A Jó Pásztor, 1959. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1959-08-14 / 33. szám
a tó pásztok 7. ÖlDáL — Szivét? —kérdezte a lord gúnyosan. — Ne beszéljünk erről. A szívnek azt hiszem, vajmi kevés köze van ehhez. Ma olyan tapasztalatot tettem, ami teljesen kiábrándított és megmutatta nekem az utat, melyen haladnom kell. És most azt kérdezem, mondja meg nekem, miben állapodtak meg? Mit akart a báró tudni ? — Lordságod maga küldte őt hozzám tegnap. — Az tegnap volt. De mit keresett ő ma? — Tegnap nem végezhettünk el mindent. — Oh azt elhiszem, — szólt a lord gúnyosan. — Akik szerelmesek egymásba, azoknak mindig marad fenn egy kis tenni valójuk másnapra. Mindig találnak ürügyet és alkalmat a találkozásra. — Lord, ez gyanúsítás. — Legyen nyugodt, Etelka! Ezzel voltakép nem kegyedre akartam célozni, hanem a báróra, aki mindenüvé utána jött. Ellenségnek mutatta magát, de azért fülig szerelmes volt. És kegyed ezt ügyesen kizsákmányolta a maga előnyére. — Oh, mily kegyetlen ön, lord, — szólt Etelka könnyezve. — Valóban nem is csoda, ha hozzá átpártoltam volna. Hogyan bánt ön velem tegnap? Volt-e hozzám egyetlen barátságos szava? Két napig nem is láttam és ha én nem megyek utána, tán még ma sem vágyódott volna viszontlátni engem. — Hát azért mindjárt annak a másiknak a karjába kellett dobni magát? Én próbára akartam tenni kegyedet, de kitűnt, hogy a próbát egyáltalán nem állotta ki. Amint gondolta, hogy én kegyedtől elidegenkedem, rögtön előrántotta azt a tökfilkót, akit úgyszólván fölém helyezett! 1 — Lord! — kiáltott Etelka, — ne mondjon ilyet! — Nos, talán nem igaz? Ugyan mit kerestek a félreeső pavillonban? Etelka eltakarta arcát. — Oh lord, ne szégyenitsen meg. — Okot adott rá! Magam is sajnálom, de kénytelen vagyok a legrosszabbat gondolni. — Ne tovább, lord, — kiáltott Etelka szikrázó szemekkel. Erre a lord is felfortyant. — Micsoda? Még fenyegetni merészel? Tudjad-e hogy egyedül csak nekem köszönheti, hogy már régen nem ül. Nos, én tehát máskép fogok kegyeddel bánni, mint kezdetben szándékoztam. Kegyed távozni fog innét. — Hah! Tehát mégis elűz. Mily lelketlen. — Kiki azt kapja, amire rászolgált, — felelt a lord hidegen. — Meggyőződtem, hogy kegyed egy kétszínű teremtés. Azt hiszi, hogy két vasat tarthat egyszerre a parázsban. Engem ugyan bolonddá nem tesz. Legyen csak Nemeshegyié. Megmondhatja neki .. . — De lord! — Mindjárt készen leszek, — intett kezével fagyosan a lord. — Megmondhatja neki, hogy nem kívánok vele többé érintkezni. De azért annyiba nem hagyom a dolgot — kegyed még mást is megérdemel. És meg is fogja kapni. Ezt mondva távozott a szobából. — Lord . . . irgalom, — rohant utána Etelka. A következő pillanatban John állott előtte. Etelka hátratántorodott. — ördög, — rebegte iszonyodva. — Miss Etelka, — szólt John fagyos gúnnyal, éppen most adta ki a parancsot a lord, hogy harminc perc alatt távoznia kell innét. — Nem mehetek. Előbb beszélnem kell még ő lordságával. — Olyan nincs! — rázta fejét John. — Álljon félre az ajtóból, — kiáltott Etelka. — Azt megteszem, de csak azért, hogy szobájába mehessen. Ezúttal csak arra figyelmeztetem, siessen használja ki ezt a kis időt, mert különben megeshetnék, hogy érte jönnének. Kegyed azt hiszem, ért engem. Etelka felsikoltott. Tudta, hogy John a rendőrségre céloz. Rögtön rohant a szobájába. A komornyik követte őt, útközben ezt mormogta magában: “aki másnak vermet ás, maga esik bele.” A budoárban két szobalány már várta. Ezeknek feladatuk volt ügyelni, hogy csak azt vihesse el, ami éppen rajta van — mindennemű ékszerek kivételével. El lehet képzelni, hogy ezt az ellenőrzést a szobacicusok a legsértőbb alakban gyakorolták és szúrós megjegyzéseket tettek egymás között, de oly hangosan, hogy Etelka is meghallhatta. Hh! Mily keserves helyzete van egy bukott kegyencnek, akit a többiek gyűlölnek. Végre John is megsokkalta a szúrásokat s rájuk támadt a nyelvelő lányokra, hogy legyen már egyszer vége. Etelka sietett mindentől szabadulni. Régi ruháját, amiben ide jött, öltötte magára. Ne mondhassák még azt se, hogy a máséban hagyta el a házat. A gyémánt fülbevalót, a gyöngynyakláncot önként letette. Az értékes gyűrűket lehúzta ujjairól. Itt hagy mindent, mindent! Szive mégis összeszorult e pillanatban. Mi lesz belőle, ha kilép a jólétnek eme biztos várából? De nem volt idő erről gondolkozni. John mondta, hogy könnyen megeshetik, hogy érte jönnek. A lord is beszélt valamit . . . Vállára kanyaritotta köpenyét és lihegve tartott az ajtónak, figyelve, nem hallatszannak-e már a rendőrök léptei? Remegve, a szégyentől égő arccal, kidülledt szemekkel sietett le a lépcsőn. A ház előtt fogat állott. Megkönnyebbülve lélegzett fel. Legalább kocsin hagyhatja el a házat. De most újabb csalódás várt rá. Ahogy ő megjelent az oszlopcsarnokban, a kapus páholyából előjött a lord, de tekintetre se méltatva Etelkát, a kocsihoz sietett, beleült és elhajtatott. Etelka egy percig dermedten állott. A lord egyenesen a kikötőbe hajtatott, hogy Londonba utazzék, csak be akarta várni, mig Etelka elmegy. Meg akart győződni személyesen, vájjon parancsát teljesitik-e úgy, amint kell. Etelka magához, tért dermedtségéből. Vájjon hova megy a lord? Lépéseket akar tenni a rendőrségnél, vagy elutazik? Erre nézve bizonyosságot akart szerezni. Oda fordult a kapushoz: — Hová megy ő lordsága? — kérdezte. — Nem tudom, — volt a kurta válasz. — Talán csak sétakocsizás? — Azt se tudom, — vonta vállát hidegen a kapus. Etelka elfordult tőle és sietve hagyta el a kastélyt. Kiérve, körültekintett. Kocsi nem várakozott rá. Tehát még ezt sem bocsátotta rendelkezésére a lord. — Ez hát az a hires gavallér. Pfuj! — gondolta magában Etelka. — E pillanatban kimondhatatlan gyűlölet lángolt fel benne ez iránt az ember iránt, d őt a cselédség előtt ennyire megalázta. Pedig néhány nap előtt mily fényes elégtételt akart szerezni az egész ház színe előtt. De mi idézte el e szörnyű változást? Bizonyára a sértett hiúság! — Mert együtt talált Ödönnel! Együtt látott bennünket kijönni a pavillonból, — gondolta magáaan Etelka. — Sértette hiúságát a gondolat, hogy Nemeshegyit elébe helyeztem! Ámde most már késő! A sors kezét többé feltartóztatni nem lehet! Nem marad hátra egyéb, mint aemenni a városba és felkeresni Nemeshegyi Ödönt, egyedüli barátját. , 1 * ; -■ j * <*| Nehéz szívvel indult útnak. Tudta, hogy a város nincs nagyon messzire s ez az egy vigasztalta. Hitte volna-e valamikor, hogy még jön idő, milőn mindenkitől elhagyatva, kitaszítva, minden nélkül kénytelen lesz egy idegen országban bolyongni. Elgondolta magában, hogy mégis kár volt kikezdeni lady Viktóriával! Ez által az egész házat magára haragította. És ez volt a kezdete a lord elhidegülésének is. Ezt nem lett volna szabad tenni. Tudta azt, hogy sok van a rovásán, nem lett volna szabad kihívni a sorsot! Aki vajat visz a fején, annak nem szabad kiállni a napra. De már most késő! Ami elmúlt, többé vissza nem tér! Elkeseredett szívvel, elsötétült lélekkel folytatta vándorlásait. Az utat még el is tévesztette s a város helyett a tengerparthoz jutott. A zugó habok tajtékozva iramodtak a partnak, ahol dörögve robogva morzsolódtak szét a sziklákon. Egy gondolat cikkázott át Etelka agyán! Csak egy kis bátorság kellene s mindennek egy perc alatt vége lehetne, fogadná áldozatát . . . Etelka azonban erre nem volt képes. A hullámok zúgása őt visszariasztotta. Úgy volt, mintha a sötétlő vizekből különféle rémalakok emelkednének ki — a habok sziszegését az ő kiáltásuknak vélte, a felcsapkodó hullámokban az ő karjukat látta, amint feléje nyúlnak s őt le akarják huzni a mélységbe. Irtózva menekült e helyről. Csak tovább, tovább ! El, minél messzebbre e veszedelmes ponttól! Csakhamar sötét alakokat vett észre a távolban. Bizonyosan tengerparti halászok lehettek, ő azonban utonállóknak vélte és sietve menekült. A félelem azonban megbénította tagjait, lélegzete akadozott, ereje egyre fogyott. Most megpillantott egy kunyhót s egyenesen befutott. A benne levők — egy férfi meg egy nő, bámulva néztek rá. Igen szegények lehettek ők, ruhájuk igen kopott és avult — folt hátán folt! A férfi tért legelőbb magához bámulatából s felemelkedve kérdezte: — Kicsoda ön és mit akar? — Könyörüljenek rajtam, — esdekelt Etelka. — Eltévedtem. — Hova akart menni? — Cork városába! Ön talán útba igazíthatna engem, — tette hozzá a férfihez fordulva. — Most már későn van, — felelt a férfi. A környék nem elég bátorságos. — Talán csónakon inkább bevihetne a kikötőbe, — vélekedett Etelka. — Azt meg lehetne tenni — de öt sillingen alól nem. Etelka megijedt. Nem tudta, van-e egyáltalán nála pénz. Nagy felindulásában erre nem is gondolt, midőn a kastélyból távozott. De aztán eszébe jutott, hogy ruhájában, melyet hosszú idő óta most öltött magára először, még meg van a maradványa annak az összegnek, melyet hazulról hozott. Ebből bizonyára kitelik az öt silling. — Megadom, — mondotta. — Csak vigyen! A halász egy pillantást vetett nejére. Ez intett neki, hogy csak vállalja el, mert öt silling nagy pénz, ennyit sokszor egész héten nem keresnek. A férfi felállott s intett Etelkának. — Jöjjön hát! Etelka örült, hogy a halász ilyhamar ráállott s előbb ki nem kérdezte őt. Beszálltak a halászbárkába, melynek feneke és oldalfalai össze-vissza voltak toldozva foltozva s a halász eltaszitotta jármüvét a parttól. Csakhamar két férfi ért arra a helyre, ahonnó/ elindultak. Armand és Jack voltak. — Merek fogadni, hogy a magyar miss volt, — mondotta Armand. — A sötétség dacára ráismertem. — De talán mégis tévedtél! — Nem, nem! Nekem jó szemem van s amit egyszer látok, az meg van látva! — De az Istenért, mit keresett volna itt ez a magyar miss, — vetette ellen a másik. — Alighanem hiába hoztál engem ide. Az ördögnek tartoztunk ezzel az úttal! — De ő volt az, ha mondom. — erősítette Armand. — Bizonyosan vége szakadt a pünkösdi királyságnak. — Ezen én nagyon csodálkoznám, — jegyezte meg Jack. — Hiszen magad mondtad, hogy olyan nagy befolyása volt a lordnál, hogy még anyádat is kitúrta. — Az igaz! De a lord bizonyára spleenbe esett. Ez olyan betegség, melynek jóformán minden angol alá van vetve. Ilyenkor bizonyos undor fogja el őket minden iránt, sőt sokan öngyilkosokká is lesznek. . Jack vállat vont. — Ám, ha úgy állana is a dolog, amint mondod, akkor is hiába jöttünk! El vagyunk késve, ahogy a legutóbbi időben mindenből kikopunk. Erre meg Armand vonta vállát. Etelka ezalatt szerencsésen a kikötőbe ért. A közraktárak közelében a halász kitette őt a partra s az öt sillinget besepervén, nem ügyelt rá többé. Etelka körültekintett. Este volt már a lámpák halványan pislogtak. Teljesen ismeretlen és magára hagyatva lévén, nem csekély félelem fogta el őt. Sokszor hallotta, hogy a parti munkások a legveszedelmesebb tolvaj népség, mely néhány sillingért gyilkolni is képes. Már most hogyan fog ő baj nélkül kijutni a közraktárak tömkelegéből? Megszólítani nem mert senkit, mert az mindjárt alkalom lett volna valami gonosz embernek arra, hogy őt megtámadja és kirabolja, sőt talán még a tengerbe is dobja, kivált ha észrevenné, hogy teljesen idegennel van dolga, ki után még a kakas sem kukorékolna. Kimondhatatlan félelmek között végre mégis a városba talált és kérdezősködött a Dublin városához címzett fogadó után, melyben Ödön lakott. Éppen tizenegy óra volt éjjel, midőn teljesen kimerülve oda ért. Ödönt nem találta otthon. Szolid életmódjáról itt nem a legjobb véleményt táplálták s a kapus, ki Etelkában egy kétes hirü nőt sejtett, igy szólt odavetőleg: — A fiatal ur ilyenkor még iszik! Soha se jön haza éjfél előtt s akkor is igen sokszor becsipve. Jobban tenné bizony, ha nappal jönne. — Én itt idegen vagyok, — felelt Etelka. — Most érkeztem meg s nem tudok, hova menni! Nyittasson nekem szobát! Ez megtörtént ugyan, de mivel podgyásza nem volt, előre le kellett fizetnie a szoba árát. Ennyi pénze éppen volt még. A vendégkönyvbe azonban nem saját, hanem álnevet irt be. Végre hát fedél alá jutott. Most azonban uj aggodalmak szálltak szivébe. Ödönről az imént nem a legjobb hirt hallotta. Uy látszik, nincs szilárd jelleme. Talán ő is olyan mint a lord, vagy talán még nálánál is rosszabb! És milyen könnyelmű életet él? A kapus mondása szerint ritkán jön haza józanul. Honnét veszi a pénzt ehhez a vig élethez? Bizonyára Elemér küldi neki! Hej, ha tudná Elemér, mi mindent nem csinál Ödön ur az ő pénzén! Most már Nemeshegyiben sem bizhatott tovább és feltette magában, hogy megvalósítja legelső tervét és átmegy Amerikába. (Folytatjuk) SZEMÉLYI HÍREK ERZSÉBET Erzsébet angol anyakirályné a múlt héten 59-ik születésnapját ünnepelte meg. II. ERZSÉBET Londonból most hivatalos értesítés jött arról, hogy miért gyengélkedett kanadai látogatása idején az angol királynő. Azért, mert harmadik gyermeket vár. Charlie, 10 éves, Anna hercegnő 8 éves. ROBESON Paul Robeson, az amerikai néger énekes, Becsben beszélt ázsiai és afrikai fiatalokkal ás egyebek közt azt mondta, hogy Amerika csak akkor játszhatja a szabadság előharcosának szerepét, ha előbb felszabadítja a 18 milliónyi amerikai négereket. Ráadásul még fasiszta szelleműnek is nevezte az amerikai külpolitikát. HOOVER Herbert Hoover volt elnök augusztus 10-én 85 éves lett. Ez alkalomból megjelent egy országos TV programon és arra a kérdésre, hogy nézete szerint mit kellene tenni, ha a szovjet újra olyasmit cselekednék, mint 1956 őszén Budapesten, ezt felelte: “Én a beavatkozást választanám megalkuvás helyett.” WARREN Earl Warren, a Legfelsőbb Bíróság főbírája, feleségével öt napi látogatásra Moszkvába utazott. MEANY A Veterans of Foreign Wars első “Americanism” arany érmét George Meany AFL-CIO elnöknek Ítélte oda. Az érem átadása augusztus 31-én a VFW losangelesi konvencióján fog megtörténni. CUSHING Richard Cushings bíboros bostoni érsek kijelentette, hegy Kruscsev meghívása Amerikába nem volt okos elhatározás és sérti a magyar és a többi rabnemzetek érzékenységét. Ä hét legjobb vicce Pesti polgár az utlevélhivatalban benyújt egy kérvényt: szeretné meglátogatni Svájcban élő nénikéjét, aki súlyos szembetegséget kapott, elvesztette szemevilágát. Azt mondja a hivatalnok elvtárs: Nem gondolja, hogy okosabb lenne, ha nem maga utazna el Svájcba, hanem a nénije jönne ide? — Nem, nem, — fogadkozik a pesti polgár. — A néném csak vak, de nem hülye. LOVAGLÓ PAP DENVER. Colo. — Rev. J. L. Spargo, a lovagló pap, nyugalomba vonul. Az által tett országos hírre szert, hogy 1914-ben és a következő években, amikor hat gyülekezet lelki gondozására volt hivatva, évente 2509 mérföldét lovagolt, hogy elérhesse öszszes híveit. Irta: TÖLGYEST MIHÁLY SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE
