A Jó Pásztor, 1959. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-30 / 44. szám

2. OLDAL* A Jő PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőóég és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5905 SUBSCRIPTION RATES: One Year --------------------.$6.00 Half Year _$3.50 Second Class Mail privileges authorized at Cleveland, Ohio. EGY HÁBORÚS USZITÓHOZ Irta és Nikita S. Kruscsevnek ajánlja* LUKÁCS IMRE Ilyennek tervezik azt az uiaszállitó gépet, amely 1970-ben óránkiní 2000 méríöldes sebességgel szelné át az amerikai kontinenst 80,000 láb magasságban és másfél óra alatt repülne New Yorkból Los Angelesbe. Megértél már a jégre, tűzre, a legbiiangabb pusztulásra, félelmedet sohase küzdd le: szemétre kerülsz, dögrovásra! Szemed a szépre sose vessed, ami aljas, csak azt szeressed, fürödj a könnyben és a vérben, gyilkolni, ölni — nálad érdem. Fetrengj a földön, csúszkálj térden s ha gazdád megunt, pusztulj éhen vagy zabáid föl az elesettet s hirdessed, hogy a húsát etted, gyulladjon meg benned s te űzve vesd magad a megváltó tüzbe s kínok közt üvöltsd: "Minek éltem?" S gazdádtól halld a választ: érte. * * * Ez a véresszavu vers a magyar kommunista irodal­márok Élet és Irodalom cimü folyóiratában jelent meg nemrég, amikor még élt Bölöni György, a főszerkesz­tő. A költőt kétségtelenül Kruscsev időnkint ismételt atomháborus fenyegetései ihlették meg e vers Írására. A költő kábult ijedséggel emlékezett arra, hogy ami­kor Dulles külügyminiszter a szuezi csatorna mellől elparancsolta az angolokat és franciákat, Kruscsev nem elégedett meg ezzel, hanem még atombombás rakétával fenyegette meg Londont és Párist. És emlékezett a vé­­resszáju lantija arra. hogy amikor Nasser egyiptomi diktátor Szíria meghódítását hajtotta végre, a végre­hajtás zavartalanságának biztosítására Kruscsev atom­bombás háborúval fenyegette meg Törökországot és az egész világot. Emlékezett a költő arra is, hogy a mull évi novemberi berlini ultimátumot Kruscsev az ő állí­tólag már futószalagról futó hidrogénbombáinak emle­getésével fűszerezte. Ezek és más világpusztitó fenye­getések érlelték meg a költő lelkében az elhatározást, hogy a robogó Pegazus hátán lovagolva a háborús uszi­­tót a poklok poklába kergesse. A HONTALANOK Mi, akik itt élünk ebben az Isten-áldotta ország­ban, csak újsághírekből, levelekből hallunk arról, hogy Ausztria menekült táboraiban még mindig ezrével él­nek, küzködnek és várakoznak hontalanok. Magyar hontalanok. Auguste R. Lindt, a nemzetek szövetségé­nek főbiztosa a szabad világ közvéleményéhez fordult felhívással. Vele egyidejűleg Ausztria kancellárja, Ju­lius Raab is kérte a nyugati nemzeteket, hogy fogadják be az Ausztriában élő férfiakat, nőket és gyermekeket, akik évekkel ezelőtt érkeztek oda és “átmeneti” hely­zetük azóta sem változott. Bár segélyakció gondosko­dik minimális életszükségleteikről, a tábori élet igazán nem gyerekeknek való. Nyugatlanok, elkeseredettek, nem tanulnak és ha igy nőnek fel, sivár barakkokban, családi kör meleg nélkül, aligha érnek egész emberré. A hazátlanul bolygó magyarok, jugoszlávok, ro­mánok, lengyelek és más vasfüggöny mögötti népek fiai, leányai kopogtatnak a Nyugat ajtaján. A válasz le­gyen az, ami a múltban volt: szabad a bemenet. ÓH, AZOK A RÉGI JÓ IDŐK! A MŰVÉSZET PÁRTOLÓJA Kállay Miklós, a hires sza­bolcsi vicispán, nagy pártoló­ja volt a magyar színészek­nek. Ha színtársulat vetődött Nagy-Kállóba, minden nap asztalánál látott vendégül hat színészt, és ha az esti bevétel nem ütötte meg a száz forin­tot, a magáéból pótolta ki, a mi hiányzott. A názőhelyen mindenki pi­pált, legeiül a nagyságos vic­ispán, úgy hogy a színpad mé­csei majd elaludtak a sürii füsttől. Egy délben Kállay azt mondja Dérynének: — Ugyan kedves asszony­ság, nem tennének meg ne­kem egy szívességet? — Csak parancsoljon, nagyságos uram! — Egyszer adjanak valami énekes darabot az én kedvem­ért. — Mi már rég megelőztük volna nagyságod óhajtását, ha úgy volnánk itt, mint Vára­don.-— Hát mi nincs itt, a mi Váradon megvan? — kérdi nagy készséggel a vicispán. — Inkább is az van itt, nagyságos uram, ami Vára­don nincs; tudniillik a nagy pipáfüst. Maholnap beszélni sem bírunk tőle, nem hogy énekelni tudnánk. — Majd arról is teszünk! — Ígérte Kállay Miklós. És a következő előadáson, mielőtt a kárpitot felvonnák, hátra fordult a közönség felé és igy szólott: — Halljunk szót!. . . A szí­nészek panaszkodnak, hogy a nagy pipafüst miatt beszélni is alig tudnak. Tehát atyafiak jó lesz azt a pipát letenni, mert ha valamennyien do­hányzunk, pénzért sem kíván­hatjuk, hogy beszéljenek. Erre mindenki letette a pi­pát, csak Kállay Miklós emel­te fel a magáét, mely a be­széd alatt kialudt és a sugó­­lyukhoz lépve, benyújtotta az odúba a hosszuszáru ezüstku­­pakcst, azt mondván a súgó­nak: —•' Uram öcsém, gyújtsa meg ezt a pipát! ISMERNEK VAGY NEM ISMERNEK Zsedényi Ede nyugalmazott udvari tanácsos, a képviselő­­háznak a 70-es években leg­szorgalmasabb és legtakaré­kosabb tagja, fiatal korában igen nagy gavallér volt, de öregségére éppen az ellenke­ző végletbe esett és ütött-ko­­pott volt még a magastetejü kalapja is. Egy követségi tanácsos ro­konával találkoztak Párisban és ez egész bizalmasan meg­jegyzi, hogy ez a toilette ta­lán még sem egészen illik egy Zsedényi Eduárdhoz. — Nos, no, kedves öcsém! Aki ismer: az tudja, hogy Zse­dényi vagyok és aki nem tud­ja, az meg bánja is, akár mi­lyen a kabátom. A FRANCIÁK GOSZTONYBAN Gosztonyfalváhan lakott az öreg Hertelendy-házaspár. Egy nap, a napóleoni hódí­tások idejében, egyszerre francia lovassággal telt meg az udvar. Lstt rémület; mert a franciákról azt beszélte a hir, hogy elrabolják a csinos lányokat. Az öreg Hertelendy hát el is zárta szép unokáit egy rejtek-kamrátba, mely elé nagy szekrényt húzott; egyik fiókjában tolták be az étele­ket a lányoknak. Épp ebédnél ült az öreg há­zaspár, midőn francia tisztek léptek a házba. Az agg háziúr fölkelt székéről, és hóna alá téve házi sapkáját, viszonoz­ta a tisztek köszöntését. — Mit művelsz, édes öre­gem? —,,kérdé a felesége. Csak nem veszed le a saját há­zadban a sapkádat az ellenség előtt! Azzal pigment hozzá, a sap­kát föltette a fejére, és kezét fogva meg, leültette öreg tár­sát. A tisztek nem értették Sza­vait, de látták mit tett, és fel­kiáltottak: Bravo, madame, bravo! Aztán enni kértek. A ház asszonya magyar hölgy volt minden izében. Büszkén fo­gadta a francia hóditó jövevé­nyeket. A tisztek éltették a derék asszonyt. A franciák vígan ettek-it­­' tak. Gosztcnyban. Rókahegyi bort adtak még a lovuknak is. Egy katona le is esett a pince­lépcsőin és összezúzva magát, nyöszörgé: “Mon dieu”, amit a zajban senki sem hallott Vásár uíán Szabó Pál hosszumezei gö­rögkatolikus plébános és két fia közismertek voltak rend­­kivüli szórakozottságukról. Nem egyszer megtörtént az, hogy útnak indultak kocsival; útközben elkezdtek tűnődni, hova is akartak menni; de mi után egyiküknek sem jutott eszébe, hát szépen hazahaj­tattak. Egyszer a téesői vásárra vitték egyik tehenüket elad­ni. Este, vásár után, szépen hazatértek a parókiára. A nemzetes asszony megkérde­zi: — Jó volt-e a vásár? — Jó, ■— felelt az öreg. Volt-e ára a jószágnak? Volt! — felelte az egyik fia. Eladtátok a tehenet? — El — felelte a másik. '— Mennyiért? — Kétszáz forintért — fe­lelték mindhárman ragyogó arccal. Egyszerre csak az apa és a két fiú megdöbbenve bá­mul egymásra: — Hijnye, a nemjóját — kiált fel az öreg, — a pénzt meg a vevőnél felejtettük. meg. Csak midőn eltávoztak a franciák, jelenti a gazda: — Egy francia jajgat a pin­cében és azt nyöszörgi, ne mondjam meg, (igy értette a mon dieu-t), de hát mégis csak megmondom. A falu túrájával nehéz volt a Napoleon katonáinak bol­dogulni. Próbáltak tőle néme­tül kérni szénát: “Heu”, de azt mondta rá: “Háj, az nincs uram, de mindjárt hozok egy darab szalonnát.” Hozott is. Mire az altiszt fölpattant: “Sacre dieu”. — “Istenadta franciája, — felelte a főbíró, — mindig olyat kér, ami nincs. Egy szekér dió kellene neki, holott egy fia sem ter­mett az idén Gosztcnyban.” Mi cüZ cl l{c&J it!I? , • j f, Az ötvenes évek el éjen Kecsekeméten uj törvényszé­ket állítottak fel. Hogy a meg­felelő épületet kiszemeljék, a magas yézétőség elküldött egy Kajtár neim hiVátalno-: kot, aki a piaristák ' épÜíWte T f ben talált is 1 alkalmas' helyi­ségei . ... No, ez a szoba jó lesz elnöki szobának, ez á másik lesz a tanácsterem, a többi szobában pedig az irodákat rendezzük majd be, mon ­dotta a derék ember; A piaristák ügyeinek-inté­zője, aki a hivatalnokot kala­uzolta, végül szerényen meg­kérdezte: —- Kérem tisztelettel, kihez legyen szerencsém? Kajtár vagyok felel­te amaz, -- holnap jönnek a többiek is. Az intéző ijedtében elfu­tott a polgármesterhez: — Tekintetes uram, tekin­tetes uram, végünk van! panaszolta. Nem elég, hogy a város tele van zsandárral, finánccal, — a magas kor­mány most még kaj tárokat is küld ránk. Azt hitte a boldogtalan, hogy a kajtár elnevezés vala­mi újabb “népbolCogitó” hi­vatalt jelent. Beethoven és Napoleon Beethoven nagy rajongója volt Napóleonnak egészen ad­dig, amig a nagy Hódító ki nem nyújtotta kezét a császá­ri korona után. Akkor a va­rázs egyszerre szertefoszlott. Beethoven belátta, hogy ez a rendkívüli ember is csak — ember. Ezért azután teljesen kiábrándult belőle. A nagy wagrami csata vé­geztével, amely tudvalévőén Napoleon legnagyobb győzel­me volt, társaságban beszél­nek a tüneményes képességű hadvezérről. Beethoven meg­vető arccal hallgatja az ára­dozó dicshimnuszokat, végre nem állja meg, hogy meg ne szólaljon: —■ Lennék én csak olyan hadvezér, amilyen zeneszer­ző vagyok. Megverném Na­póleont. HALLOTTA MÁR . . . . . . hogy a 100 proof whisky alkoholtartalma kö­rülbelül 50 százalék. a mink bunda kimegy a díváikéi! A gazdag nők már csak kabát-bélésnek használják, de az átlag polgári asszony még egyre szerelmese a minknek A divat királynője mindig a szőrme volt. Azonban sohasem jelent meg olyan fantasztikus változatban, mint az idei divat bemutatókon. A nők nemcsak mint bundát veszik a szőrmét. A divatos nőnek van mink­kel diszitett fogkeféje, rókával szegett takarója, csin­csillával díszített hálóinge. Ha a .hölgy régimódi és csak viselni akarja a szőrmét, soha nem álmodott választék áll rendelkezésére. A szűcsök raktárában van a “fiatalok” a “sport­­szeretők” stb. a “bolondosok” számára- is kabát az olcsóbb szőrmékből. Olyanokból, melyek soha ezelőtt nem ékeskedtek női ruhatárakban. Azonkívül az utób­bi hat évben a különböző “műszőrmék fantasztikus tömege árasztotta el a piacot. E mü-szőrmék szinte­tikus anyagból készülhek. De közelről nem csapnak be senkit. Mégis a legnagyobb kereslet az ál-mink­ben van. De még ennél sokkal nagyobb a kereslet az igazi minkben. A forgalom 60 százalékát az igazi mink képezi. Persze ez nem áll a kiváltságosakra. Ott más a helyet, mint ahogy New York legelőkelőbb szűcs üz­letének a tulajdonosa mondja. — A mi vevőinknek átlagosan öt szőrmekatátjuk van. Ennek a vevőnek egy mink bunda már már túl közönséges. Ha minket rendel, azt csak bélésnek hasz­nálja. Annak még elegáns. A mi vevőinknek már a csincsilla sem izgalmas. A divatos hölgy inkább co­bolyt használ, ha csak díszítésnek is. Nem is csoda, mert ahogy a szűcstől megtudtuk, egy coboly bunda ára $60,000. Bár az igazi szezon még nem indult meg, a fennti üzlet idáig három bundát adott el ezen az áron. Egy másik előkelő üzlet tulajdonosa a Fifth Ave­nuen, Mr. Barton, hasonlókép nyilatkozott. — Az igazán jól öltözött hölgy, — mondta Mr. Barton —, a minket, amikor azt már $3—$4,000-ért bárki megveheti, csak bélésnek használhatja. De az átlag nőnek, dolgozó, vagy háziasszonynak ez a bőr áll legközelebb a szivéhez. Olyan csodálatos szőrme ez a közönséges halandónő szemében, mely irt hoz minden testi-lelki bajra. Egy new yorki napilap divatklinikája a következő tanácsot adta: “Egy nő úgy dolgozza fel magát egy mink bundához, ahogy a férje egy magasabb álláshoz”. • Az újságíró, hogy alapos munkát végezzen, el­ment a legnagyobb használt szőrme üzlet tulajdonosá­hoz, hogy annak a véleményét is kikérje a divat terén. ■Mr. Kaye, a hires Ritz Trift Shop tulajdonosa ä követ­kezőket nyilatkozta: — Nagyon valószínű* hogy a felső tízezer, amely­nek néhány évvel ezelőtt egy drága mink bunda mu­tatta a rangját, megváltoztatta az Ízlését. A Ritz ve­vőknek azonban a mink még mindig a mesebelis her­ceg. ^ «'«MgffiHfl A használt szőrme üzlet vevői közül a legélénkeb­ben Mr. Kaye emlékezetében egy középkorú asszony él. A nő bejött az üzletbe, kiválasztott egy használt mink bundát, melynek 400 dollár volt az ára. Amikor fizetésre került a sor, a nő kinyitott egy kis utazó tás­kát, mely szinültigwolt apró pénzzel, abból számolta ki a kabátárát. — Ez az asszony, mint pincérnő, három évig dol­gozott, amig a borravalókból összeszedte a bunda árát. Vele igazán nehéz lenne elhitetni, hogy a mink kimegy a divatból. Az igazán gazdag nő ritkán akar feltűnést kelteni az öltözetével és ha belül hordja a drága prémet, róla tudják, hogy kicsoda. Az átlagos polgári nő önbizalmát semmi sem támassza alá job­ban, mint egy mink bunda. Mivel az átlag van több­ségben, nem hiszem, hogy a közeljövőben a mink ki­megy a divatból, igen kevés férj hajlandó és képes venni még a gazdag Amerikában is. Ut a halhatatlanság felé Thallóczy Lajosról, a hu­mor nagymesteréről jegyez­ték fel a következő történe­tet: Amikor kinevezték Szer­bia kormányzójává, a Leipzi­ger Illustrierte Zeitung el­kérte az uj kormányzó arc­képét közlés végett. Thalló­­czy el is küldte a külügymi­nisztérium portása arcképét, amely meg is jelent a lapban. Másnap egyik lipcsei újság megírta, hogy az arckép nem Thallóczyt ábrázolja. Har­madnap egy szemfüles bécsi riporter kiderítette, hogy az uj kormányzó a "külügymi­nisztériumban portás. Az Il­lustrierte, hogy megmentse a becsületet, levélben kért meg erősítést Thallóczytól, hegy a kép valóban őt ábrázolja. Thallóczy elküldte a kivánt levelet s az teljes terjedelmé­ben meg is jelent. így került a halhatatlan­ságba a külügyminisztérium derék portása, aki sohasem álmodta, hogy mint Szerbia kormányzója, fog valaha a la­pok hasábjain szerepelni. Vendég-riasztó házigazda Kaunitz herceg, a Monar­chia nagyhatalmú kancellár­ja, nemcsak államférfiul nagyságáról volt hires, ha­nem szellemességéről és szó­­kimondásáról is. Egyszer, egy átmulatott éjszaka után, fá­radtan szunyókált karosszé­kében, amikor inasa egy köz­ismerten unalmas báró láto­gatását jelentette. Kaunitz bosszankodva ásitott éppen, amikor a látogató belépett hozzá. — Hercegem, ön ásít! — ál­lapította meg a vendég és résztvevőén tette hozzá: — bi­zonyára már sok unalmas lá­togatója volt ma! — Nem — hunyorgatott a herceg, — ön az első . . , 53 Kl.OFlZLTESl DIJAK: Egy évre_______________$6.00 fél évre ___^___________$3.50 ni fegyházbüntetésre Ítélték. íme, még egy életfogytig lanost is újra “elővesznek”, ha úgy találják, hogy mé£ valami volt a rovásán. KÉRLELHETETLEN IGAZSÁGTEVÉS Ellentétben a keletnémet szovjetzónával, ahol a náci bűnösöket futni hagyják, Nyugat-Németország­­ban a bíróságok még egyre börtönbe küldik azokat a háborús gonosztevőket, akiknek bűnei csak nagysoká­ra derültek ki. A kérlelhetetlen üldözés a nyugatnémet nemzeti politika velejárója. Adenauer kancellár ren­díthetetlen meggyőződése az, hogy a német nemzet ret­tenetes bűneit csak úgy lehet legalább is csekély mér­tékben le vezekelni, ha jóvátesznek annyi kárt, ameny­­nyire képesek és még hosszú évek után is megtorolják a régi elkövetett bűnöket. Osnabrückben a minap a bíróság ennek a kérlel­hetetlen igazságtevésnek szellemében hat évi kényszer­­munkára ítélte Bemard Rakers 54 éves pékmestert, aki az auschwitzi irtótáborban egy foglyot meggyilkolt. Ez az Ítélet különösen figyelmet érdemel azért, mert Ber­nard Rakerst már korábban, ugyancsak az auschwitzi táborban elkövetett gyilkosságok miatt, életfogytigla-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents