A Jó Pásztor, 1959. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-05 / 23. szám
2. OLDAU A Jó 1ÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította_____ Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőig és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre________________$6.00 fél évre________________$3.50 Second Class Mail privileges authorized at Cleveland, Ohio. MÁJUS 27 Emlékezetes dátum lesz még sokáig 1959 május 27. Ezen a napon járt le Kruscsev parancsa, hogy az amerikai, angol és francia csapatok takarodjanak Nyugat-Berlinből. És ezen a napon temették el John Foster Dullest, aki az amerikai külügyek vezetésében hat éven át gondoskodott arról, hogy Amerika és a szabad világ ne legyenek kénytelenek engedelmeskedni a vörös cár és világhóditásra felesküdött fegyveres bandája parancsainak. A MILÓI VÉNUSZ ÉS A SZIBÉRIAI ATOMHAMU A magyarországi lapokban olvassuk, hogy a görög közoktatásügyi miniszter tarthatatlannak mondta azt, hogy a klasszikus görög művészet remekei idegen országok múzeumaiban vannak, ahová jogtalanul kerültek el, királyok, császárok, hadvezérek rablóhadjáratai során. A görögországi kommunista sajtó magáévá teszi a miniszter panaszát és követelését, hogy ezeket a műremekeket az idegen országok múzeumai adják vissza és kiemeli, hogy elsősorban a British Museumtól és a párisi Louvre múzeumtól kell visszakövetelni görög szobrokat, köztük a milói Vénuszt. És a leningrádi (régi nevén szentpétervári) múzeumtól nem kell viszakövetelni az ógörög művészet remekeit? Nem! Mert az a muzeum orosz muzeum és amit régen a cárok raboltak, az a szovjetnek jogszerű tulajdona az öröklés kapitalista törvényei és erkölcsei értelmében! Nos, és hogyan állunk a hidrogénbomba robbantásoknál keletkező atomhamuval, amely az egész emhpr^i^ egészséget, lövőjét _veszé!vezteti? Állandóan ban, hogy az amerikai kisérleti robbantások veszedelmes atomhamut fejlesztenek. Mind e mai napig a magyarországi szovjetsajtóban egyetlen hiradást vagy cikket nem találunk, amelyben emlités történt volna arról, hogy a szibériai atom- és hidrogénbomba-robbantásoknál atomhamu fejlődik. No persze, a szovjet nem tehet rosszat, ártalmasat, szovjet méreg nem méreg. A milói Vénusz és a szibériai atomhamu példáját mutatja, hogy a kommunistáknak minden szavuk hazugság, hamisság, csalás — egyszóval propaganda. A TÖRTÉNELEMRŐL Mi a történelem? Elmúlt történések feljegyzése. Csupa változás, merthiszen az életben, emberek és nemzetek életében az örökös változás szinte természeti törvény. Királyok, korszakok, kultúrák felfelé Ívelő lendületből'a feledés temetőjébe hanyatlanak. Volt rabszolgaság, volt jobbágyság, volt ipari kizsákmányolás és reform és forradalom, uj elnyomatás . . . A történelem könyve mindezeket a változásokat feljegyzi és okait kutatva, a változásokat megmagyarázza. Ez a történetirás feladata, semmi más. Kivéve a szovjetországokban. Ott a történetirás a politikának, a propagandának egyik eszköze; ott a történetiró nem Íródeák, nem a változások feljegyzése a feladata, hanem — a tények meghamisítása. Időnkint uj kiadásban jelennek meg szovjet országokban történelemkönyvek, lexikonok és valahányszor az éppen nyeregben ülő hatalmasságok úgy akarják, egykori hatalmasságok nyomtalanul eltűnnek, mintha sohasem léteztek volna. Az uj orosz lexikonban a B-betü alatt hiába keresnék a rettenetes Beriát, a rettegett politikai rendőrség főnökét, százezrek hóhérát: nincs, sohasem is volt egy Beria ... A magyarországi lapokban minden év március 21-én megemlékeztek az 1919 évi proletárdiktatúráról, amelynek nem volt vezére. Kun Béla nem volt a tanácsköztársaság vezére? Dehogy nem. De, mivel Sztálin agyonlövette, Rákosi elrendelte, hogy Kun Béla nem létezett. Ezek a kommunisták nemcsak az életnek urai, hanem a halálé is. És cinikusan bevallják, hogy hisznek a feltámadásban. Feltámasztják ma azt, akit tegnap agyonlövettek. Ma Kun Béla dicsőségét zengik Hegyeshalomtól Vladivosztokig a kommunisták. Ma gyalázzák Rajk Lászlót, akit dicsőítettek, majd agyonlövettek, majd kiástak a sírjából és disztemetésben részesítették, holnap talán megint dicsőíteni fogják. Moszkvából jelentik: A kommunista párt uj kiadásban megjelentette a bolsevik párt történetét. Látatlanba is meg lehet állapítani: hemzseg a történelemhamisításoktól. Tanulság: Ha azt akarod, hogy higyjenek neked, ne hazudj soha. Ha tegnap hazudtál, ma mondhatsz akármit, nem fognak neked hinni. MI A FÉLELEM? Balról jobbra áll: Dag Hammerskjoty az Egyesült Nemzetek főtitkára Eisenhower elnökkel a Fehér Házban a reggei konferencia után, C. Douglas Dillon külügyi államtitkárral és Henry Cabot Lodge, az Egyesült Nemzetek amerikai íődelegátusával. A FALU BORBÉLYA Bavinának hívták a mi falunk cseh borbélyát. Hosszú, vékony, nyakigláb ember volt, úgy hegy maga is elfáradt, mire végignézett magán. Más ugyan nem is igen nézegetett rá, mert szívtelen, kapzsi, magának való ember volt. Egyszer ez a Bavina téliidőben fát akart venni a piacon. Hát hiszen volt ott rőzsés kocsi tizével, de Bavinával senki se akart szóba állni. Akárkitől kérdezte, hogy hogy a fa, mindenki azt felelte neki: — Az urnák sehogyse, mert az ur mindenkit rászed. Menjen az erdőbe, van ott galy elég, szedjen magának. Utoljára aztán Borota bácsival állt alkuba a borbély. Borcta bácsi afféle szamaras volt, aki mindcib vég - githetett neki. "^iTCOíoTOott, téglát hordott, zsákot hordott s ha egyéb dolga nem volt, kiment a szamárkával az erdőre, feltette rá a fanyerget s megrakta hulladék tar gallyal. Most is ilyen istenadta, magaszedte tüzelőt árulgatott Borota bácsi, mikor Bavina oda toronykodott mellé. — Hogy ez a marék szemét? — Nem szemét az, kérem szépen, 'hanem csupa finom tűzre való, — mondta jámborul Borota bácsi. — Nem is egy marékkai van, hanem egy szamárháttal. Az ára pedig egy ezüst huszas. A cseh nagyot szitt a fogán és azt kérdezte: — De egy húszasért minden fa az enyém, ami a szamár hátán van. — Hát persze, — bólintott rá Borota bácsi. Irta: MÓRA FERENC — Az utolsó darab is? — De mé» a legutolsó is, — mosolyodof el Borota bácsi, hogy ilyen 'igurás kedvét látta ennek < harapós borbélynak. Azzal megfogta a szamárka kötőfékét, bevezette a borbély udvariba, leihányta róla a gallyat é| tartotta a markát a pénzért. Ohó,| azt mondja neki Bavina, — vegye csak le a nyerget is, mert az is hozzátartozik! a szamár terűéhez. Ne figurázzon az ur a s z eg é «Mamber r el, né zc 11 fel Bc^H bácsi incghökkcnve a l^Bélyra. — Ne^Hmurázok én, vigyorgottmintha ha lm a i. 3 z a m a rn WTjíOboi van, igaz-e? ■- Igazak igaz, — facsarodott cft Borota bácsi szive s ugB-hrdiott a könnye, nint tjHnareszeléskor, mikor a biBély a nyerget is a gályák Hzé hajította. Még i szarná" i is megcsóválta a nagy koc< s fejét és nagyon felháborbc va mondta, hogy ha-há. Ál ii bizonyosan anyayit tét, szamárnyelven, íogy szég; éld magad, Bavina mester! Vagy a2 is lehet, hogy azt ;ette: — Ne búsulj, édes gazdám, lyereg nélkül is csak olyan cenyeres pajtásod vagyok én íeked, mint nyereggel. Ez aztán ebben elmúlt s i borbély rég elfelejtkezett nár a szamaras emberről, nikor egy délután csak be)ukik ám az ajtón a Borota )ácsi deres feje. ÜLLŐI-ÚTI FÁK Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Az ég legyen tivéletek, üllői-uti fák! Borítsa lombos fejetek Szagos, virágos fergeteg, Ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet, tusát, Ti voltatok az ifjúság, Üllői-uti fák. Másoknak is igy nyíljatok, üllői-uti fák. Szívják az édes illatot, A balzsamot, az altatót Az est óráin át. Ne lássák a bu ciprusát, Higyjék, örök az ifjúság, Üllői-uti fák. Haldoklik a sárgult határ, Üllői-uti fák. Nyugszik a kedvem napja már, A szél busán dúdolva jár S megöl minden csirát. Hová repül az ifjúság? Feleljetek, dús lombu fák, Üllői-uti fák. — Jó napot, mester! Hogy méri a borotvát? — Öt pénz, — monldta foghegyről Bavina, ahogy ráismert az öregre. — Megborotvál annyiért? — Meg is nyúzom. Borota elgondolkozott egy kicsit, aztán behuppant a műhelybe. — Hát kettőnket mennyiért borotválna meg? Engem meg a cimborám. — Tíz pénz, — kenegette Bavina a borotvát a fenőszijh.oz. De aztán gyanakodva hozzátette, hogy egyelőre kell ám fizetni. — Ehol van-e! — olvasta le Borota bácsi a tiz pénzt és elvetette magát a széken urasam — Először engem tisztítson fel az ur, mert a társam késik egy kicsikét. ít-/, i pán sima lett a Borota bácsi tüskés álla, mint a pólyás babáé. Mikor aztán jól kigyönyörködte magát a nagy állótükcrben, kiszólt az utcára: Jöhetsz már, cimbora! Abban a percben bedugta az ajtón a rettentő bozontos fejét a szemárka és nagyot köszönt, mint aki tudja, mi az illendőség. y I-ha-ha-há, i-há, i-há, — nevetett csufcndárosan s még a fülét is billentette hpzzá. Bavina kiejtette a kezéből a borotvát ijedtében, de Borota bácsi azonnal feladta neki. — Csak lásson hozzá hamar, mester, mert sietnénk az erdőbe fáért. De szépen megborotválja ám! — Kicsodát? — hebegte a mester. — Hát a szamárkámat, — veregette meg Borota bácsi szeretettel a szamárka tarkóját. — Tudja, már ki is fizettem az árát. De hiszen kelimed a cimborájáról beszélt! — fakadt ki Bavina. — No igen, — bólintott Borota bácsi. — Nincs nekem jobb cimborám a szamárkánál. Hozzám tartozik, mint fához a nyereg. — Ne figurázzák kend! —tette össze a kezét Bavina. — Eszeimbe sincs! — húzta fel Borota bácsi a seprőforma szemöldökét. — Én csak azt kívánom, amire megalkudtunk. Aztán ha jól felgondoljuk, nagy dicsőségére lesz az az urnák, ha hire megy, hogy szamarat borotvált. — Tudja mit, Borota bácsi! — rázta a hideg egész hosszában a borbélyt, v- inkább visszaadom a tiz pénzt, csak menjen kend Isten hírével. — Az már beszéd, — dugta zsebre Börota bácsi a krajcárkáit, - mert igy legalább leborotválkoztam a nyergem árát. . Libagége: itt a vége! Az emberi lélek egyik legérdekesebb és csak mostanában alaposabban áttanulmányozott jelenség a félelem. A mindennapi életben gyakran találkozunk ezzel a tüneménnyel, anélkül, hogy sejtenők, hogy szervezetünkben egyidejűleg milyen sajátságos folyamatok játszódnak le. Mint most kimutatták: a félelem pillanatában egyik szervünk, a mellékvese, egy vegyi anyagot, az úgynevezett adrenalint választja ki, amely, dacára annak, hogy ilyen kis mennyiségről van szó, nagyon lényeges változásokat idéz elő szervezetünkben. Cannon amerikai orvosprofesszor vizsgálatai szerint a mellékvesékből a félelem percében a vérbe jut az adrenalin. Az első következmény az, hogy a vérerek kitágulnák, úgyhogy több vér átengedésére alkalmasak. A második folyamat: az adrenalin a májban lévő egyik tápanyagot, az úgynevezett glykoként felbontja, úgyhogy ez az anyag vércukor formájában a vérpályába kerül. A vércukor az emberi izomzat legjobb tápláléka. A következés tehát az lesz, hogy az izmok fokozott munkába kezdenek, beleértve a szív izomzatát is, a vérnyomás emelkedik és az egész szervezet egyszerre a meggyorsított munka jegyében áll. Remegést figyelünk meg, szívdobogást, különös, sajátos feszültségérzéséket, a szív táján addig ismeretlen, kellemes-kellemetlen bágyacltságot; mindez együttvéve a félelem érzését produkálja. A test fokozott munkájának célja nem más, mint a készenlét, hogy a szervezet adott esetben a félelmet okozó eseménnyel jobban meg tudjon birkózni. Mi váltja ki bennünk a félelmet? A legkülönbözőbb jelenetek. És a jelenetekre való visszaemlékezések. Egy nő félelmi állapotba került akkor, amikor harangzúgást hallott. Tekintve, hogy kis városban lakott, ez a félelmi érzés naponta többször megismétlődött, Az orvosok tanácstalanul állottak a jelenséggel szemben, amig egy alapos lélektani vizsgálat rá nem vezetett a dolog nyitjára. Nevezetesen: több évtizeddel ezelőtt egy kórház műtőjének előszobájában várakozott, miközben édesanyját odabenn operálták. Akkor rendkívüli félelmet és aggodalmat érzett és egyidejűleg hallotta a szemközti torony déli harangzúgását. Az operáció halállal végződött. A félelemérzés lassan elmosódott, amig újabb és újabb harangzúgások felszínre nem hozták az élményt a maga teljes erejében. A jelen esetben az állandó^ ouwLviv i^52ol\^xxxxxfeli -S*lLClJL" -cllapjcl xTClijilr harangzúgások az emlékek utján ismét visszahozd a régi, elfelejtett aggódó állapotot. Egy férfi harminc esztendőn keresztül folyton attól félt, hogy hátulról valaki megragadja és megfojtja. Ez az ember egyszer visszatért szülőfalujába és ott egy fiatalkori barátja emlékeztette őt egy gyerekkori élményére. Egy gyümölcskereskedő ijesztette meg a kisfiút, aki egy marék diót lopott a kosarából. A kereskedő elbújva állott egy hordó mögött, hirtelen lépett elő, úgyhogy a kisfiú elájult az ijedtségtől. Ez az élmény a maga teljes egészében később lassan elmosódott, csak az élmény eredménye, az állandó félelem, a hátulról való hirtelen megtámadás érzése maradt meg. Vannak emberek, akik alig mernek átmenni a kocsiuton, mert egyszer, évekkel ezelőtt ,egy villamos, vagy autó közelről súrolta őket, anélkül, hogy valami bajuk történt volna. Előfordult, hogy valaki éveken keresztül nem mer átmenni egy hidon, mert egy alkalommal a hid alatt elvonuló hajó kéményéből kitóduló forró gőz az arcába csapódott. Egy fiatal lány félelmi állapotba került, ha nyáron a réten egy sáskát pillantott meg, mert sok évvel ezelőtt barátnői, kirándulás alkalmával egy csomó sáskát dugtak a blúzába. Az az ember, aki valaha közelébe jutott egy kígyónak; véletlenül rálépett, vagy esetleg csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy elsiklik mellette, nagyon sokszor egész életén át erős félelmet érez kígyóval szemben. Érdekes, hogy a félelemérzés és az ember tudatos cselekvése néha konfliktusba kerülnek egymással. Az a kezdő turista, aki hirtelen szakadék elé kerül, automatikusan levágja magát a földre, fücsomókba kapaszkodik és elmondhatatlan félelem vesz erőt rajta. Még ha segítségére sietnek is társai, kötéllel kapcsolják magukhoz, úgyhogy semmi baja nem történhet, a félelem nem engedi, hogy felkeljen a földről, percekig odatapadva simul a sziklához, pedig már tudja, látja és érzi, hogy minden veszélyen túl van. A félelemérzés csak lassan oldódik, fokozatosan ad helyet az észszerű gondolkozásnak. BÉCS. — G. Kinsky, 29 éves glider pilóta, négy óra hosszat ellenszéllel küzködött, mig végre sikerüli leszállnia osztrák földön. Elege volt a kommunizmusból, mondotta, szabad országban akar élni. LONDON. — A. Dimitriev, 38 éves kapitány, a londoni szovjet követség haditengerészeti attaséját, a követség több tagja erős fedezettel kikisérte a repülőtérre, szovjet repülőgép elvitte Moszkvába. De itt maradt — és többnapi eltűnés után előkerült — a felesége, aki a maga és 5 éves kislánya részére politikai menedékjogot kért az angol kormánytól. 53 SUBSCRIPTION RATES: One Year-------------------$6.00 Half Year ... ---------$3-50
