A Jó Pásztor, 1959. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-02 / 1. szám

— Az vagyok én most is, — felelte a kérdezett, a további kérdezősködést azonban ki akarván kerül­ni, gyorsan hozzá tette: — A kastélyból jövök s eltévesztettem az utat. — Biz azt alaposan eltévesztette, — hogyta hely­ben az erdő őr. Gálba akart menni, ugye? — Oda, oda. — Akkor hát vissza kell mennie egész a keresz­tig, ott aztán jobbra fordulni. — Igaz, igaz, — intett kezével Lajos. — Persze, hogy jobbra. De nagyon elvoltam mélyedve gondola­taimba s jobb helyett balra mentem. Köszönöm az útbaigazítást. Isten áldja. Visszafordulva, egész a keresztig ment, ott pe­dig jobbfa fordult. Lassankint be is alkonyodott. De ő a világért se sietett. Minek is? Nem várja otthon senki. A korcs­­máros meg nem bánja, akármikor jön oda. — Menjek, ne menjek? — tanakodott magában. — Megígértem Györgynek, hogy nem iszom többet. Nem iszom, nem iszom. Egyébiránt miért ne innám? Kinek használok én azzal, ha nem iszom? Senkinek — még magamnak se! Elkezdte dünnyögni a nótát, mely igy kezdődik: “Iszom, iszom, addig iszom . . .” Már is szörnyű szomjúság gyötörte őt s meg­gyorsította lépteit, hogy hamarább korcsmába érjen. De nagyon kilévén fáradva, egy fatörzsre ült pihenni. Térdére könyökölve, mély gondolatokba merült. Ezalatt valaki odaért hozzá és csodálkozva megál­­lott előtte. Nyilván nem ismert rá, mert az area e! volt takarva. Lajos ezalatt egyre tűnődött. Minden, ami ed­dig történt, megfordult lázas agyában. Felesége el­hagyta, Ilonka is el van veszve örökre. — Hej, csak ne lennék ilyen nyomorék. Öklét felemelte a levegőbe, akkor vette észre az előtte állót s egyszeriben felugrott. Csóti Lánárd állót telőtte. Szitás Lajos kidül­ledt szemekkel bámult rá. Egy sötét sejtelem azt súg­ta neki, hogy most ütött a végleszámolás órája. El­lenfelének arca ezt meg is erősítette. Titkos remegés fogta el Lajost, mert tudta, hogy most már nem bir akkora testi erővel, hogy ellen­felét legyőzhetné. Csóti Lánárdnál puska volt. Lőni azonban nem akart, nehogy az erdőőrök valamelyikét ide csalja. Marokra kapta a fegyvert s magasra emelte. — Most végre rádtaláltam! — kiáltott rekedte; a felindulástól. Most majd megfizetek .mindenért, amit nekem okoztál. Védd magadat, ha tudod. — Mit akarsz bitang? — kérdezte Lajos hátra­­h öleken ve. — Azt akarom, hogy fekete lelked megkezdje kéjutatását a pokolba, ahová való is. Régóta lesem már az alkalmat. Éppen lecsapni akart a puskatusával, midőn egy­szerre odaugrott valaki s hátulról úgy fejbe kólin­totta, hogy előre bukva, a földre esett. Lajos hálás pillantással akart a váratlan menté felé tekinteni, de összerezzent, midőn az illetőben Tömös Gáborra ismert. Az utóbbi Csóti Lánárddal végezvén, Szitás La­josnak esett, torkon ragadta s földreteperte. Aztál egy gyors mozdulattal belső zsebéből kirántotta a pénztárcáját s azzal odább állott. XLII. FEJEZET Egv tekintet a jövőbe György a következő napon, midőn le akart men­ni a faluba, egész véletlenül Hanusra bukkant. Egy­részt örült, hogy találkozhatott vele, de csakhamai megdöbbenve nézett rá. — Miért van bekötve’ a feje, Hanus néni? — kérdezte. — Elestem és megütöttem magam, — feleit az öreg asszony kitérőleg. — Hogy van a nagyságos ur? — Bizony nem jól érzi magát. Ma is betegen fek­szik. — Nem csoda. Sok ám egy emberre, amit a sors őrá mért, — jegyezte meg Hanus résvvétteljesen. — És nincs segítség! — kiáltott György elkese­redetten. — Mindent megkísértettünk már, de sem­mi se vezetett célhoz. Akárcsak el lennénk átkozva. Nyomra akadtunk, de ismét elvesztettük. — Beszéltetek-e Nagy Aladárral? — Beszéltünk. — És nem tudtatok meg tőle semmit? —- De igen. A nagyságos ur sokat megtudott tő­le, de a legfontosabbat még sem tudta kipuhatolni. Nem tudjuk, hová tették Ilonkát. — Talán nem jól kerestétek? — Oh dehogy is nem. Nem kíméltünk sem időt, sem fáradságot Rablókkal és cigányokkal is küzköd­/ tünk, c!e eredménytelenül. A nagyságos ur betege; jött haza s nem tud helyre jönni. Mondta is többször azt, hogy keressem fel magát Hanus néni és kérdez­zem rneg, nem tud-e valamit Ilonkáról. — Nem mondhatok semmit, fiam. — Akkor hát mindennek vége, — sóhajtott fel György szomorúan. — Nem kell kétségbe esni, György. — Oh Hanus néni, könnyű ezt mondani. De aki oly sok csalódáson ment keresztül, mint mi, az ne­hezen tud .remélni. — A reménységről pedig az utolsó percig nem szabad lemondani, fiam. A komornyik fürkésző pillantást vetett rá. — Hanus néni, — mondotta, — maga úgy be­­:zél, mintha tudna valamit, de nem akarja megmon­dani. Oh az égre kérem, beszéljen. Szánja meg Ele­mér urat — maga tudja legjobban, hogy nem érde­melte meg azt, amit a sors rámért. — Bizony nem érdemelte, fiam. De most nem szólhatok semmit. — Vájjon hát mikor? — Nem tudom, fiam, mikor súgja meg nekem a szellem. György kicsinylő mozdulatot tett kezével. — Ugylátszik maga is bolonditja a világot. — Oh nem, fiam, — vetette ellen élénken Hanus néni. Amit állítok, az való igaz. Vannak bizonyos megnyilatkozások, melyeket nem lehet máskép meg­magyarázni, mint akként, hogy a szellem bizonyos sejtelmeket az az emberi lélekbe. Ezek az úgyneve­zett jóslások, melyek részben fellebbentik a jövő tit­kairól a fátyolt. Ha akarsz valamit tudni, akkor ke­res fel éjféltájban odúmban. — Miért csak akkor? Minek késsünk oly so­káig? — Előbb nem lehet fiam, mert éjfél tudvalevő­­eg a szellemek órája. De most beszéld el fiam alföldi eseményeidet. György elmondta a történteket. — íme, most mindent tud, — mondotta a vé­gén. — És most hadd halljuk a maga tudományát is Hanus néni. Nem hiszem, hogy elbeszélésemből valamely szó figyelmet nem keltett volna önben s nyomra ne vezetné. Bizonyára jobban ismeri az al­földi viszonyokat, mint mi s igy inkább gyaníthatja Ilonka hollétét mint mi. — Gyere el fiam éjfélkor hozzám, akkor majd meglátjuk, mit súg nekem a szellem. — Még egyet szeretnék tudni, néni, — mondot­ta György. — Ismeri-e Tömös Gábort? — Oh, nagyon is jól? — Ugye rossz ember? — A legnagyobb gazember a világon. — Hol lehet ő most? — Azt nem tudom, fiam. A nyomorult elbujdo- 3ott, de alighanem itt lesz még a környéken. A mi­nap meg akart engem . . . azaz hagyjuk ezt. — De csak mondja meg, néni, — könyörgött ne­ki a komornyik. — Mi történt? — Agyon akart ütni a betyár. — Talán attól van ez a seb a fején? — Attól fiam. A tulajdon mankómmal ütött meg. Szerencse volt azonban, hogy nagy télikendő /olt a fejemen. Az felfogta az ütést. — Már ez csakugyan nagy gonoszság volt tőle. De miért tette ezt? — Rajtakaptam őt, amint fel akarta gyújtani a patakmalmot. — Szörnyűség, — csapta össze kezeit György elborzadva. Már most okvetlenül kézre kell keríteni azt a nyomorultat. Hanus félénken nézett körül, mintha attól fél­ne, hogy valaki meglátja. — Mitől fél? — kérdezte György. — Tömös Gábortól félek, fiam. ő azt hiszi, hogy engem agyonvert — de ha megtudja, hogy életben maradtam, bizonyára azon lesz, hogy engem örökre elnémítson, már csak azért is, hogy őt el ne árul­hassam. Ezokból sietnem kell haza. Éjfélkor keress fel — talán megtudunk valamit a szellemek órájá­ban. Ezt mondva elment. György a falunak tartott. Szándéka volt legelőször is Tömös Gábor erélyesebb üldöztetését kieszközölni, aztán meg akarta látogat­ni a molnárékat, hogy a gazda hogyléte felöl hirt vi­hessen urának. Útközben Szitás Lajossal találkozott, ki nemso­kára magához tért az ütés okozta kábultságából s éppen hazafelé botorkált. György ki akarta őt kerülni. Lajos azonban utá- 1 na kiáltott. — Mit akarsz? — kérdezte György nem éppen barátságosan. . — Állj csak meg, György, örülök, hogy végre valahára találkozom veled. — De én nem örülök, te rossz ember, amint lá­tom, megint részegesen henteregtél valahol. Nézd csak milyen a ruhád. — Éppen azt akarom mondani, hogy mi történt velem. Képzeld, az erdőben ketten is rám támadtak. Az első volt Csóti Lénárd, az a bitang, aki el akarja szeretni a feleségemet. Ennek kezéből kiszabadított ugyan Tömös Gábor, de aztán nekem esett, agyba-A Tó PÁSZTOR főbe vert és kirabolt. György meglepetve hallgatta ezt az elbeszélést. Ebből most világosan kiderült, hogy Tömös Gáboi csakugyan ezen a környéken lappang és veszélyez teti a közbiztonságot. — Menj el az őrtanyára és jelentsd fel őt, — mondta Szitáshoz. Legalább nekem nem kell külön oda mennem. — Talán téged is bántott? — Még eddig nem. De nem is tanácsolnám, hogy közelítsen- hozzám. Én nem vagyok korhely. — Hát én az vagyok? — kérdezte Lajos sértődve. — Sajnos, azzá lettél — mondta szemébe György. — Te ezelőtt nem voltál ilyen. Jóravaló, becsületes ember voltál, — akit mindenki tisztelt, de most már mindenki elfordul tőled . . . Szitás Lajos dühbe jött. — Nekem ilyet ne mondj! — kiáltott. — Én csak azt mondom, ami általánosan el van ismerve. Még tulajdon feleséged, sőt apád és cselé­deid is mind elhagytak. És még azt akarod, hogy va­laki becsüljön? — Llát ki ennek az oka? — wiáltott Lajos. Ki tett engem tönkre egész életemre? A gazdád. Hej, — Csillagvárból eredt az én szerencsétlenségem. Mi­óta a fiatal ur haza jött, attól fogva kezdődött az én bajom. — Te rád legfeljebb az lehetett csapás, hogy Ilon kát az ur elszerette előled. De ki tudja, vajjón Ilonka igazán a tied akart volna-e lenni. Ez nagy kérdés. De ha elszerette is — ez még mindig nem volt' elég ok arra, hogy igy elhagyd magad. Te más nőt vette"' 1 feleségül s kezdetben jól is ment minden. Szorgal­mas, józan, igyekvő ember voltál és becsülted felesé­gedet, ez is téged. Nem mondhatod tehát, hogy mi tettünk téged azzá ami . . . Egyébiránt mit vitatkoz­zam én veled. A nagyságos ur többé- tudni sem akar felőled. — Igen, most már nem akar, — kiáltott Lajos bőszülten. — Mikor már egészen tönkre tettek, félre taszitanak és azt mondják, nem kellesz már bitang. — Hát hiszen eddig se vehettük valami nagy hasznokat — jegyzé meg György csípősen. — Egy ilyen embernek, mint te, a hatóság hitelt nem adhat. És most Isten áldjon meg. Ment tovább. Lajos kezdetben bambán nézett utána. Csak később fogta fel szavainak jelentőségét s fenyegetőleg emelte fel öklét utána. — Még sértegetni merészelnek. No várjatok | csak, majd adok én nektek. György mindenekelőtt a patakmalomba sietett. Legelőször is az egyik molnárlegényt vette elő s lel­kére kötötte, hogy jól vigyázzon Tömös Gáborra, mert az akarta felgyújtani a malmot. A molnárnak azonban erről nem szólt semmit, mert nem akarta őt izgatni. A szegény ember álla­pota meglehetősen javult, ámbár mondta az orvos, hogy nagyobb munkára nem lesz többé alkalmas. György azt is elhallgatta, hogy Elemér beteg. Az öreg molnárt bizonyára ez felizgatta volna s talán hátráltatta volna gyógyulását. Éjfélig még nagy idő lévén hátra, György még haza is sietett és jelentette urának, hogy a patakma­lomban nincs baj. Azt is tudtára adta neki, hogy Ha­­nust megtalálta és éjfélre találkozója lesz vele. Majd akkor talán megtudhatják tőle, mi van a nagyságos asszonnyal. A falu végén volt egy kis kunyhó, abban lakott mankós Hanus. Oda igyekezett György. A teli hold ’ bevilágította az egész környéket. — Az idő igen szép, gondolta magában a komor­nyik, a szellem talán ma hajlékony lesz. Messziről látta, hogy valaki az utcán botorkál. — Bizonyára Szitás Lajos, — gondolta magá­ban. — Ez az ember igazán javíthatatlan. Ebben a pillanatban hallatszott Hanus néni riká­csoló hangja. — Itt vagy már, György fiam? Gyere be, hadd beszéljek a fejeddel. György belépett az alacsony kunyhóba, mely­nek dohos levegője szinte elkábitotta őt. Ez okból nyitva is hagyta maga után az ajtót, hogy legalább levegőt kapjon. — Térjünk a tárgyra gyorsan, —mondotta. Erre Hanus igy szólt: — Te bizonyára azt hiszed, hogy én most a man­kómmal bíivös kört csinálok a földön s annak a köze­pébe állítalak téged. Nem. Én nem vagyok kuruzsló. — De azért tudja-e, mi van a nagyságos asz­­szonnyal ? — Nehéz az ő sorsát kikutatni, fiam. De az Is­ten őrködik fölötte. — Tehát gondolja, hogy életben van még? — Úgy hiszem, életben van. — Mit értett tehát az alatt, amit a minap mon­dott, hogy sem az égen nincs, sem a földön? — Ezt fiam, magam sem vagyok képes megma­gyarázni. Nekem álmomban megjelent egy hírnök 3 e rejtélyes szavakat mondta. — György szomorúan csóválta fejét. — Eszerint tehát maga sem tud róla semmi bizo­nyosat? (Folytatjuk) 7. OLDAL 40 BOLOND SWAFFHAM, Anglia — A ialu határában épül az ame­­ikai íávrakéta bomba bázis. Pacifisták — vagyis fanati­kusok, akik úgy vélik, hogy harc nélkül át kell enged­nünk az egész világot az örö­kösen háborúval fenyegetőző Kruscsev bandának — tünte­tést rendeztek a bázis építése ■ellen. Negyven betolakodott bolondot kitessékeltek a bá­zisról és ezzel véget ért nagy tüntetés. Montblanc alagút GENF — Európa legmaga­sabb hegyén át alagutat épí­tenek, amely 11 és fél kilo­méter hosszú lesz és körül­belül három év múlva lesz készen. Az építési költsége­ket, körülbelül 30 millió dol­lárt, a genfi tartomány, Fran­ciaország és Olaszország fe­dezik. A költségek idővel m'gtérülnek az alagutvárn­­ból. VAKÁCIÓ Mikoján, a Kruscsev jcbb­­keze, látogatóba jön Ameri­kába. Ez a látogatás vakáció lesz, mondja ő. Nyet, mond­juk mi, oroszul, mert ennyit tudunk mi és tud az egész vi - lág oroszul. Politikai kiruc­canás lesz az, nem vakáció. ÉHENHALT CUSHING, Okla. — Geor­ge W. Williams 90 éves em­ber elégtelen táplálkozás kö­vetkéz ében valósággal elsor­vadt, éksr.halt. A nadrágzs?-­­bében találtak 10,101 dollárt. POLIO WASHINGTON Még nem győztünk, a gyermekbé­nulás elleni harcot tovább kell folytatni. Ebben az év­ben 40 százalékkal több béní­tó polio megbetegedés tör­tént, mint 1957-ben. Ezt je­lenti az országos egészség­­ügyi hivatal. ARANYSZÍVŰ KANCELLÁR BONN A nemzetközi Va­rieté Klub az idei Arany Szív érmet Adenauer nyugatné­met kancellárnak itétle oda, elismerésül árért, mert oly sokat tett az emberszeretet és a béke szellemének erősítésé­re. Az Arany Szív kitüntetést korábban Churchill angol miniszterelnök és Fleming, a penicillin felfedezője kap­ták. Kuiys-macsk- szeran-sa DENVER, Colo. — Carrie Osborns 77 éves varrónőt egy rovottmultu ember agyonlőtte. Maradt 10,000 dol­lár vagyon, amit Mrs. Osbor­ne végrendeletében kutyájá­ra és két macskájára testált, mert más örökösei nincse­nek. RÉMLÁTÁS STETTIN, Pcimmeránia. - Ebben az ősi német kikötő­városban, mely a háború vé­ge óta lengyel kormányzat alatt áll, az a szokás alakult ki, hegy lengyeleket nem ott temetnek el, hanem a holttes­teket Lengyelországba viszik és ott hazai földben helyezik örök nyugalomra. Attól tart a nép, hogy egy napon visz­­szajönnek a németek, Stettin újra német város lesz, és ak­kor lengyelek idegen földben álmodnák örök álmukat. A REND ŐREI DETROIT — Michael O’­Donnell és Edwin Cable fia­tal rendőröket letartóztatták,; azzal a váddal, hegy egy 22 éves pincérleányt, aki éjjeli szolgálata után hazafelé tar­tott, egy parkba cipeltek és ott erőszakot követtek el raj­­! ta. SZÉP ILONKA SZERENCSÉJE Irta: TÖLGYEST MIHÁLY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents