémével, dur­va hangon Adenauer kancellárt Hitlerrel hasonlítot­ta össze és támadta a hitleri elméletet, mely szerint a német faj felsőbbrendü és minden más nép a német népet szolgálni tartozik. De Gaulle elnököt a vörös cár hasztalanul pró­bálta ijesztgetni, merthiszen De Gaulle a német ba­rátság és szövetség hive. Erre tehát nem érdemes még több szót vesztegetni. Ellenben nagyon érdekes az, hogy Kruscsev elveti a felsőfcbrendüségi elméle­tet. Minden ember, minden nép egyenlő, de a kommu­nista ember, a kommunista kormányzat alatt álló ország egyenlőbb ... A kommunista propaganda éppen Kruscsev fran­ciaországi propagandájának napjaiban felsőbbrendü­­ségi elvet proklamált. Az orosz tengerészeket, akiket több heti hánykódás után a Csendes-tengeren ame­rikaiak megmentettek, mint nemzeti hősöket ünne­pelték a hivatalos körök, hangoztatva, hogy olyan többheti borzadályos megpróbáltatást, amilyenen ezek az orosz tengerészek átmentek, csakis kommu­­•nista nevelésű emberek bírnak el, élnek-túl. Tehát: a kommunista ember superman. Hitler dühösen forgolódik a sírjában és ezt or­dítja Moszkva felé: “Nem igaz! Nem igaz! Nem a kommunista superman, hanem a náci!” Testvérek egymásközt . . . HIÁBA VALÓ ELLENÁLLÁS A keletnémet szovjetzónában Kruscsev rendel­kezésére rohamtempóban folytatják a földművesek beerőszakolását a kolhozokba és — mint a többi szov­­jetizált országokban — sokhelyütt a parasztság el­lenáll, szabotál, gyújtogat. Nyugatra, szökött kelet­németek újabban azt a hirt hozták, hogy Berlin kö­rüli íakvakban a nép a farmerek súlyosan bántal­mazták a pártembereket, akik gyűlést hivtak össze és “rábeszélték” az embereket, hogy lépjenek be a termelőszövetkezetekbe. Több faluból a nép elkerget­te a kommunista propagandistákat. De hiábavaló az ellenállás, a végén a kommu­nisták győznek, mert csak nekik vannak modern né­met és orosz fegyvereik. Fegyenclázadások minde­nütt voltak, de még mindig a fegyőrök győztek. De gondoljunk arra is, hogy végül a börtönlakók legtöbbje visszanyeri szabadságát . . . Irta: DR. PROHLE VILMOS egyetemi tanár 192S-ban a “Hakuszan-Maw” nevű japán hajón Tokióba utaztam. ColcirrJbo és Singa­pur között úszott a hajó, ami­kor bekopogott hozzám a ka­pitány és mint nagy örömhírt közölte, hogy a hajónak raj­tam kívül egy másik magyar utasa is van. Egyszerű, mun­kásféle ember. Akarok-e vele beszélgetni? Hogyne akartam volna, hiszen az ember min­dig megörül, íha külföldi ut­jain a véletlen összehozza egy-cgy földivel. Nyomban fel is kerestem honfitársamat, aki a III. osz­tályú étteremben egy pohár sör mellett üldögélt. Jóképű, keménynézésü férfi volt, 32 év kerüli korban. Odamen­tem hozzá, megszólitottam. Fején félre volt a kalap csap­va és a félrecsapott kalap alól, anélkül hogy megmoz­dult volna, megkért jezte: — Hát maga magyar? —- Az vagyok — feleltem. — Miért, maga talán nem az? Kissé pattogott a hangja, amikor odavágta: — Csak voltam. Ameriká­ban voltam busz esztendeig, most megyek Ausztráliáiba. Nekem nincs is hazáim, nincs szükségem Magyarországra. Éppen eleget olvastam róla ott kint, az Újvilágban, hogy megtagadjam. Aztán elmondta, hogy mit olvasott. A hazugságok és rá­galmak tömege volt a Tria­nonban megtiport Magyaror­szágról. Ránéztem. Hosszasan, so­káig néztem ezt a szegény, eltévedt magyart, majd ezt mondtam neki: — Nézze, öcsém, én is so­kat jártam és járcík külföl­dön, idegenben. Nem maga az első magyar, akivel idegen­ben találkoztam. Beszéltem olyan idegenbe hullajtott ma­gyarral, aki éppen úgy, mint maga, megtagadta a hazáját. Azt mondta, soha többé nem fog Magyarországra menr|i. Olyan kötekedően, hetykén jelentette ki ezt, mint most maga. És én akkor azt mond­tam neki, és mondom magá­nak is: azt a földet, ahol szü­lettünk, lehet ideig-óráig meg tagadni, de elfelejteni soha... Egyszer — maga talán most még r.icm érzi, de érezni fog­ja, hogy minden idegenbe szakadt magyarban, akár kol­dus volt az otthon, akár gaz­dag feltámad az a hatal­mas érzés, amelynek honvágy a neve. Ez az érzés olyan fé­lelmetes erejű, hogy még ölni is tud. El lehet tőle sorvadni, VIRÁGVASÁRNAP VIHAGVASÁRNAPRI Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ Testet ölt az Ige: türelem még pár nap: közeleg már felénk uj Virágvasárnap. Jeruzsálem felett ragyogott az égbolt 3 emléke még most is ragyog, bármily rég volt. Jeruzsálem sok-sok fehér-ruhás lánya órággal, pálmával Jézus jöttét várja. Virágot és pálmát szórnak a kövekre, gy várnak a földi s égi szent követre. Szent izgalom fénye ragyog a szemekben s angyali zsolozsma hangzik az egekben. Jézus szellemarca rájuk tekint végre 3 virágokat szórnak az Ég követére. Virágvasárnap van: szív és lélek reszket: sejtik talán már a közelgő keresztet. Sejtik, de nem tudják, szórják a virágot 3 pár nap elteltével majd talán az átkot. Tanítványok élén Jézus szamárháton .. . Legszentebb diszmenct az egész világon! Hódolnak előtte, üdvrivalgás támad: mint fénytől sötétség eltűnik a bánat, ‘üdvözlégy Mesterünk, lelkűnknek királya, Te vagy a jövendő égi Messiása. Te vagy a szent követ, akit az Ég küldött: Te szerzed meg nekünk az örökös üdvöt!” Leszálltak az árnyak, súlyos napok múltak, virágok és pálmák feledésbe hulltak. Farizeuskodtak a főpapi lámák: Getsemáni kertben reszkettek a pálmák. Közelgett a végzett sötét, titkok szárnyán: Getsemáni kertben lesben állt az ármány: Sötét sejtés az Ur lelke belső harcán s csattan a judáscsófc sápadt szellem-arcán. Ez volt a jeladás ... poroszlók rohantak . .. mélységek a mélybe mélyebbre zuhantak. S emlékére a szív most is borzong, reszket: másnap Golgotára vitte a Keresztet! bele lelhet pusztulni. Tudja, öcsém, én már láttam idegen­ben embert, aki sírva fakadt, mert kiejtették előtte a meg­tagadott hazája nevét. Ez az cimber áruló volt, az Isten so­ha többé nem engedte meg neki azt, hogy friss virágot ültessen az édesanyja sírjára. Mindent megadott neki, csak ezt az egyet nem ... És ebbe belepusztult.” Ezt mondtam a Hakuszan- Maw nevű hajón, sör mellett a honfitársamnak. Kis hallga­tás következett, majd meg­­kérldisztem tőle: — Magának az édesanyja él? — Nem! — hangzott a fele­let. — És hol van eltemetve? — A sárbogárdi temetőben — mondta most már csende­sen, kissé akadozó hangon. Nem beszélünk többet. Megittuk a sörünket. Elbú­csúztunk. Talán félórával ké­sőbb fent a fedélzeten felfe­deztem az én magyaromat. Rákönyckölt a korlátra és félrecsapott kalapja alól né­zett a tengerre, a végtelen­nek tűnő messzeségbe. Oda­léptem hozzá, kalapja alá néztem és akkor láttam, hogy nagy nehéz könnycseppek csurognak le az arcán. Vállá­ra tettem a kezemet. Össze­rezzent. — Mi az, öcsém, hát miaga miért sir? Csendesen, de határozott hangon felelte: — Most kimegyek Ausztrá­liába pénzt keresni, aztán jö­vök haza, Magyarországra; hogy friss virágot ültessek édesanyám isrjára . . . Betartotta a szavát. Haza jött. Nemcsak az édesanyja sírját kereste fel, hanem en­gem is meglátogatott. És itt­hon is maradt. Igaz magyar­nak . . . MENEKÜLTEK ÉS BEVÁNDORLÓK WASHINGTON. — Walter képviselő, a kongresszusi be­vándorlási bizottság elnöke, aki Eisenhower bevándorlási javaslatára az első percben határozott nemmel felelt, megváltoztatta álláspontját és kijelentette, sogy helyesli menekülteknek korlátlan be­bocsátását a bevándorlási kvótákon kiviil. Walter esze­rint élesen elválasztja a két csoportot: a menekülteket, akiknek utolsó reménysége a szabad Amerika, és a beván­dorlókat, akik jobb megélhe­tést remélnek itt. A menekültek ügyét úgy kezelnék, mint annakidején a magyar szabadságharc után fehérkártyával bebocsátott menekültekét: Két év eltel tével felülvizsgálják, hogy megfelelnek-e a bevándorlás: követelményeknek. Fekete árak HOUSTON, Tex. — Egy Hé­ber beült a Tasita országúti vendéglőbe, kávét rendeltek. Mikor fizetésre ikerült sor, a pincérnő az asztalukra tette a néger étlapot. A Tasitában vannak fekete árak és fehér árak. A csésze kávé fekete ára 2 dollár 50 cent (plusz borravaló, ha a néger vendég nem sokkal]ja a borsos feke te árat.) Érdekesek a többi néger árak is: Steak 15 dollár, sonka tojással 6 dollár 50, sajt szendvics 3 dollár. A négy néger kávészámlá­ja 10 dollár volt. “Eszünkágá­­ba sincs megfizetni” —mond­ták egyhangú határozottság­gal. A pincérleány rendőrö­ket hivott. A rendőrök bekí­sérték a négereket a községi bíróságra. ítélet még nincs. A SZEMMEL VERÉS BABONÁJA A “rontó szem” hiedelme pem közös gyökérből te­rebélyesedett ki: önállóan bukkant fel a világnak olyan különböző pontjain, amelyekről semmiféle kapcsola­tot sem lehetett kimutatni. A legrégibb Írásos dokumentum, melyben meg­találhatjuk a szemmel rontás fogalmát, a londoni Bri­tish Múzeumban őrzött és a Kr. e. 700-ból származó kaldeus táblasorozat. Jóval később a római Plinius ir szemmel rontókról és feljegyzi, hogy nemcsak egyes személyek, hanem egész törzsek rendelkeztek varázs­erővel. Plutarchos is tud ártószemü emberekről, akik tekintetükkel rontani voltak képesek. Az ősi baboná­ban sokan még ma is hisznek. Seligmann, a kiváló német tudós Jaques Offen­­bachról, a hires francia operettkomponistáról' felje­gyezte, hogy bajkeverő volt. Theophile Gautier annyira félt tőle, hogy nem merte leírni a nevét, hanem a kri­tikában helyet hagyott és később leánya toldotta be a nevet: Jaques Offenbach. Egy Ízben egy estélyen meg­dicsérte egy fiatal leány ruháját; pár perccel később a toalett tüzet fogott. Egy más alkalommal szépnek ta­lált egy lámpát, a következő pillanatban elrepült az üvege. Párisban komolyan beszélték, hogy Emma Liv­­ry ballettáncosnő, aki a “Pillangók” cimü hallétben el­égett, azért pusztult el, mert Offenbach muzsikájára kellett táncolnia. Ugyanezt suttogták Frasey kisasz­­szonyról, aki ugyancsak egy Offenbach-darabban járt rosszul. A néphit szerint szemmel leginkább gyerekeknek lehet ártani.Különösen a csecsemőket kell megóvni a rontástól, mert a gonosz tekintet a leggyengébb tes­­tecskét pusztítja a legkönnyebben. A rontás ellen sokféle módon lehet védekezni. Imák, varázsigék, ráolvasások, különféle szertartások, mind bevált ellenszerei a szemmel verésnek. Csak ap­rópénz kérdése az egész, mert hozzáértő vajákos em­ber akad minden faluban. így például meg lehet futa­­mitani a rossz szellemeket az ajtófélfába vert szeggel, vagy a küszöbre szegezett patkóval. De félnek az egy­szerű konyhasótól is. A különféle amulettek is haté­konyak, de a legbiztosabbak az ólomból öntött szivek. A néphit szerint a szemmel rontás nemcsak em­bertől eredhet, hanem állattól is. Az afrikai négerek szerint elég, ha az oroszlán ránéz a zebrára, az már megmered. Az Amazon partján lakó népek szerint a jaguár úgy megbabonázza a kaimánt, hogy nem is gon­dol ellenállásra. Pomponius Méla római geográfus le­írja, hogy Kis-Ázsiában óriási kígyókat látott, amelyek nyitott szájjal hevertek a folyó partján. A fölöttük el­repülő madarak hirtelen megdermedtek és leestek, pontosan a hüllők elé. A babonások szerint élettelen tárgyak is tudnak rontani. Franciaország némely vidékén félnek a páva­­tolltól. Pávatoll közelében a cseléd kezéből kihull a tányér, a szakácsnő elégeti a pecsenyét. A skótok nem ajándékoznak egymásnak pávatollat, mert a nyomá­ban szerencsétlenség jár. Fiatal lány ne diszitse magát pávatollal, mert pártában marad. A tükör is rontó hatású. Németország némely vi­dékein nagyon ügyelnek rá, hogy kisgyerek ne nézzen tükörbe, mert baj éri. Vannak, akik azt hiszik, hogy a tükörbe bámuló gyerek sohasem tanul meg beszélni. CAPOUL FEJE Párisban valamikor az ifjúság bálványa volt egy Capoul nevű tenorista. A fiatalemberek még a frizu­ráját is utánozták s hajukat “á la Capoul” fésülték. A tenorista egyszer egy kis nyári fürdőhelyen töl­tötte szabadságát. Egyik reggel úgy találta, hogy ideje volna, hogy fodrász fésülje meg és hozza helyre a fri­zuráját. Benyitott a fürdőhely egyetlen fodrászüzleté­be. — Hogy fésüljem az urat? — kérdezte a fodrász, aki nem ismerte a művészt. Capoul kérdéssel felelt: — Hallott már az “á la Capoul” frizuráról? — Természetesen. Hiszen egész Franciaország be­szél róla. Itt még a falusi legényeket is “á la Capoul” kell fésülnöm. — Nos, hát akkor térüljön meg engemet is “á la Capoul”. A borbély nézte a művész fejét, szemügyre vette elölről, hátulról, jobbról, balról, aztán kelletlenül meg­vakarta a füle tövé és szabadkozott: — Kérem, uram, ne haragudjon, de meg kell mon­danom ... — Mit! Mit akar? ... — szakította félbe a teno­rista. — Meg kell mondanom egész őszintén, hogy olyan fejet, mint az öné, lehetetlen “á la Capoul” fésülni . . . TOKIO. -— Hugh O’Reilly amerikai őrmestert, a jószivü Farkaskutyát, a japán kormány a Szent Kincs 6-ik osztályú érdemrendjével tüntette ki. O’Reilly, a 25-ik gyalogos hadosztály 27-ik “Farkaskutya” ezredé­nek altisztje, tiz év ót?a évente gyűjtést rendezett az amerikai katonák és civilek körében az osakai Szent Család árvaház gondozottjai részére és mostanáig kö­rülbelül 300,000 dollárt gyűjtött össze az árváknak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents