A Jó Pásztor, 1960. január-június (38. évfolyam, 3-25. szám)
1960-05-06 / 18. szám
A ló PASTOR 7. OLDAL SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE---------- | mil ............. Ili----- ------------------------------Irta: TÖLGYESY MIHÁLY — Istenemre, pompás menyecske, — kiáltott fel Gligor. — A tied lehet, ha akarod, — jegyezte meg Vazul szárazon. — Haha! — kacagott fel a másik. — Tudom már mit akarsz? Azért hoztál engem ide, hogy Anicát a kezemre játszad s ily módon szabadulj tőle. A nábob ajkába harapott, mert unokaöccse valóban eltalálta a valót. — Ámde ez egyszer elszámitottad magad, tette hozzá Gligor. — Egycsapással két legyet akartál ütni, de bizony egyet sem találsz el. — Különös beszéded van, Gligor. — Nos, talán nem igaz? Oh, nagyon jól látom számításodat. Most e nevelőnőt szemelted ki magadnak, de Anica utadban áll. Ezt tehát az én nyakamba szeretnéd varrni, hogy annál biztosabban hódítsad meg a másikat. — Gligor! — kiáltott Krecsun kitörő indulattal. :— Ne beszólj igy! — De beszélek, mert igy van. Én pedig balekja nem leszek senkinek. A herceg felszökött ültéből. — Micsoda hitvány beszéd ez? — kiáltott. — De legalább őszinte, — vágott vissza Gligor. — Nem járok alattomos utakon, mint te. — Oh, te nyomorult, — vicsorította fogait Krecsun. — Ezt a címet visszahárítom terád, — tett megvető mozdulatot Gligor. A nábob tovább nem :birt magával. A fal egyik oldalán zöld szőnyegre különféle fegyverek, revolverek, régi kardok és vadászjelvények voltak felaggatva. Lekapott egy kardot és haragtól égő szemekkel kiáltott: — Védd magad, nyomorult! Gligor bizony nem hagyta magát, ő is lekapta a másik kardot s éppen csak annyi ideje volt, hogy kihúzza, mert unokabátyja elkeseredett haraggal rontott rája. Iszonyú küzdelem fejlődött ki kettőjük között. Mindegyikük egyre bőszültebb lett s vakon vagdaikoztak, mintha két halálos ellenség állana egymással szemközt. Vazul kezéből egyszerre kiesett a kard s baljával melléhez kapva, hátratántorodott, miközben vérsugár szökött ki belőle. Gligor hátrahökkent, kardjának hegye véres volt, s rémülten nézett unokabátyjára, ki hörögve feküdt a padlón. A kardcsörgés hallatára Anica ijedten futott be s urát a padlón feküdni látván, rémült sikolyt hallatva, hozzá rohant. Gligor ijedten kapott homlokához: — Nagy Isten, mit csináltam! — kiáltott s ő is rokonához rohant, aki iszonyú kínban vergődött a padlón. Anica kezeit tördelve jajveszékelt: — Mit csinált, mit csinált? Megölte, az én jó uramat. — Orvost! — üvöltött Gligor. De eszébe jutott, hogy e pillanatban nincs senki, akit orvosért lehetett volna szalasztani, ennélfogva ő maga kapott fel a nyeregbe és lóhalálában a legközelebbi községbe nyargalt orvosért. Szerencsére nem kellett messzire lovagolnia és az orvost is otthon kapta. Midőn visszaérkeztek, a nábob még mindig a földön feküdt. Anica kétségbeesetten jajveszékelt és nem tudott mit csinálni, mert férje az erdőt járta. Az orvos rögtön munkához látott. Felgombolta a sebesült ruháit, az inget egyszerűen felhasitotta s megvizsgálta a sebet. Aztán komolyan megcsóválta fejét. — Baj, baj! — dünnyögte fogai között. — Az Istenért, segítsen rajta, doktor! — szólt Gligor szinte könyörögve. Az orvos Öreg nyugalmazott ezredorvos volt, aki a modern orvosi tudományból ugyan nem sokat tudott, de a sebgyógyitáshoz kitünően értett, amiben tényleges szolgálata alatt részint háborúban, részint pedig párbajok alkalmával nagy gyakorlatra tett ; szert. — Meglátjuk, mit tehetünk, — szólt dünnyögve s hozzálátott a seb kitisztogatásához. Majd a maga kötszereivel kezdte bekötözgetni. — Szublimátvattája nincsen? — kérdezte Gligor szinte ijedten. — Arra én nem adok semmit! — morogta a vén medve. — De az Istenért, ez ma elengedhetetlen feltétele a gyógyulásnak. — Bízza csak rám a. dolgot, — válaszolt a doktor. — Ahogy én bekötöm, úgy jó is lesz! Nem kell nekem ahhoz szublimátvatta, se másféle rongy. Szá* zat, sőt talán ezret is kezeltem már a magam módja szerint s egyikük se halt bele. Nem fog belehalni a herceg se, feltéve, hogy a tüdeje nincs átfúrva. De most szépen ágyba kell fektetni. Ketten most óvatosan és gyöngéden felemelték és ágyba fektették, melyet Anica sebtében megvetett. Midőn ez meg volt, az orvos figyelmesen a sebesültre nézett. Aztán igy szólt: — Úgy hiszem, a tüdő ép! Vér nem bugyog ki a száján s ez jó jel! Gligor, ki különben jó fiú volt, magában felfohászkodott, hogy bár úgy lenne! A vadászkirándulásnak ime mily szomorú végét lett. Ugyan ki is gondolta volna, hogy a két rokon, kik eddig a legjobb egyetértésben éltek, karddal támadjon egymásra. És miért? Erre is csak az illett, mint sok mindenre: “Keresd az asszonyt!” Az orvos betegje mellett maradt egész éjjel, szintúgy Gligor is, kinek legelső dolga volt az orvos által irt orvosságot a legközelebbi gyógyszertárban elkészíttetni. A következő napon magához tért Krecsun. Gligor még most is ágyánál ült. Lelkének egész aggodalma ott ült szomorú arcán. Látva, hogy unokabátyja felnyitotta szemét, közelebb lépett hozzá s megragadta kezét: — Vazul, — mondotta szinte könnyezve, — bocsáss meg! Az orvos azonnal intett neki, hogy a betegnek nem szabad beszélnie, aztán Gligorhoz fordult: — Maga menjen el kedves öcsém! Ahogy nekem tegnap elbeszélte az esetet, mindketten hibásak voltak, hevesvérű kakasok voltak mindketten! De erről most kár csak egy szót is vesztegetni. A betegnek most nyugalomra van szüksége. — Nem lehetne őt haza vitetni doktor ur? — Szó sincs róla. Erre most gondolni sem lehet, így ahogy van, legalább három napig egy helyen kel! feküdnie! Ha ezalatt ki nem tör a sebláz, akkor nyolc nap múlva elhagyhatja az ágyat. — Mit csinálnak addig szegény gyermekei? — Várni fognak, — felelt az orvos szárazon. — De legalább remélhető-e felgyógyulása. A doktor türelmetlen mozdulatot tett. — Mit tudom én — mondotta — az orvosnak a 'egutolsó pillanatig biztatólag kell nyilatkoznia. De én nem szeretek sokat beszélni. A betegségnek ily stádiumában pedig egyáltalán még semmit sem lehet mondani. Legjobban tenné, ha bemenne a herceg csaádjához és előkészítené. — No már megbocsásson, doktor ur, de azt csak nem mondhatom a gyermekeknek, hogy atyjukat leszúrtam? — Hát mondja azt, hogy véletlenül meglőtte a vadászaton. — Oh, azt sem mondhatom. — Mondja hát azt, hogy váratlanul Bukarestbe kellett utaznia és csak nyolc-tiz nap múlva fog viszszatérni. — Igaza van doktor ur, ezt mégis megfogom fenni! Lóra ült és oda nyargalt. Paripája egy hab volt. A lovász, kinek a gyeplő szárát oda dobta, rögtön rosszat sejtett, de kérdezni nem merte Gligor urat, mert ez először nem illet, de másrészt a fiatal ur mindjárt a kastélyba sietett. Feladatának úgy ahogy megfelelt. A gyermekek elszontyolodtak, hogy kedves papájukat nyolc-tiz napig ne lássák, de aztán a kilátásba helyezett sok ajándékra való tekintettel, mégis csak belenyugodtak. Gligornak most esze ágában sem volt a nevelőnővel valamit kezdeni. Úgy is ebből keletkezett az egész baj! Csak néhány szót váltott vele, aztán ismét lóra ült és elnyargalt. Hogy hova megy, senki sem kérdezte, pedig nagyon kiváncsi volt mindenki. Végre kitudódott, hogy a herceg Bukarestbe utazott. Nyilván valami fontos dolog adta elő magát, amit nem lehetett elhalasztani vagy talán a titkár csinált valami kellemetlenséget, mit el kell igazítani. Szóval, rosszat nem gyaritott senki s a kedélyek lecsillapodtak. Visszaérkezve a vadászkastélyba, Gligor igy szólt az orvoshoz: — Dortorkám, soha ily nehéz feladatom nem volt, le megoldottam becsülettel. Hanem tudtára adom önnek azt is, hogy nyolc-tiz nap előtt innét ki nem teszi a lábát. — Ki mondja ezt? — Én mondom! — veregette mellét Gligor. — Én ki nem eresztem. — Mert ön csinálta ezt a bajt, hát azért nem ereszt ki ? — kérdezte az orvos gúnyosan. — Annyit mondhatok önnek, hogy negyed napra már nem leszek itt. — Ah, ez jó jel! — kiáltott fel Gligor. — Nem mondhatnám, — vetette ellen a doktor. — Mert harmadnapra a beteg meg is halhat s én akkor sem leszek már itt. — Tehát oly rosszul állunk? — rémült el Gligor. — Most még sehogy se állunk, uram! Holnapután el fog dőlni minden, sőt talán már holnap is. El is dőlt. Az orvos ugyan most se beszélt sokat, arca azonban vidám volt és Gligor tudta, hogy az orvos vidámsága a legkedvezőbb elööel. A sebesült csakugyan elég jól érezte magát és egyetlenegyszer se mondta, hogy fájdalmai vannak, aminthogy nem is voltak. Testi állapota oly nyugodt volt, hogy az éjszakát mindig alva töltötte, sőt napközben is többször elszenderedctt. Javulása rohamosan haladt. Gligor ismét bocsánatot kért Vazultól, amit az meg is adott. Átlátta, hogy ő is hibás volt, most azonban legalább biztos volt abban, hogy Gligor okult s nem fog többé bolondozni. Harmadnap a herceg ama kívánságát nyilvánította, hogy haza szeretne menni. — Hova gondolsz? — vetette ellen mindjárt Gligor. — Úgy mondtam, hogy Bukarestbe utaztál és 8—10 napnál előbb nem jöhetsz haza. Már csak ne akarj engem hazugságba hozni! — Dumnule, — szólt közbe most Anica, — talán nem jól ápolom, hogy haza kívánkozik? — Semmi panaszom ellened Anica, de nekem otthon a helyem. Ha már meg kell halnom, otthon akarok meghalni és legalább még egyszer látni akarom gyermekeimet. — Talán mégis jobb lenne itt maradni, — jegyezte meg Gligor. — Ki tudja, ily állapotban lehet-e téged veszély nélkül elszállítani? A sebesült szeme most a doktorra irányult, mintegy tőle várva a kérdés eldöntését. — Ami engem illet, — mondotta az orvos, — az én véleményem az, hogy legjobb lenne itt maradni. De ha már mindenáron haza akar menni, akkor be kell várni még a holnapi napot. Ha holnapig sem mutatkozik sebláz, akkor nem is lesz. És ez arra mutat» hogy a belső gyógyulás igen kedvező lefolyást nyert, oedig lássa, nem is használtam sublimátvattát. Gligor megragadta kezét: — Fogadja leghálásabb elismerésemet, — mondotta lelkesülten. — Ön a világ legelső seborvosa! Anica váltig tiltakozott a sebesült elszállítása ellen. — Meglássák rosszabbul lesz! Az orvos feléje fordult: — Maga lelkem hallgasson. Ha a beteg élénk vágyat érez magában a hazamenetelre, akkor haza is kell vinni, mert holnap már lehetséges lesz. Az ittlétei talán nyugtalanságot kelthet benen s ez hátráltatni fogja gyógyulását. Anicának tehát hallgatnia kellett, pedig de szerette volna, ha mindjárt betegen is, itt fogja a herceget. Hej, valaminek kell ott lennie, amit őt haza vonzza. A következő napon Anica férje saroglyát állított össze, arra dupla derékaljat, ezek fölé párnákat tettek. Erre a puhaságra ráfektették a sebesültet gondosan betakarták s felváltva négy ember beszállította őt a kastélyba. Kocsin nem engedte az orvos, mert az nagyon ráz. Útközben többekkel találkoztak. Természetesen első kérdése az volt mindenkinek, hogy kit visznek? Általános volt a részvét, midőn megtudták, hogy a földesurat viszik. Mindenkinek az lett mondva, hogy szerencsétlenség érte őt vadászat közben. Mig az eset az emberek között részvétet, addig a kastélyban valóságos ijedelmet keltett. A cselédség majdnem magánkívül futott össze minden oldalról és nem győzte kezeit csapkodni a borzasztó esemény fölött. De mit mondjanak a gyermekeknek? Ez nem volt oly nehéz, mint gondolták. A hiszékeny kicsinyeket hamar el lehet ámítani. Ezek szerencsére nem látták, midőn hozták. Csak akkor vezették őket atyjukhoz, midőn a következő napon már meglehetősen jól érezte magát. Úgy lett mondva nekik, hogy a papának a lába fáj, ezért kell neki az ágyban maradnia. — Hát a nagy beszélő baba, amit Gligor bács; ígért, hol van? — kédezte Bellegarde. — Meg lesz kedvesem, — biztatta őt atyja. — Csak előbb gyógyuljon meg a lábam. — Oh, én kérni fogom az Istenkét, hogy ez mielőbb bekövetkezzék, — mondotta a gyermek végtelen komoly arccal. LXX. FEJEZET A visszautasított szerető bosszúja Az orvos elkísérte Krecsunt kastélyába s ott maradt még egy napig. Aztán haza ment, mert a sebe sült állapota határozottan javulóban volt. A nevelőnőnek megmagyarázta, mihez tartsa ma gát és azzal az ígérettel távozott, hogy harmadnaj ismét egyszer ide fog nézni. Gligor boldog volt, hogy ennyire is vannak. Mi után pedig tudta, hogy bátyjának nyugalomra va^ szüksége, ez pedig mindaddig aligha lesz, mig ő it van, ennél fogva elhatározta magában, hogy azonnal haza megy, amint az orvos kijelenti, hogy a csa ládfő már túl van minden veszélyen. Mindktten restelték, hogy hevességük által el ragadtatni engedték magukat. (Folytatjuk) j SZEMÉLYI HÍREK j ZWICKER Ralph W. Zwicker vezérőrnagy nyugalomba vonult és ez alkalomból a legmagasabb árdemjellel, a Distinguished Service éremmel tüntették ki. A múlt félig elfelejtett emléke, hogy McCarthy szenátor, a demagóg, a szenátusi vizsgálóbizottság előtt handabandázva, Zwickerről azt mondta, hogy nem méltó arra, hogy amerikai uniformist viseljen. MAHENDRA Nepal ázsiai ország királya Washingtonba jött, ünnepéves fogadtatásban részesült. Ugyanakkor Csu En-laj kinai kommunista miniszterelnök Nepal fővárosában, Katmanduban volt látogatóban. A kinai kommunista vezért nem látták szívesen Nepálban, mert ő el akarja venni Nepáltól a Himalája hegységet. AMANULLAH Zürichben száműzetésben meghalt 68 éves korában Amanullah, aki 10 éven át Afganisztán királya volt. Modern, európai műveltségű ember volt, jogegyenlőséget akart adni a nőknek, be akarta vezetni az európai öltözködést és éppen e reformtörekvései miatt a parlament lemondatta trónjáról. Lemondott öccse javára, akit azonban egy bandita elkergetett. Amanullah Indiába menekült, onnan Rómába, majd 1958- ban Svájcba ment. ANTON Y Angliában a nép örömmel vette tudomásul, hogy Margaret hercegnő egy közönséges emberhez (commonerhez) megy feleségül. De ez az öröm nem fog sokáig tartani. A királyi udvar tájékán máris •ebesgetik, hogy Antony Armstrong-Jonest hamarosan grófi rangra fogja emelni Elizabeth királynő. ACCARDO í-Anthony Accardo chicagói gangszter vezért, A1 Capone méltó utódát, évek óta figyelték a különböző országos és helyi hatóságok, de mindeddig nem sikerült őt a vádlottak padjára ültetni. Most végre az adóhivatal keze lecsaoott reá. Jövedelmi adó eltitkolás miatt letartóztatták és •emelni lehet, hogy, mint annakidején A1 Capone, e kerülő utón bűnhődni fog régi bűneiért. Két gyilkosság van, egyebek közt, az Accardo banla bünlistáján. A 7 legjobb vicce A budapesti amerikai követség bejáratánál elhelyez ',ett autómodelek fényképeit íézegeti egy férfi. Nemsokára megáll mellette 3gy másik férfi és most már jgyütt nézegetik a képeket. A második férfi: Szép ko;sik, mi. Az első férfi: Igen, a Szovjetunió autóipara csodálato;an fejlődik. A második férfi: Úgy lát;zik, maga nem ismeri az lutómárkákat. Mire az első: Az autómárkákat ismerőm, de magát nem ismerem. t
