A Jó Pásztor, 1959. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-27 / 48. szám

2. OLDAL A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőig és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon; CHerrv 1.5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre__________________$6.00 fel évre__________________$3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year________________$6.00 Half Year________________$3.50 Second Class Mail privileges authorized at Cleveland, Ohio. KESZTYüSKEZü ADÓSZEDŐ Részvénytulajdonosok százezrei “elfelejtik” jö­vedelmi adó bevallásukba felvenni az osztalékokat. Ezen a bajon könnyű lenne segíteni, egyszerűen oly­képpen, hogy már a forrásnál levonnák az osztalékok után járó adót, éppen úgy, mint ahogyan a heti mun­kabér-csekkből levonják az adót. Miért nem kapa­rintja meg az adószedő az osztalék-adót mindjárt a forrásnál, amikor az kifizetésre kerül? Senkisem tud erre a kérdésre felelni és csak rossz nyelvek merik állítani: azért, mert aki munka nélkül jut jövedelem­hez, több kíméletet érdemel, mint a dolgozó ember. A rossz nyelveknek ezt a huncut találgatását megerősíti az, hogy több évi hercehurca után pár év előtt a kongresszus törvényt hozott, mely szerint az osztalékok egy része adómentes. Ezt a kedvezményt azzal indokolták meg, hogy aki osztalékokat kap, az ezt a jövedelmét, legalábbis részben, ipari vagy üzleti vállalkozásba fekteti be. (Kivéve, ha nem fekteti be, hanem abból él, akárcsak a dolgozó ember a béréből vagy a fizetéséből . . .) De Washingtonban is érvényes az a társadalom­­tudományi tétel, hogy addig jár a korsó a kútra, mig eltörik. Törésre, kenyértörésre kell vinni ezt az osz­talék affért. Jövedelem? Igen. Hát akkor meg kell adóztatni — nemcsak a törvény papírján, hanem ott, ahol kézzel lehet fogni. Igen, igen, mondja halkan a washingtoni fő adószedő. De talán jobb lesz egyelőre kesztyűs kézzel simogatni, barátságosan felszólítani az osztalékosokat, hogy ne felejtsék el jövedelmüket bevallani. Aztán, talán már jövőre, ha megintcsak fe­­ledékenységet ‘árúinak el sokszáz millió dollár ere­jéig, akkor a kesztyűt lehúzzuk a kezünkről. Az egyenlőség és testvériség szent nevében eb­ből az alkalomból is arra kérjük az adószedő urakat hogy bánjék kíméletesen növelünk is. Aláírás: “Nem osztalékból, hanem munkából élő polgárok.” . KARDBÓL — EKE A kis Costa Rica középamerikai köztársaságból olyan hir repült világgá, amely joggal tarthat széles­körű érdeklődésre számot. Ez az apró állam már 1949-ben “leépítette” had­seregét. Most újabb lépésre szánta el magát. Még meglevő fegyverkészletét, régi és uj kardjait az Egye­sült Államok egyik gépgyárában becserélte — trak­torokra. Csak annyi fegyvert tartott meg magának, amely a belső rend fenntartásához elengedhetetlenül szükséges. Ki hallott ilyesmit? Costa Rica nem beszélt a leszerelésről, hanem cselekedett. A fegyverek lassan berozsdásodtak az arzenálokban. Most a traktorok dolgozni fognak he­lyettük, szolgálják a közjólétet. Costa Rica eddig is ilyen irányban haladt, de ezért ma ez a kis gyüszü­­ország egyike a legfejlettebb államoknak az összes latinamerikai nemzetek között. Olyan politika ez, amely követendő például szol­gálhatna délamerikai szomszédainak. Elsősorban Fi­del Castronak. De Castro ezt a politikát “nem érti”. Pedig Costa Rica nem tett egyebet, mint meg­fogadta a Biblia parancsát: “Kovácsolj a kardokból ekevasat és ne viselj többé háborút a földön.” A NYUGDÍJASOK dollárja Egyik nagy amerikai biztositó társaság kimu­tatást készített arról, mint sorvasztja el az infláció a nyugdíjasok amugyis szerény havi illetményeit. Az aggódó öregek, akik számára létkérdés ez a prob­léma, 48 államban szervezkedtek és most Eisenhower elnökhöz fordultak segítségért. Amióta a dollár vásárló értéke csökkent, az árak folyton emelkedtek. A szűkre szabott havi illetmé­nyekből a nyugdíjasoknak egyre kevesebb jut szük­­rleti cikkekre. Miközben Amerika billiókat oszto­­szét tengerentúl, itthon milliók kénytelenek be­­‘tisztes szegénységgel”. Másodrendű élelmiszert rolnak, mert igy megtakarítanak néhány dollárt, óbb lakásba költöznek, hogy behozzák azt, amic fláció rabolt el tőlük. Eisenhower elnök, mint megírtuk, azt ajánlotta, írjanak, táviratozzanak képviselőiknek és szé­náiknak, tiltakozva a pazarlás ellen. Az uj költ­­tést is azért próbálja egyensúlyban tartani az \ TA P \ «í 7TOR Újból kirakodnak Cleveland kikötőjében a vasércet hozó hajók (fent), a mun­kanélküli segélyek hivatalában az acélmunkások felvették az utolsó segélyösz­­szeget. A legnagyobb bolond Iria: MIKSZÁTH KÁLMÁN Mikor történt, mikor nem, bizony nem tudhatom, de megtörténhetett volna akár most is, hogy egy gazdag ör­mény kereskedő halálos ágyán magához hivatta a fiát és igy szólt hozzá: — Minden vagyonomat ne­ked hagyom, fiam, csak ezt a gyémánt almát nem, melyet ebben a dobozban tartok. Akié ez a gyémánt lesz, an­nak megromlik a szeme vi­lága és mindent ferdén fog látni. Én jót akarok cseleked­ni valakivel, ahelyett, hogy a saját fiammal cselekedném rosszat. A testamentumban a vilá'g legbolondabb emberé­nek hagyományozom. Ha az ilyennek ferdül meg az esze, meglehet, hogy épen ezzel helyreigazodik. Azért hát, mi­helyt meghaltam, indulj út­nak és add át hagyatékomat a legbolondalb embernek, akit találsz. aki sohasem volt túl eddig szülőföldjén, nyakába vette a világot, egy szeredásba téve a gyémánt almát. Keresztübkasul utazta az országokat: volt Ausztriában, Török,- Franciaországban, Angliában, Magyarországon s tömérdek bolond embert ta­lált útközben (nálunk elvit­ték az országgyűlés karzatá­ra is,) de egyiknek sem adta át az alrgjit.. — Hátha még bolondabbra is akadok! Sok helyütt hire járt, mi járatban lenne és még az okos emberek is beálltak bolon­doknak, hogy a gyémánthoz jussanak; de őt ez épen nem zavarta, mert könnyebb meg­ismerni az okos embert, aki bolondot szimulál, mint a bo­londot, aki okosnak játssza magát. így érkezett el sok vándor­lás után fáradtan, tikkadtan dek katonaságot lát fölállít­va. — Mit csinálnak itt ezek a katonák? — kérdé egy mu­zsiktól. — A czár életét őrzik. — A czár életét? Ki az a czár? — Aki mindnyájunk közt a leghatalmasabb. —- Hogyan? Ő a leghatal­masabb? És mégis nekik kell ő rá vigyázni, nem hogy ő vi­gyázna rajok! — Van rá elég ck. Apja, nagyapja, ütapja is czárok voltak és valamennyi erősza­kos halállal halt. Gondold meg ezt, kiváncsi idegen. — Szegény czár! — sóhaj tott fel az örmény fiú. És sze­gény katonák, akik itt fáznak, dideregnek naphosszat. Hát nem volna elég őrizetnek ke­vesebb is? — Máskor úgyis csak fél­annyi van. De most hazaérke­zett a czár öccse, a nagyher­ceg, aki váltig azon mesterke­dik, hogy a czárt megölesse. — Meg akarja öletni. És mi célból? — Ejh, hát mi egyébért, mint hogy ő maga lehessen czárrá. Az örmény fiú örömtelje­sen kiáltott fel: — Megtaláltam, hála Isten­nek! — Mit találtál meg, jámbor ifjú? — Itt van húsz kopek, mu­zsik! Vezess engem a nagy­herceghez! Egy hagyatékot adok át neki. ELMÉS BÓK Amikor Anna Stuart II. Ja­kab király leánya, 1702-ben elfoglalta Nagybritannia trónját, már túljutott negy­venedik életévén, de még mindig mutatós asszony volt. Trónralépte után elhalmoz­ták szerencsekivánatokkal és — bókokkal. A külföldi köve­tek fogadása alkalmával az amugyis félénk, szégyenlős hölgyet zavarba hozta az egy­mással versengő urak túlzott hódolata. Irult-pirult és he­vesen legyezte magát, hogy zavarát palástolja. Végül, hogy legyezője állandó erős mozgását indokolja, azt re­­begte: / — Ó, de meleg van! — Nem csoda! — kiáltott fel erre Franciaország gáláns követe, marquis de Norman­dy, — hiszen Angliára még sohasem sütött rá úgy a Nap, mint most, hogy felséged ke­rült az ország trónjára! Az örmény kereskedő csak- Oroszország fővárosába, ahol igyan kiadta lelkét és a fiú, egy fényes palota előtt tömér-A Jó Pásztor Verses Krónikája Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ fiLOMORSZÁG... MAGYARORSZÁG... Vivőm a nagy harcot a toll hatalmával, emberi lelkeknek sikoltó szavával. De miért koptassam öreg kopott lantom, minek is kongassam rekedt vészharangom? Harcom úgysem más, mint harca Sziszifusznak, úgysem ébrednek fel, kik mindig alusznak. Minek panaszkodjam, minek is meséljem: nem szökött kalászba sohasem vetésem. Kemény sziklára hullt lelkem dalos magja 3 burjánzik a rontás konkolyos salakja. Minek is merengjek a magyar jövendőn: megrekedtünk végleg a muszka útvesztőn. Költögető igric jaj minek is legyek? összedőltek régen mind az álomhegyek. Pedig nem magamért nyitom fel a számat, nem magam siratom, hanem a fajtámat. Kongatom harangom szűkre szabott koszton, de hűséggel állok a virrasztó poszton. Nem kérdem, mi a bér, mily nagy a steak szelet, virrasztók a magyar feltámadás felett. Rabbiiincsünk helyett lesz-e szabad élet, megél-e a magyar újabb ezer évet? Vívódva függesztem szememet az Égre: sok dalos vetésem beérik-e végre? elnök, hogy igy védje a népet a további inflációtól. Sajnos, nehéz elhinni, hogy az infláció első számú te­hetetlen áldozatai bármit is elérnek ilymódon. A lobbizók, akik viszont túlköltekezésre biztatják a hon­atyákat Washingtonban, gyorsabban érnek célhoz. TERROR AMERIKA UTCAIN Ä nők félnek este egyedül kimenni, mert fiatal vsuhancok iámadiák meg őket. Az amerikai nagyvárosokban a félelem uralja az utcákat. A helyzet elvadulására jellemző, hogy New York egyik katolikus papja, Rev. McCaffrey a gang­­háború egyik áldozatának temetésén azzal vádolta New York hatóságait, hogy “kényeztetik” a bűnösöket. Vádolta az elnéző bírákat, ifjúsági tanácsadókat, a “hivatásos jótevőket, “akiknek nagy részük van ab­ban, hogy az országban igy elterjedt a bűnözés. A papnak igaza van. A bírósági ítéletek a semmi­vel egyenlők. New York városában egy tizenöt éves su­­hanc halálra taposott egy embert. A biró $5,000 bizto­síték ellenében szabadlábra helyezte. A fiatalkorú gyilkosok, akik a város utcáit róják, a legtöbb esetben még kegyetlenebbek felnőtt gyilkosoknál, mert tele vannak alkohollal és kábítószerekkel. Bármilyen lépé­seket is tett idáig az FBI, az országba rengeteg kábító­szert csempésznek. Ennek egyik fő-elosztóhelye New York. De jut belőle Washingtonnak, Los Angelesnek, Detroitnak és Amerika minden városának. Washingtonban egyre rosszabbodik a helyzet, épp úgy, mint Clevelandban. A kézitáska rablások tucat­jával történnek naponta. A washingtoni rendőrség a helyi újságokban felszólítást intézett a lakossághoz, ar­ra kérve a nőket, hogy este egyedül sehová se menje­nek. Ma már egyre megy, hogy valaki jó környéken, vagy rossz környéken jár. A támadások az egész várost félelemben tartják. A támadó nemcsak az áldozat pén­zét akarja, hanem beteges kegyetlenkedési vágyát is kiéli. Az egyik asszonyt, aki minden küzdelem nélkül átadta a pénzét, addig verték, amig midkét szemére megvakult. A legtöbb áldozatot úgy megfélemlítik — nem a gyilkosok —, hanem a bírók enyhe Ítéletei, hogy egyszerűen elköltöznek más vidékre. Félnek, hogy né­hány‘hét után szabadlábra helyezik a támadót és az bosszút áll, ha ellene vall. Washingtonban a kongresszus jónéhány tagja kí­méletlen hadjáratot követel a banditák ellen. Mivel idáig négy rendőr életét oltották ki és harminchatot sú­lyosan megsebesítettek, Omar Burleson texasi képvi­selő azt a javaslatot tette, hogy a washingtoni rendőr­ség segítségére rendeljenek ki katonaságot. Az ország minden részében egyre gyakrabban hallani azt a követelést, hogy a hatóságok szűnjenek meg kesztyűs kézzel bánni a banditákkal. Szabják meg az időt, amikor este a fiataloknak otthon kell lenniök és büntessék meg szigorúan azt, aki megszegi a sza­bályt. Detroit, Chicago és Philadelphia már megszavaz­ta ezt. A legtöbb eredmény Philadelphiában mutatko­zik a fiatalkorú bűnözés gátlásában, mert ott a szülő is felelős és büntethető. Sokan nem tudják... hogy a nadrágtartókat 1792 óta kezdték általánosan vi­selni. Azelőtt csak a gyerme­kek és az öregek viselték; hegy az első hajójáratot Anglia és Amerika között 181,6-ban nyitották meg New York és Liverpool között: az ut 23 napig tartott, a vissza­térés azonban, Liverpooltól New Yorkig, már negyven napot vett igénybe. A világ első legnagyobb Transzóceán­­hajóit 1836-ban a Dramatic Line bocsátotta vizre; a New York nevű szállitógőzös viz­­kiszoritó képessége 1400 ton­na volt. Az áthajózás időtar­tamát csak 1850-ben sikerült 15 napra megjavitani, akkor is csak szép idő és kedvező szél mellett. A gőzhajózás csak 1818-ban kezdte meg próbálkozásait. Elsőnek a Savannah nevű vitorlás pró­bálkozott, amely gőzerejü gé­pekkel is fel volt szerelve. Útja 1819-ben Georgia és Li­verpool között 25 napig tar­tott; hogy a dohányzás jó száz esztendővel ezelőtt korántse volt olyan elterjedt, mint ma. A tizenkilencedik század ele­jén a nyilvánosság előtt nem lehetett pipálni. A vendéglők között is csak egyik-másik­nak volt meg az az előjoga, hegy benne a vendégek pi­pázhattak. »Persze, ez kiváló előjog volt és sok vendéget hozott annak a vendéglőnek, amelyben megengedték a pi­­pázást. Bécs városában “A fe­hér hattyúhoz” cimzett kül­városi kocsmában engedték meg legelőször a dohányzást 1807-ben. Magyarországra a szivart Széchenyi István gróf hozta a tizenkilencedik szá­zad huszas éveiben; hogy a mai “Disznófő”-nek nevezett forrást hajdan Má­tyás-csurgónak hivták, mert ennek vizét vezették fel Hol­lós Mátyás király kastélyába, Budavárába. Mai nevét az ott csurgó forrás kiöntő-diszéül szolgáló bronz-disznóf éjtől (Saukopf) kapta s erről ne­vezték el az egész vidéket “Sauwinkel”-nek. Ebből lett később a szépitő “Auwinkel” s ezt fordították le “Zugli­­get”-nek. Beethoven mint szakács Beethoven lopáson érte gazdasszonyát és azonnal el­kergette. Elhatározta, hegy ezentúl maga főz. Ezt az el­határozását megkoronázandó, meghivta barátait egy általa elkészítendő ebédre. A bará­tok teljes számban meg is je­lentek, de csak Hagy döröm­­bölésre juthattak be, mert, Beethoven hálósapkában és egy öreg női kötényben a konyhában a tűzhely mellett — főzött. Rettenetes füst és rendetlenség fogadta a bará­tokat. A nagy mester ép a pecsenyét égette oda és pró­bálta menteni, ami még ment­hető, ami, megfelelő gyakor­lat híján, csak nagyon nehe­zen sikerült neki. Végre be­tálalta az ebédet. A leves ehe­tetlen volt, a pecsenye ko­rommá égett, a főzelékben ökölnagyságu rántáscsomók úsztak. Az éhesen maradt barátok le is szűrték azonnal a követ­keztetést: Beethoven ne főz­zön, inkább csak — kompo­náljon. Mi a barátság? Ha valaki napfú.iyes ideiben kölcsönzi oda az esernyőjét. Gondolatban minden, asz? szony vétkezik. Az életben csak az nem, akiről nem tud­juk. 53

Next

/
Thumbnails
Contents