A Jó Pásztor, 1959. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1959-05-08 / 19. szám
L\ OLDAL A Jó PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5905 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre________________$6.00 Fél évre________________$3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year ----------------—----$6.00 Half Year -------------------_$3.50 Second Class Mail privileges authorized at Cleveland, Ohio. A St. Louis felé tartó közforgalmi autóbusz felborult. Egy utas meghalt, 22 megsebesült. A LECKE India miniszterelnöke, Nehru, egyike korunk legműveltebb államférfiainak. De mint jó filozófus, holtig tanul. Most kapott a kínai kommunistáktól egy leckét, amelyből, úgy látszik, tanult. A nagytudásu indiai bölcs, Gandhi szellemi örököse,. rájött arra, amit mi, kevésbbé okos emberek szerte a nagyvilágban, már régóta tudtunk: hogy a kommunisták a gazságot megengedhetőnek tartják, amikor az a célt szolgálja és kockázat nélkül gyakorolható. Olyasféle életfelfogás ez, mint a rablóé és a rablógyilkosé: “Ha tehetem és sikerül, gazdagodni fogok.” Nehru az indiai parlament és a világ nyilvánossága előtt megbélyegezte a kínai kommunisták egyik fővezérét, Csu En-lai miniszterelnököt, mint hitszegőt, szószegőt. Ez a miniszterelnök a bandungi szinesnép-koníerencián fő társszerzője volt annak az ünnepélyesen kinyilvánított elvnek, hogy jogtalannak tartják más országok belső ügyeibe való beavatkozást. Minthogy Tibet nem kínai ország, nem része Kínának, a tibeti függetlenség eltiprása ilyen jogtalan beavatkozás volt. És a mi a cinikus szószegést még gyalázatosabbá teszi: Nehru közölte, hogy 1956- ban,. amikor a Dalai Láma látogatóban volt nála, Csu En-lai megerősítette azt az Ígéretet, hogy a kínai kommunista kormány tiszteletben fogja tartani Tibet önkormányzatát. A kínai kommunisták gyalázatos merénylete a tibeti nép ellen, amely éppen olyan gyalázatos, mint a szovjet merénylete a magyar nemzet ellen, egész Ázsia népeit rádöbbentette a felismerésre, hogy a kommunisták, akik hazugságpropagandájukkal folyton a gyarmatosító fehér népek bűneiről beszélnek, az angol, francai, holland és más fehér gyarmatosító hatalmaktól abban különböznek, hogy a fehérek' egymásután megadták a szabadságot és függetlenséget a gyarmati sorból kinőtt nemzeteknek, Indiának, Burmának, Holland-Indiának, stb., ezzel szemben a kínai kommunisták a jelenben gyarmati sorba taszítottak egy népet, Tibet népét. India 1947-ben nyerte el függetlenségét az angol világbirodalomtól és ugyanakkor két részre vált, a mohamedánok-lakta részek Pakisztán név alatt külön állammá alakultak. A két testvérország közt kezdettől fogva feszült volt a viszony, majdnem ellenségesnek mondható. Most India és Pakisztán vezető államférfiai felismerték a kínai kommunista veszélyt és azon kezdenek gondolkodni, hogy miképpen védekezzenek a jövőben kínai kommunista gyarmatosító támadással szemben. India vezető napilapja szükségesnek és sürgősnek jelentette ki India és Pakisztán államfőinek konferenciáját, hogy simítsák el a két országot elválasztó nehézségeket, készüljenek fel szoros szövetségben együttes védekezésre. India és Pakisztán megtanulták a kínai leckét, hinni kell, hogy a többi ázsiai színes népek is idővel ráébrednek arra a megismerésre, hogy a gyarmatosítás, idegen népek elnyomása nem fehérbőrű népek specialitása, hanem a színtől független. Gyarmati elnyomás alatt tartanak népeket Közép-Európában a fehérbőrű orosz kommunisták és az első színes gyarmatot a színes kínai kommunisták alapították meg Ázsiában. CSEND LEGYEN! KÉT MOLNÁR FERENC ANEKDOTA Molnár Ferenc elkényeztetett, ünnepelt vendége volt a régi Bécs egyik legelőkelőbb szállójának, a Hotel Imperialnak. Mindig a ház legfelső emeletén tartottak fenn számára szobát, mert ez az emelete volt a legújabb, a legmodernebb. Kedvenc szobáját kapta meg, amikor egy Ízben hosszú, európai viszonyokhoz képest igen hosszú utazás után érkezett meg Bécsbe, késő este. “Rettenetes fáradt voltam”, — beszéli a történeteit “becsengettem a pincért, kértem, hogy hozzon be valami vacsorát, megvacsorlátam és belezuhantam az ágyba. A következő pillanatban aludtam, kábultan, mélyen, jólesőn. Nem tudom, meddig alhattam, csak arra emlékszem, hogy hirtelen felriadtam. Megnéztem az órát: féltizenkettő volt, éjjel. Alhattam vagy egy órát, nem többet. Az egyik közeli szobából zene hallatszott: valaki hegedül és másvalaki kisérte zongorán. Ez a muzsika költött fel. Ez a muzsika vert fel legjobb, legédesebb álmomból! Rettenetes dühre fakadtam, Felvettem a kis asztalon levő telefon-készüléket és a portást hívtam a telefonhoz. — Mégis csak hallatlan, kiáltottam bele a telefonkagylóba, — hogy az embert még éjjel sem hagyják aludni!. . . Itt a szomszéd szobában valami két ember muzsikál, az egyik hegedűié a másik zongorázik. Kérem, szóljon rájuk azonnal, hogy hagyják abba a zenélést és engedjék A FORRADALOM LEÁNYAI A DAR nevű egyesület, melyet duskeblü honleányok és vénasszonyok alapítottak és tartanak fenn napjainkban is, időnkint ülést tart. Ilyenkor beszédek hangzanak el a honanyák részéről. Amit mondanak, az élclapba való'. Nyilván azért közli a hazai sajtó, hogy egy kis derűt vigyenek az amerikai otthonokba. Nem kevesebbet követelnek a Forradalom Leányai, mint hogy vegyék ki a törvényformáló hatalmat a Supreme Court kezéből, amely a DAR szerint visszaél azzal. Tiltakoznak a szovjettel való kulturcsere-akció ellen. Végül követelik a nemzetek szövetségének Amerikából való kiűzését és, hogy Amerika lépjen ki a UN kebeléből. Mert, mondá a Missouriból való Mrs. Ogden, “mi nem paktálhatunk az ördöggel.” A szovjet persze örül az ilyen csemegének, ha kellene, boldogan fizetne érte. Mert a vasfüggöny mögött, mint Karinthy Frigyes mondotta, a humor-AKARSZ-E JÁTSZANI? Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, Akarsz-e mindig, mindig játszani, Akarsz-e együtt a sötétben menni, Gyermekszívvel fontosnak látszani, Nagy komolyan az asztalfőpáilni, Borból-vizből mértékkel tölteni, Gyöngyöt dobálni, semminek örülni, Sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani mindent, mi élet, Havas telet és hosszu-hosszu ;őszt, Lehet-e némán teát inni véled, Rubin-teát és sárga páragőzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, Hallgatni hosszan, néha-néha félni, Hogy a körúton járkál a november, Ez utcaseprő, szegény, beteg ember, Ki fütyürész az ablakunk alatt? Akarsz játszani kigyót, madarat, Hosszú utazást, vonatot, hajót, Karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, Játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, S akarsz, akarsz-e játszani halált? ban nem ismernek tréfát. Az ilyen marhaságokat eredetiben tálalják a Pravda olvasói elé, hogy ime, elvtársak, lássátok miféle nők ezek az amerikai honleányok. A SZEMETELŐK Boston polgármestere közhírré tette, hogy mindenkit, akit szemetelésen érnek, húsz dollár pénzbírsággal sújtanak. Az országutakon 50 dollár a büntetés a szemetelésért. Boston 300 uj szemétkosarat vásárolt, hogy legyen hová dobni a hulladékot a polgároknak. De egy bizonyos, amióta az első héten százával bírságolták meg a szórakozott cigarettacsutka hajigálókat, papírzacskó hullajtókat, tisztábbak lettek a bostoni utcák. Nem ártana más városokban is hasonló módszerrel tanitani köztisztaságra egyes polgárokat. Mert maguktól, vagy’csak úgy szép szóra, nem törődnél: vele. Elrobogó autókból potyognak ki a megürül: csokoládés dobozok, gyakran még elnyűtt cipők is. Ha már erről van szó, a parkokra szintén kiterjeszthetnék a rendeletet. Sehol annyi piszkos parkot nem látni, mint egyes amerikai városokban. A nagyérdemű közönség hétvégeken szemétdombbá változtatja a gyönyörű kirándulóhelyeket. A tettenérteket nemcsak pénzbírsággal sújtanánk, de köteleznénk őket, hogy szedjék össze a hulladékot, amit olyan lelkiismeretlenül szétszórtak. aludni a közönséget. A portás megígérte, hogy intézkedni fog. Tényleg, eltelt pár perc és a zene elhallgatott. Visszafeküdtem az ágyba és kitünően aludtam. Másnap délelőtt, pompásan kipihenve, készültem elmenni a szállóból és elhaladtam a portás fülkéje előtt. — Nagy kár, — szólított meg a portás, udvariasan, — hogy Molnár urat megzavarta a zene az éjjel. Pedig Molnár urnák szándékosan a legjobb szomszédokat adtuk.” “Kiderült, — fejezte be elbeszélését Molnár Ferenc, — hogy Vladimir Horovitz, a világ egyik első zongoraművésze és Jascha Heifetz, a világ egyik legkiválóbb hegedűművésze voltak a szomszédaim. Kiderült, hogy Horovitznak születésnapja volt és Heifetz-el együtt akarták megünnepelni. Felhozattak a szobába egy üveg pezsgőt, megitták és elkezdtek muzsikálni. Nem pénzért, nem népszerűségért, nem sikerért, hanem egyszer a saját gyönyörűségükre. És ezt a hangversenyt tiltattam én le a portással ! . . . Molnár Ferenc egy pillánál i ra megállóit az elbeszélésben. Azután folytatta: “De ugylátszik, nem tanultam. Valami rövidebb útról érkeztem Bécsbe, ha jól emlékszem, Salzburgból. Korán reggel indultam és ebéd után érkeztem az Imperial elé. Kialudatlan és fáradt voltam, rögtön ledőltem az ágyra, hogy néhány órát aludjak. Hangos ének ébresztett fel az álmomból, — mély női hang volt, zongora kisérte. Itt meg kell emlékeznem arról, hogy Európában van egy Írásba nem foglalt szabály, hogy szállodákban, penziókban, mindenütt, ahol emberek valami csoportos közösségben laknak, ebédután kettőtől négyig esem' ben kell maradni. És ez a nő tekintet nélkül erre a szabályra, zongorázott és énekelt. Megint csak felvettem a telefonkagylót, megint a portást hívtam a telefonhoz, és megkértem, hogy intézkedjék és a nő hallgasson el azonnal. Ez meg is történt. Mikor azután, késő délután, lementem a szálló előcsarnokába, a portás meglátott és . hozzámszaladt: — Molnár ur, — kiáltotta, — tudja, hogy kit hallgattatott el? Marian Anderson, az Ön szomszédnője, a hires amerikai néger énekesnő, akinek a hangversenyeire hetekkel előre elfogy minden jegy! “így hallhattam volna, — fejezte be előaádsát Molnár Ferenc — Horovitzot, Heifetzet és végül Marian Andersont, ahogy a legszebbet produkálják, amit tudnak és igy maradtam le ezekről az élvezetekről . . .” Az emberrablók Az FBI keresve keresi a gazembereket, akik mssissippii falusi fogházból elhurcoltak és valószínűleg megöltek egy néger bűnözőt. Az em-SZERESS. HOGY SZERESSENEK Dale Carnegie, aki könyvet irt arról, hogy miképpen lehet barátokra szert tenni és az embereket saját érdekükben befolyásolni, megmondta, hol szerezte tapasztalatait: Howars Thurstonnak, a mágusok és Szemfényvesztők elismert királyának öltözőjében töltöttem egyszer egy estét, amikor utoljára lépett fel a Byoadwayn. Negyven éve járta a világot, újra és újra elbűvölte hallgatóságát, amely levegő után kapkodott a csodálkozástól. Hatvanmillió embernél több váltott jegyeket az előadásaihoz és ö maga csaknem kétmillió dollár jövedelemre tett szert. Megkértem, mondja el sikerének titkát. Iskolázottságának persze nem volt sok köze ehhez, hiszen mint kisfiú szökött el otthonról, mint csavargó: vasúti teherkocsikon utazott, szénaboglyákban aludt, napi élelmét ajtórólajtóra koldulva kereste meg és úgy tanult meg olvasni, hogy kinézegetett a kocsikból a vasútvonal mentén és betüzgette a felírásokat. Megkérdeztem, volt-e valami felsőbbrendü tudása a mágiákról? Nem. Százával akadtak könyvek, amelyek a szemfényvesztés tudományára oktattak és néhány tucat ember éppen annyit tudott ebből a művészetből, mint ő maga. De két olyan tulajdonsága volt, amely a többiekből hiányzott. Először meg volt az a képessége, hogy a maga egyéniségét állítsa a színpadra. Kitűnő rendező volt. A másik jó tulajdonsága: érdekelték az emberek. Szerinte sok bűvész és művész ránéz a közönségére és igy gondolkozik: Ha itt van egy csomó csecsszopó, egy csokorra való pali, majd jól elbolonditom őket. — Thurston módszere ezzel szemben egészen más volt. Megvallotta, hogy valahányszor színpadra lépett, igy szólt önmagához: Hálás vagyok ezeknek az embereknek, mert eljöttek, hogy lássanak engem. Lehetővé teszik számomra, hogy igen kellemesen éljek: a legjobbat akarom nekik nyújtani, amire csak képes vagyok. f Azt is bevallotta, sohasem lépett a lámpák elé, mielőtt újból és újból el nem mondta volna magában: Szeretem a közönségemet. — Nevetséges? Együgyíiség? A hallgatónak megvan az a joga, hogy úgy gondolkozzék erről, ahogy akar. Én nem teszek mást, mint hogy minden megjegyzés nélkül tovább adom azt a receptet, amelyet minden idők egyik legnagyobb bűvésze használt. Carnegie intimitásokat árult el Theodore Rooseveltről, az egykori elnökről. — Népszerűségét annak köszönhette, hogy érdekelték az emberek. Néger inasa, James E. Amos, könyvet irt róla; ebben mondja el a következő történetet: “A feleségem egyszer azt kérdezte az elnöktől, milyen a fürjmadár, mert még sohasem látott’ olyat. Az elnök alaposan leírta neki. Valamivel később megszólal a telefonunk; egy kis nyárilakban éltünk a Roosevelt-birtokon. Feleségem ment a telefonhoz — és ime, az elnök maga telefonált. Azért hívta a feleségemet, hogy megmondja: “Ha most kinéz az ablakon,, éppen láthat egy fürjet.” Az ilyen kis dolgok jellemzőek voltak rá. Valahányszor elment a házunk előtt, még ha nem látott minket, mindig bekiáltott: Halló, Anniéi vagy halló James! Lehetséges, hogy az elkalmazottak ne szeressék a gazdájukat, ha ilyen? Lehetséges, hogy bárki ne szeresse őt? A volt elnök egyszer olyankor látogatta meg utódját, Taftot, amikör az feleségével a tengerparton járt. Sorra köszöntötte a Fehér Ház régi cselédeit, névszerint valamennyit, még a konyhalányokat is. Ezek egyikét megkérdezte, szokott-e még kukoricakenyeret készíteni. Azt a választ kapta, hogy a személyzet számára néha még készít, de “odafent” senki sem eszik belőle. — Rossz ízlésük van — dörmögte Roosevelt, 5— meg is mondom az elnöknek, ha legközelebb találkozom vele. A leány hozott neki egy kis kukoricakenyeret és az’Egyesült Államok volt elnöke azt eszegetve ment tovább, mialatt minden kertészt és munkást külön üdvözölt. Mindenkit úgy szólított meg, ahogy azelőtt szokta. A személyzet még sokáig beszélt erről és egyikük könnyekkel a szemében mondta: Két év óta ez volt az egyetlen boldog napunk. Egyikünk sem adta volna száz dollárért. berrablók gaztette szörnyű kárt okozott Amerikának, világszerte a szinesbőrüek szemünkre vetik, hogy saját négereinkre nem alkalmazzuk azokat a nemes emberlbairáti elveket, amelyeket másoknak prédikálnak. A szovjetpropaganda világszervezete üvöltve hirdeti a szinesbőrü népek körében ezt az amerikai szégyent. Tetézi a gyalázatot az, hogy néhány év előtt ugyansak Mississippi államban történt, hogy az esküdtek felmentettek egy fehér embert, aki hidegvérrel agyonlőtt egy néger fiút csalk azért, mert ez egy gyerekes bókot mondott a feleségének. Egyes jelek arra vallanak, hogy az emberrablókat hatósági személyek segítették gyalázatos akció j ukíba-n. S3
