A Jó Pásztor, 1959. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1959-11-27 / 48. szám
i\ írt PÄS7TOT? 7. O• »ÍÁÍ, — Hagyjuk ezt most. Ez életemnek legsötétebb pontja. Most a községbe kell mennem jelentést tenni a hatóságnak. Itt bár jó helyen vagyunk, de huzamosabb ideig nem maradhatunk itt. — Nem, nem! — mondotta Ilonka. — E szegény embereket nem terhelhetjük jelenlétünkkel. Még aztán a férjemet is tudósítani kell, hogy értem jöhessen. Imre úgy tett, mintha nem hallotta volna ezt. — Csak arra kérem még, — úgymond, — ne mondja meg nevét a házbelieknek. — Ugyan miért? — Még nem tudjuk, hányadán állunk velük, éppen azért nem jó mindent megmondani nekik. — Ha ön nem bizik bennük, akkor egyáltalán itt sem maradhatok. — Egyelőre mégis itt kell maradnia, asszonyom. Nincsen kalapja, de még kendője, Vagy köpenykéje sincs. Ily hiányos öltözékben nem mehet el innét. — Ebben igaza van! — hagyta rá Ilonka. — De nem látom át, miért titkoljam el kilétemet. A háziasszony bizonyára kérdezni fogja. Nem lenne szép tőlem, ha jóságát bizalmatlansággal viszonoznám. — Mondjon neki akármit, csak igazi nevét ne! — Ezt nem tehetem! — rázta fejét Ilonka. — Hadd tudja meg a világ, hogy én vagyok ama Lorántffyné, akit a férje keres. Hátha hirdetmény van részéről közzétéve és jutalom van biztosítva a nyomravezetőnek. A fiatalember meghökkent. Erre a lehetőségre nem gondolt. De mindenesetre számolni kell vele. Ha Elemér csakugyan jutalmat biztosit neje kiszabaditójának, vagy megtalálójának, akkor ezeknek a parasztoknak — Ilonka nevét megtudva — legelső dolguk lépéseket tenni a jutalom megszerzésére. Most azonban hirtelen gondolt egyet s igy szólt: — Kegyed mond valamit! De az sem lehetetlen ám, hogy a kegyed ellenségei is mindent elkövetnek férje törekvéseinek meghiúsítására. Bizonyára nekik is lesznek kémeik és segítő cinkosaik. Ki tudja, vájjon a házbeliek nincsenek-e sógornője által megvesztegetve ! Ilonka tagadólag rázta fejét. — Ez alig hihető. De mindentől eltekintve, már a becsületesség is úgy hozza magával, hogy megmondjam a nevemet, ha kérdezik. Idegen nevet nem mondhatok, mert ez hazugság, sőt névbitorlás lenne. Imre bosszús arcot csinált. — A drágalátos egy kissé nyakas! — gondolta magában. — De majd kiűzöm én belőle ezt a nyakasságot. Ily gondolatok között távozott. Célja volt a rablókat feljelenteni! Ezt saját biztonsága érdekében is meg kell tennie. Arra a kérdésre, hogy miképen került a rablók közé, azt fogja mondani, hogy őt magukkal hurcolták. Ilonkáról azonban hallgatni fog. Mert ha beismerné, hogy egy nőt megmentett a rablók kezei közül, mindjárt megindulna a kérdezőködés a nő kiléte felől. Igen természetes, hogy Elemért erről hivatalosan értesítenék, ki bizonyára öröm szárnyán repülne megszabadított feleségéhez. — Az én jutalmam legfeljebb egy meleg kézszoritás lenne! — mormogta magában. — De ez nekem nem elegendő. Én magát a nőt akarom. Ahogy őt megláttam, mindjárt halálos szerelemre gyultam iránta. Ellenállhatatlanul ég szivemben a vágy őt magamévá tenni. Eddig még nem raboltam semmit, de ezt a nőt kész vagyok elrabolni és tulajdon életemmel megvédeni! Csak az a kérdés, mit mondjak Ilonkának? Az lesz a legegyszerűbb, ha hitegetni fogom őt, hogy férjéhez viszem. Ez az egyedüli ut, amelyen követni fog. A közeli mezővároskában csendőrőrállomás volt. Oda ment tehát Imre s az őrsvezetőnek elmondta, hogy az úgynevezett Meszes-hegyen levő régi elhagyott présház s az alatta elterülő vízmosás egész tegnapig egy veszedelmes rablóbandának búvóhelyül szolgált s talán még most is szolgál. — Az éjjel sikerült megszöknöm, fejezte be elbeszélését. — Nagyon ajánlom önnek, őrmester ur, nézzen szét a rablótanyán, talán még sok kincset találhatnak ott. Az őrmester fürkésző pillantást vetett rá. — Ön azt mondja, hogy megszökött onnét! Hogy értsem ezt? Talán szintén rabló volt? Oh dehogy, csak véletlenségből kerültem közibük s ott fogtak, mig végre az éjjel kedvező alkalom kínálkozott a szökésre. — Miért fogták ott? — Azért, hogy el ne áruhassam őket. Valóságos rabszolgájuk voltam. Megdolgoztattak, mint a marhát és korbácsütésekkel is traktáltak . — Hm! — rázta fejét az őrmester, ez kissé regényesen hangzik! Mi a neve? | — Már mint az enyém? Hát ... az én nevem Pacsirta Jancsi. — Hova való? — Magyar alföldi vagyok. — Azt mondja meg, mely városba vagy községbe való? — Kakóra! — Vannak-e szülei? — Nincs senkim! Apám, anyám régen elhalt! — Mi' a foglalkozása? — Semmi! Ur vagyok! Meg akartam látogatni Erdényt s rablók kezébe estem. — De valahol csak lakik? — Most itt vagyok ... De mit faggat ilyen haszontalan kérdésekkel? Ezzel csak az időt tölti! Jobb lenne bizony mindjárt összevonni a környéken levő összes legénységet s a Meszes-hegyre menni. — Hát hiszen mennénk mi, csak biztos lehetnék abban, hogy ön engem nem akar felültetni. — Mondok én önnek valamit! — szólt most Pacsirta Jancsi. — menjen át a szomszéd faluba s nézzen be a nagy korcsmától levő ötödik vagy hatodik házba, ahol egy lakatos lakik. Ha ezt ott találja, akkor az meg is fogja erősíteni állításomat. Ha nem találja ott, akkor biztos, hogy oda veszett, mert ő is a rablók kezébe esett. Erre már felfigyelt az őrmester. — Jól van! — mondta. — Majd utána nézetek a dolognak s űzőbe vesszük a rablókat. Jajj lesz önnek, ha kisül, hogy bennünket fel akart ültetni. Az ilyesmire igen súlyos büntetés vár. Imre tehát eltávozott. És most térjünk vissza abba a parasztházba, melyben Ilonka ideiglenes menhelyet talált. Ő nagyon is jól gondolta, hogy a házbeliek érdeklődni fognak iránta és elhalmozzák kérdéseikkel. Alighogy a fiatal ur eltávozott, háziasszony már bejött a reggelit hozva. — Itt van, lelkem teinsasszony, amit hamarosan össze tudtam csinálni. Sokat nem adhatok, mert magunknak sincs. De ami van, szívesen adom. Letette a tejet, vajat az asztalra friss ropogós cipót is hozott melléje. Ilonkát bizony nem igen kellett kínálni, mert éhes volt. A háziasszony örömmel nézte, mily jóízűen falatozik. Hej bizony, az éhség a legjobb szakács. — Hát igazán rablók között volt? — kérdezte, — Ott bizony. Még pedig jó sokáig hurcoltak egyik helyről a másikra. — Borzasztó! De mikép történhetett ez? Bizonyosan utazás közben fogták el? — Magam sem tudom, hogyan történt. Az egészet ellenségeim csinálták. Azok játszottak engem haramiák kezébe. — Ellenségei? Oh Istenem, hát még a lelkem teinsasszonynak is vannak ellenségei? — Vannak, még pedig férjemnek tulajdon rokonai. — Tehát férje is van? — Van, akit én a rajongásig szeretek . . . — És ő? — Ő is ép oly rajongással szeret engem. De közibénk állott tulajdon édes anyja és nővére és szétválasztottak egymástól . . . — Én Istenem . . . miért tették ezt? — Mert nem voltam elég magas származású és elég előkelő. Tudniillik én csak molnár leánya vagyok! — Oh, én is az vagyok! — kiáltott fel az aszszony. — De mi a férje? Minő mestersége van? Talán ő is molnár? — Oh nem! ő igen gazdag föidesur, akinek két nagy uradalma van. — Hühü! — csapta össze kezeit a háziasszony. — Ez már valami! Mi ä neve? — Lorántffy Elemér! — És a kegyed neve? — Gyárfás Ilonka. — Szép, nagyon szép! — mormogta a parasztasszony. — De vájjon a férje nem kereste kegyedet? — Oh, dehogy nem! Egy félév óta egyebet sem tesz, mint éjjel-nappal utón van és keres engem. Most azonban hiszem, hogy szabaditóm segítségével majd csak összekörülünk. — Ezt a fiatal urat már régóta ismeri? — Oh nem, ma láttam őt először. A parasztasszony megcsóválta fejét, de hallgatott. Ilonka észrevette ezt s igy szólt: — Maga talán valami helytelenséget lát ebben? — Utoljára is mi közöm hozzá! — vonta vállát az asszony. — Mindjárt az első tekintetre észrevettem, hogy a fiatal ur fülig szerelmes kegyedbe. De mondom ... mi közöm hozzá? Ilonka megijedt. — Én erről semmit sem tudok. Oh Istenem . . . talán csak nem forral valami rosszat ellenem! — Azt én nem tudhatom, de manapság oly roszszak a férfiak. * * ■;**■ ■ # — Ő róla nem gondolhatok rosszat! Hálával tartozom neki, mert kiszabadított a rablók kezéből. — Hogyan csinálta ő ezt? — Ezt valóban nem tudom, jó asszony! Én egy présházba voltam bezárva. Az eledelt minden este két rabló hozta nekem. Tegnap este dühös szóváltást hallottam ajtóm előtt s ösztönszerüleg hátrafelé menekültem. Ekkor kinyílt az ajtó s az a fiatal ur lépett be. Én rémülten felsikoltottarn, mire ő biztatott, hogy ne féljek, mert vissza akarja adni szabadságomat. Kért is mindjárt, hogy menjek vele. Én vonakodtam, sürgetéseinek azonban mégis engedtem. Most itt vagyok! Többet nem tudok. — Azelőtt tehát nem ismerte ezt az urat? — Nem ismertem! A háziasszony megint csak íimmögött valamit. Ezt már gyanúsnak találta Ilonka s igy szólt: — Maga valamit gondol, jó asszony! Mondja meg nekem nyíltan, mi az? Lássa én teljes őszinteséggel mondtam el mindent, úgy illik tehát, hogy maga is őszinte legyen. — No, jól van! őszinte leszek én is. Én tehát azt gondolom, hogy ez a fiatal ember is egyike a rablóknak. — Ne mondja! — csapta össze kezeit rémülten Ilonka. — Miből következteti azt? — Abból, lelkem teinsasszony, mert a minap az uram látott valamit. Ugyanis egy pár gyanús ember járt a könyéken, köztük néhány csinos legény ember, éppen olyanok, mint az ön megmentője. Ilonka összerezzent. — Ön tehát azt hiszi, hogy az én mégmentőm szintén rablók? Oh, ez lehetetlen! Én azt nem hihetem! — De miért nem ? Én semmi lehetetlenséget nem látok benne. Kegyed azt mondja, hogy azelőtt soha sem látta és nem ismerte őt. Ám ha ő tudta, hogy kegyed a présházban van, vagy volt, akkor neki is ott kellett lennie a rablók tanyáján. Én tehát figyelmeztetem, ne igen bízzék benne s ne menjen el vele! Ilonka fürkésző pillantást vetett rá. Most eszébe jutott, amit Imre ellenségének cinkosairól mondott. Hátha e ház lakói egy követ fújnak Etelkával? — Magának aligha lehet igaza! — mondotta. — Ennek a fiatalembernek nem lehetnek rossz szándékai, mert akkor nem ment volna be a közeli városba feljelenteni a rablókat. —De ki tudja, vájjon oda ment-e? — Bizonyára oda ment! Nem hihetem, hogy hazudott volna, erre semmi oka sincs. — Ám jó! — vonta vállát az asszony. — Ha bizik benne, akkor nekem ez ellen nem lehet semmi szavam. Ekkor lépett be a gazda. Az asszony mindjárt előkapta őt. — Ugyan apjuk — mondd meg már most te is, hogyan tetszik neked az a fiatal ur? — Csinos fiatalember! — Nem úgy értem! Külseje most nem jöhet tekintetbe, hanem csak a jelleme. Én azt mondtam a tekintetes asszonynak, hegy a fiatal ur a rablók egyike. — Ez bizony több, mint valószínű! — bólintott fejével a gazda. — Én előttem is úgy rémlik! És jól megfontolva a dolgot, ez nem is képzelhető másként. Csak mint rabló tudhatta, hogy kegyed is ott van. És mint rabló szabadította csak ki kegyedet, idegen létére közel se férhetett volna hozzá. Ilonka erre nem tudott felelni s kénytelen volt 'gázát adni a parasztnak. Most már alig várta, hogy Imre visszatérjen. Most már teljes nyíltságot fog követelni tőle. Végre csakugyan jött Imre. Az egyszer szokatlanul komoly volt és nem látszott sietni. A ház előtt meg is állott, mintha tétovázna. Végre mégis belépett. Ilonka mindjárt kérdezte, vájjon volt-e a közeli helységben és feljelentette-e a rablókat? — Igen is fel! — És minő intézkedéseket tett a hatóság? — Egyelőre csak azt, hogy a rablókat üldözni fogják. — Hát az én személyemre nézve mily intézkedés fog tétetni? Tudósitották-e a férjemet? — Még nem, mert nem lehet biztosan tudni, hol tartózkodik jelenleg. — Én biztosan tudom, hogy az Alföldön van. Talán már ide is eljött. —Csalódik nagyságos asszonyom! A háziasszony meghúzta férje dolmányát. — Lám, mi csak teinsasszonynak szólítottuk, pedig nagyságos asszony. Vigyázni kell ám! Ilonka fürkésző pillantást vetett a fiatalemberre s igy szólt: — Én biztosan rá fogok találni, habár ön nem akar útbaigazítani! — Ugyan, ugyan, nagyságos asszonyom! Hogy mondhat rólam ilyet? Én fogom kegyedet vinni, ahová akarja! — Köszönöm uram! Nem akarok önnek terhére lenni. — De kérem nagyságos asszonyom, csak nem fog egyedül elmenni? Hiszen nincs is pénze! — Be fogok menni a csendőrséghez s megismertetem magam. Talán útiköltséget is kapok ott. — No csak arra várjon! — viszonzá Imre epé(Folytatjuk) Személyi hírek TELLER Dr. E'Jward Teller világhírű magyarszármazásu atomfizi- , kust az International Rescue Committee az első Donovan emlákdijjal tüntette ki. Donovan tábornok bronz mellszob-! rát nyuj tóttá át neki — a maJ gyár politikai emigránsnak, aki sokat tett uj hazája javára. Dr. Teller tavaly is magas kitüntetésekben részesült; az egyik volt az Einstein érem, a másik a Strauss emlékalapitvány 5000 dolláros jutalma — a természettudományok fejlesztése terén elért sikerei elismeréseképpen. Teller, az amerikai hidrogénbomba megteremtője, mostani kitüntetése alkalmával a newyorki Waldorf-Astoria hotelben tiszteletére rendezett banketen hangoztatta, hogy a szabadságért harcolni kell, a harcot nem szabad feladni. HEARNE David Patrick Hearne 20 éves duhaj ir legénynek a papája, a washingtoni ir nagykövet, megparancsolta, hogy menjen haza Írországba. Kemény büntetés a fickónak, aki halálra gázolt egy aszszonyt . . . egy özvegy aszszonyt, akinek hét kis gyermeke árván maradt. CALLAS Maria Callas, az Amerikában született görög operaénekesnő, akinek csodaszép hangja és tigris temperamentuma van, elvált férjétől, aki őt a siker révébe segítette. “Az ördög vigye el!” — kiáltotta, amikor a bresciai olasz biró elválasztotta a férjétől, jótevőjétől. Maria Callas már korábban is mondott ilyesmit, a pokoba kívánta az édesanyját. DARBARA “Jaj, milyen izgatott vagyok !” — kiáltott fel Barbara Eisenhower, az elnök menye. Azért olyan izgatott, [ mert a férje, John Eisenhow-, er őrnagy megmondta neki, ’ hogy ő is résztvehet az elnök európai-afrikai-ázsiai kőrútján, december 3-tól karácsonyig. 20,000 mérföld kéjutazás ingyen — igazán ok az izgatottságra. Külföldi turista járja a Szovj etunióit és kérdésekkel ostromolja az egyik szovjetembert. — Boldog maga a kommunista uralom alatt? — Tökéletesen! — Ugyanolyan kényelmet élvez, mint a nyugati demokráciák polgárai? — Feltétlenül. — Van rádiója? — Már hogyne lenne! Honnan tudnám meg különben, hegy boldog vagyok? SAJTÓHIBÁK PUNO, Peru — Ebben a kisvárosban csak egy nyomda van, annak tulajdonosa kommunista, igy hát a katolikus misszió az újságját kénytelen ebben, kommunista nyomdában nyomatni. De katolikus és kommunista oly nehezen vegyülnek, mint olaj és viz. Az egyházi lapban “sajtóhibák” vannak, éldául: “Kommunistákra szavazni szabad.” A szedő véletlenül kihagyta a “nem” szót. . . Irta: TÖLGYEST MIHÁLY SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE
