A Jó Pásztor, 1959. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-28 / 35. szám

A JÓ PÄSETOR S. OLDAL Magyar hittérítő Bengáliában Raghabpur indiai, bengá­­liai falucskában működik mint misszionárius Polgár István jezsuita páter, örökös és sok veszély közepette ter­jeszti a keresztény, katolikus hitet, tanít, még gyógyít is. És ha elég pénzadományt kap amerikai magyaroktól, temp­lomot építtet. Csondipur fa­luban már felépült a Szent István templom, most két templom és féltucat kápolna építésének gondját vállalta magára. Közben még egy kis újságot is összeállít, ő maga Írja írógépen és ő maga sok­szorosítja. Szép cime van a kis lapnak: “Ahol a pálmák virá­goznak.” Most érkezett meg ennek a kis lapnak junius kö­zepén megjelent száma és ab­ban olvassuk, hogy a pater nagy bajon esett át. Több mint a személyi balsors érte, az ő esete a személyi vonatko­záson túl azért érdemel fel­jegyzést, mert bevilágít a misszionáriusok veszélyekkel teli életébe. Polgár páter Hor­vátországban járt horvát nyelvű iskolába, papi tanul­mányait Rómában olasz nyel­ven Végezte, magyarságához hű maradt és — mint az itt következő irás mutatja — a magyar nyelv használatában nincsenek nagyobb nehézsé­gei. * Azt mondják, hogy a misszionáriusok a lelkicsata­téren az első harcvonalon küz­denek. Hát valahogy velem is igy történt. 1959 április 26^án Írunk az Urban. Korán reggel a már viruló rizsföldeken elmentem Salpukurba. Csak 90 perc gyalogolás volt. Ez egyik a 16 kisegítő kápolnánk közül. Itt a keresztények nem dicseked­hetnek nagy számukkal. Még­is 33 személy meggyónt, meg­áldozott. A szertartások után vissza misszió központunkba. De a fele ufón értelenül kezdett fájni a gyomrom; mintha haslövést kaptam volna. Nagynehezen hazajöttem. Nemsokára elborított a ve­rejték. Megjött a láz. És órá­ról órára emelkedett. A plébánosom — egy fiatal belga páter, aki ép néhány nap előtt jött ide a missziós állomásra — rábeszélt, hogy Kalkuttába menjek. Igen, de ilyen állapotban egyszerűen lehetetlen. Saját magam már nem ülhetek a kerékpárra. A csatornában nincs viz, úgy nem használhatjuk a csóna­kot. A csatornamelletti u't nagyon is keskeny. Ezen já­rómüvek nem közlekedhet­nek, kivéve a riskákat kerék­párúkkal. De mivel ép néhány hónap előtt kimélyitették a csatornát, úgy a sarat a csa­tornamelletti útra rászórták. Ugyan az ut megszáradt, de még az ép embert is beteggé teheti, ha azon kerékpározik. Tehát a plébánosomnak kere­ken kijelentettem, hogy bi­zony riskával nem megyek Kalkuttába, mert egészen biztos, hogy élve nem érem el még Káurápukurt sem. Ha egy hordágyat ad, akkor igen, megyek. így aztán délután előkerült egy katonai ágy. Ezt bambusz rudakkal megerősítve előké­szítették hordágynak. Már délután 4 volt, mikor ráfe­küdtem. Valami 6-8 hitokta­tó, (tanító, szolga és növendék fölkapta a hordágyomat és el­indulták. A lázam magas volt. A gyomrom mintha szét akar­na robbanni. Nagyon fájt, ki­váltképpen, mikor jobbra vagy balra billent a hordágy. Állandóan nyomtam a gyom­rom job oldalát, hogy vala­mivel enyhítsem a fájdalmai­mat. És igy 3 mérföldnyire cipeltek, ott egy falunál a csa­tornában már volt viz, ott már elő is készítettek egy csó­nakot,. mely elvisz még 3 mér­földnyi ut után Káurápukurba Ott már egy mentőautó fog várni, igy beszéltük meg egy fiatal páterral, aki előrement, hogy telefonáljon Kalkuttába. De mikor megérkeztünk Káurápukorba, se hire se szá­ma a mentőautónak vagy a páternek. Ott egy kis kávé­­ház mellett a csatorna part­ján a földre terített kis sző­nyegen vártam ljő árót. Köz­ben a láz csak növekedett.; szintén a fájdalmak is. Azért megkértem a jelenlevőket, hogy friss vízzel áztassák a fejemet, lábaimat és karjai­mat, mert égő forróságot éreztem az egész testemben. Végre a páter is- megérke­zett, de mentőauó nélkül. T. i. a jó páter egy taxit rendelt. De mivel mégcsak néhány napja volt a misszióban, úgy összecserélte a neveket és a taxit Thákurpukurba és nem Káurápukurba küldte. Tehát szegényke megint a kerékpár­ra pattant és ment Thákur­pukurba. 20 perc múlva meg is érkezett a taxi. De most a plébánosommal vitatkozni kezdett, hogy ki fogja fizetni a veszteséget. Persze a plébá­nosom biztosította, hogy min­dent megfizet. így végre be­tuszkoltak a taxiba és 2 káu­­rápukuri katolikus vállalko­zott, hogy kisérni fog. Elindulunk Kalkutta felé. De valami 3-4 percre talál­kozunk a fiatal páterral, aki megrendelte a taxit. Mivel ez a soffőr mellett két embert látott, de nem látott engem, mivel én hátul voltam, úgy iszonyúan fölhevült. Megállí­totta a taxit, kijelentvén, hogy ő rendelte ezt. És rögtön tuszkolni is kezdte ki a két pasast. Ezek szótlanul enge­delmeskedtek, nem tudván, hogy mitevők legyenek. Én pedig hátulról magyarázni kezdtem a páternek, hogy hát én vagyok az a páter, akiért rendelte a taxit; ez a két em­ber a kísérőm. De a szegény páter annyira föl volt izgul­va — hozzá már koromsötét is volt, — hogy csak percek után ismert rám. Persze rög­tön bocsánatot is kért és a markomba nyomott egy cso­mó pénzt, hogy kifizethessem a taxit. Tehát folytatjuk az utun­kat Kalkutta felé. Az ut na­gyon keskeny, kecskeként ug­rál a taxink. Állandóan kérem a soff őrt, hogy lassan hajt­son, mert másképpen a na­gyobb lökések éktelenül fo­kozzák a fájdalmaimat. Vég­re Kalkutta utcáiban a taxink simán futott és nemsokára kiszálltunk a St. Xavier’s Col­lege-ban. Egy felvonón fölér­keztünk az első emeletre. Egyiket a két kísérőm közül elküldtem, hogy értesítse a ft. páter rektort a jövetelem­ről. Addig én az utolsó ere­immel lógtam a másik kísé­rőm nyakán, mertmár saját lábaim nem bírtak tartani. Végre az ápolótestvér megér­kezett és tréfálkozni kezdett velem: “Kedves testvér, hagyja abba a tréfát, igen rosszul vagyok!” Nem is kellett kétszer mon­dani a testvérnek. Besegített a felvonóba és a 3. emeleten egy betegszobába besegítet­tek. És most a segitőgépezet működni kezdett. Rögtön te­lefonáltak a házi orvosnak. Nemsokára ez meg is jött. Megkopogtatott, megmérte a vérnyomásomat, aztán ki­ment. Nekem, persze, egy szót sem mondott, hogy mit fog tenni velem. Nemsokára a betegápoló két penicilin in­jekciót adott a combomba. Azután kisvártva egy hires sebész is megjött, ő is meg­kopogtatott. Persze ott forogtak a rek­torok és a háziminiszter. Vég­re magam maradtam a szobá­ban. Az álom nem akar jönni a szememre . . . Éjjel 12 órakor jött a men­tőautó. Két erős hordár föl­kapott a hordágyra és levitt. A mentőautó 10 perc múlva elvitt a Harrington Nursing Home-ba, a klinikára. Ott már várt reám egy spanyol doktor. Azt mondta, hogy na­gyon is fontos, hogy vérvizs­gálatot csináljon, mert ettől nagyon sok függ. (Később megtudtam, azt gondolták, hogy a vakbél felpukkadt és azért rögtöni műtétre van szükség). Tehát beszúrt a jobb kezem egyik ujjába és kipumpált 1-2 csepp vért. Ezt egy kis üvegbe becsöppentet­­te és egy másik cseppet két kis üvegdarabra rákent, az­tán elment , . . Közben az ápolónő is baj­lódott, hogy végre enyhítsen a nagy nyomáson, mivel nem tudtam már kiereszteni a vi­zet. Már reggel 2 óra is le­hetett, mikor egy morfium in­jekciót adtak, hogy aludhas­sak. T. i. ez időközben a spa­nyol orvos megvizsgálta a Vé­remet. Az eredmény az volt, hogy a vérem még elég jó, de a gyulladás annyira előre­ment, hogy nagyon is veszé­lyes lenne egy rögtöni mű­tét. Tehát injekciókkal le kell vinni a gyulladást és csak azután lehet majd operálni. Az első 6 nap tele volt szenvedéssel, kiváltképperf az első 3. Csak morfium injek­ciók által tudtam egy kicsit aludni. Hozzá lelkileg is le voltam sújtva, annyira, hogy kértem főnökeimet, hogy sen­kit se küldjenek hozzám. Ezen 6 nap alatt az injekiók tényleg segítettek: a gyul­ladás és a fájdalom lassacs­kán eltűnt, úgyhogy a 10.-ik napon már 2-3 percre föl is tudtam kelni. Már leveleket is írtam. Akkor még 2 napon át jól etettek, hogy megerő­södjek a műtétre. Három nap­pal később reggel altató in­jekciót adtak. Azután már jöttek is, hogy elvigyenek az operáló terembe. Eleinte még ott mindenkit megismertem. Az operáló orvost, meg az asszisztensét, mint az ápoló­­nővéreket. Végre az asszisz­tens doktor azt mondta (mivel már a jobb karomat egy desz­kához odakötözttík) : Páter, még egy altató injekciót adók!” És az injekciós tű be­szűrődött a jobb karom egyik erébe. Még csak né­hány másodperc és elveszí­tettem az eszméletemet. A műtét egy egész óráig tartott. Csak később, har­madnap a műtét után az ope­ráló orvos értesített, hogy: “Páter, csoda, hogy még él! Mert a vakbél főnt és lent fölpattant. De hála az erős szervezetének, az izmok olyan szorosan körülvették a vak­­bélt, hogy a mérges folyadék nem ömölhetett el a gyomor belsejébe, ami a rögtöni ha­lált okozta volna!” A műtét után csak délután 5 órakor ébredtem föl. Há­­nyási rohamok fogtak el, négyszer is. A körülöttem le­vőket csak félig ismertem meg. Ezen a napon sem inni, iem enni nem adtak. De nem is kellett. A következő nap csak folyadék táplálékot ad­tak, a harmadik napon már húslevest 2 vékony szelet ke­nyérrel. Azután napról napra az adagok növekedtek. De még mindig 2-2 injekciót is. Később csak egyet. Hét nappal a műtét után az operáló orvos kivette az el­ső varrásokat. Nagyon meg volt elégedve, hogy a seb szépen begyógyult. 22 nap tartózkodás után, elhagytam a klinikát. Ott az ápolónők — majdnem mind katolikus, kivéve 1-2 protes­táns, .— nagy odaadással és szeretettel ápoltak. A barát­­jaim is sokszor fölkerestek, kiváltképpen a magyar, kínai és bengáli barátjaim. Sőt, pénzt vagy adományokat is hoztak. A jénzt kiosztottam az elmenésem előtt a szolgák közcitt, mert azok is nagy részvéttel segítségemre vol­tak. Május 22^én már a St. Xavier’s College lakója let­tem. Mivel a kollégium a nagy szünidőben volt, ugy*a koszt elsőrendű volt. Nekem pedig megjött a farkasétvágyam, mert bizony a klinikán na­gyon is lesoványodtam és le­gyöngültem. Május 28-án az operáló or­vos kivette az utolsó varráso­kat . . . Most még néhány na­pig vártam, miig a ‘ft. rendtar­tomány főnök engedélye meg­jöjjön, hogy elmehéssek a hi malájai hegyekbe, hogy ott jól összeszedjem magamat Közben a klinikai számla is megjött; $150. Az orvosok számlája még nem jött meg (Folytatás a 8-ik oldalon) Hírek a világ minden részéből NEW DELHI, India. — Kerala tartományban, melynek kommunista kormányzatát a központi kor­mány feloszlatta, januárban vagy februárban lesz a vá­lasztás. Az elkergetett kommunist kormány által be­­börtönzötteket most sorban kiengedik a börtönökből. BERLIN. — Wilhelm Pieck, a keletnémet szovjet­zóna elnöke a kelet-berlini történelmi múzeumnak ajándékozott egy politikai ereklyét: a parókát, amelyet 1919-ben hordott, hogy ne ismerjék fel, mint titkos kommunista agitátort. SELB, Németország. — Egy itteni porcellángyár rendelést kapott Tito jugoszláv diktátor kormányától 1200 személyes kávé készlet szállítására. PRUM, Németország. — Az itteni bazilikában köz­szemlére bocsátották a szekrényt, melyben Jézus szan­dáljait őrzik. A szekrény szeptember 20-ig maradt nyit­va. Régi történelmi feljegyzések szerint Jézus szandál­jai 752-ben Zachariás pápa ajándékozta Pippin frank királynak, aki viszont az általa alapitott Benedek­­rendi apátságnak ajándékozta. NEW DELHI, India. — Nehru miniszterelnök közöl­te a kongresszussal, hogy Tibetből 12,396 menekült jött át Indiába, köztük 40 nem tibeti származású egyén. PRÁGA. — A cseh főváros és Karlsbad (Karlovy Vary) közt expres forgalom indult meg. A “Karlex” gyorsvonat a 140 kilométeres utat három és fél óra alatt futja be, miértis már becézőnevet kapott: Vörös csiga. FRANKFURT. — Ide érkezett öt fiatal német, akik a francia idegenlégióban Algériában szolgáltak. A leg­utóbbi heves harcok során átszöktek a felkelőkhöz, akik hazaengedték őket. Azt mondják, hogy a közelmúltban egy csatában a légió ezred legénységének egyharmadu életét vesztette. MOSZKVA. — Az északi sarki tengerbe bevonult egy 100 hajóból álló orosz flotta, amely körülbelül 2500 mérföldes tengeri ut befejeztével be fog futni a szibériai nagy folyamokba, le Közép-Ázsáig és Kinába. A flotta •gőzhajóit Magyarországon gyártották, a tankhajókat Finnország szállitotta, az uszályhajókat, teher- és sze­­mélyszállitókat, jégtörőket Csehország és a keletnémet szovjetzóna szállitotta. TOKIO. — A japán textilipari munkások uniója feztrájkba lépett — a háború óta elsőizben — bérkövete­léseinek megtagadása miatt. A unió az átlagos havi 38 dollár 88 centnek megfelelő munkabérnek 4 dollár 72 centtel való emelését követeli, a munkaadók utolsó aján­lata 4 dollár 37 cent volt. A sztrájk az ország kilenc leg­nagyobb gyára ellen irányul, amelyekből a vászon és müanyagszövetek 70 százaléka kerül ki. A gyárosok ma­kacsul ragaszkodnak az alacsony munkabérekhez, mert főleg az olcsó munka teszi fölényesen versenyképessé a külföldön a japán árut. Bécs. — Messzire nyúlnak, egészen a Duna partjáig nyúlnak Fidel Castro ellenségeinek kezei. Batista-hivek Bécsben elkezdtek kalandvágyó fiatalokat toborozni egy cubai légióba. A rendőrség kifüstölte a verbuváló fészkeket. VASARNAP, AUGUSZTUS 30-i kezdettel tárcsázhat Gondolja csak meg, mit jelent ez! Néhány mozdulat a telefon tárcsán, Cuyahoga County, Lake County, Burton és Chesterland telefon előfizetői azonnal folytathatnak beszélgetést New York, Chicago, San Francisco és majdnem minden várossal az Egyesült Államokban. A tárcsázás leheltővé lesz az egyik tengertől a másikig és Canada egy részébe is. Hatalmas tele­fon technikai eredmény ez, — melyet éveken át terveztek, mig megalkották. ORSZÁGSZERTE direkt városon kívüli tárcsázás csupán három szám­­többletet kiván, ahoz az eljáráshoz, melyet jelenleg is követ a közelben levő városokkal való beszélgetéskor. Teljes utasítás és egy lista a legtöbb direkt tárcsázható városokról a speciális “Blue Book of Telephone Num­­bers”-ben található meg, melyet nem régen küldtünk a közönség címére. Olvassa el ezt a könyvecskét figyelemmel és készen állhat, hogy az ország legnagyobb részével direkt telefonbeszélgetést folytathasson, jövő vasár­naptól, AUGUSZTUS 30-tól kezdve!

Next

/
Thumbnails
Contents