A Jó Pásztor, 1959. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-10 / 15. szám

2. OLDAL A Jó PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5905 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Sgy évre ________________$6.00 f*él évre________________$3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year-----------------------$6.00 Half Year -------$3.50 Second Class Mail privileges authorized at Cleveland, Ohio. MINDEN SZAVUK HAZUGSÁG Ijesztő, dermesztő vakmerőséggel hazudnak. Joseph Alsop amerikai kommentátor egy cikké­ben azt irta, hogy ha Kruscsev annyira kiélezi a mond­vacsinált berlini krízist, hogy nem marad más válasz­tás, mint kapituláció vagy harc, a szabad világnak a harcot kell választania, ha ez atombombás háborút je­lentene is. Ez logikus beszéd, mert csakugyan a szabad világ nem vetheti magát önként egy barbár, brutális zsar­nokság rabságába. Most olvassák, milyen megjegyzéseket fűz Alsop cikkéhez a moszkvai Pravda: “Minden civilizált országban az ideggyógyászhoz küldik az olyan embereket, mint Alsop, akin világosan látszik, hogy elvesztette lelki egyensúlyát. Az Egye­sült Államokban tábornokok, miniszterek, parlamenti képviselők egyaránt, mint valami játékszerrel, hado­násznak a hidrogénbombával.” Az a hivatásos, jól fizetett hazug, Kraminov elv­társ, aki rendelésre igy gyalázkodik, egészen biztosan tudja azt, amit az egész világ tud, hogy ennek a gya­­lázkodásnak megrendelője, Nikita Kruscsev, interkon­tinentális rakétákkal fenyegetőzve küldte a szabad vi­lág fővárosaiba a november 27-i ultimátumot. Tehát atom- és hidrogén-bombás háboruval nem áz amerikai tábornokok, miniszterek, kongresszusi képviselők fe­nyegetőztek, hanem Kruscsev. Olvassuk tovább a Pravdában, a budapesti Nép­­szabadság kétségkívül hitéles fordításában: “ . . . hog^ aggressziv célból fenntartsák Berlin megszállási rend­szerét”. Kruscsev-Kraminov szerint aggresszió, vagyis jogtalan támadás az, ha egy kormány fenntart egy két­oldalú megállapodást, amelynek egyik oldala az volt, hogy a közösen kivívott győzelem után a szovjet tartja megszállva Németország keleti részét ^z Elba folyótól a határig, Berlin pedig közös négyhatalmi megszállás alatt marad addig, amig a békeszerződés alapján Ber­lin az egész ország fővárosa lesz. Következik egy álszenteskedő fogadkozás: hogy a szovjetnek Berlinnel kapcsolatban nincsenek hóditó szándékai. Bizony, bizony, nem voltak hóditó szándé­kai Budapesttel kapcsolatban sem soha: sem a Rákosi­­féle szalámiszeletelés idején, sem 1956 november 4-én! Az igazi még csak most következik: A szovjet, amikor atombombás ultimátummal követeli a nyugati hatalmak takarodását Berlinből, csak azt akarja, hogy a német nép maga döntsön jövőjéről. Hát ha ezt akarja a szovjet, mi csak azt kérdezzük, hogy miért irtózik a szovjet attól, hogy a német nép szabad szavazás utján döntsön jövőjéről? Miért? Miért? Miért. Kruscsev-Kraminov nem felel. Lapul, mint akna a vasfüggöny mezejében. ÉLETÜNK ÁTLAGA Az amerikai lakosság életkorának átlaga bámula­tos gyorsasággal emelkedik. A századforduló idején az átlagos életkor nem érte el az 50 évet, ma pedig 70 év körül van. Sajátos módon azonban az életkor átlagá­nak emelkedése nem annak tulajdonítható, hogy az emberek hosszabb ideig élnek, hanem, hogy keveseb­ben halnak meg fiatalon és ezzel lerontják a statiszti­kai átlagot. Természetesen tudjuk, a tudományos magyaráza­tát az átlag-életkor hosszabbodásának: a fertőző jelle­gű, bacillus által okozott betegségek elleni sikeres harc antibiotikumok által. Sebészi technika, vagy olyan fel­fedezések, mint az insulin, szintén hozzájárultak em­beri életek ezreinek megmentéséhez — és ezzel az át­lag életkor meghoszabbitásához —, de korántsem olyan mértékben, mint az antibiotikumok. Az orvosi tudománynak ez a harca sikerrel járt. Most következik a tudományos harc második fázisa, amikor a szervezet természetes kopásával együttjáró betegségeket, amelyek főleg a középkor után jelent­keznek —, mint a rák és szívbaj — próbálják gyógyí­tani. Soha olyan hatalmas, koncentrált kutatás ezen a téren nem folyt, mint az utolsó években, és a kilátás az, hogy tiz éven belül teljes siker fogja koronázni az erőfeszítést. Ha ez bekövetkezik, az embernek igazán kilátása van nemcsak hosszabb, de egészségesebb és boldogabb öregkorra is. UTAZÁS. A HOLDBA Irta: EDGAR ALLEN POE (1809-1849) Április 16. — Midőn ma az oldalablakon át, amennyire le­hetséges volt, fölfelé néztem, végtelen gyönyörűségemre a Holdnak kis részét pillantot­tam meg, amint nagy kiterje­désű léggömböm egyik olda­lán előtűnt. A felindulás, mely e fölfedezésre rajtam uralko­dott, leírhatatlan volt: mert pillanatot sem kételkedtem többé, hogy vészteljes utazá­somat nemsokára sikerrel be­fejezem. És valóban, most már oly nyomasztóvá lett a légsűrítő munka, hogy alig volt pár néhány szabad pilla­natom.. Az alvásról már alig lehetett többé szó. Állapotom meglehetős rossz volt és a ki­merültségtől egész testem reszketett. Ily szenvedéseket emberi lény soká ki nem tart­hat A rövid éj alatt ismét egy meteorkő repült el mellettem és e gyakori jelenségek komo­lyan nyugtalanítottak. Április 17. — A mai reggel végzetteljes volt utazásom­ban. Emlékezni fognak még e közlemények olvasói, hogy áp­rilis 13-án a földátmérő 25 fok szélességben látszott, 14-én e szélesség jelentékenyen ki­sebbedéit, midőn 16-án le­nyugodtam, csak kétfoknyi szöget vettem észre. Mily nagy volt tehát ijedtségem, midőn a mai nap reggelén rö­vid és nyugtalan álmomból fölébredvén, az alattam fekvő felület csudálatos módon egy­szerre oly nagy kiterjedésű volt, hogy a látszólagos szög­átmérő nem kevesebb, mint 39 fokra emelkedett A borzadást és csodálkozást képtelen va­gyok leirni, mely elfogott és, hogy úgy mondjam, csaknem elnyomott. Térdeim reszket­tek, fogaim vacogtak és ha­jam ég felé állt. Tehát megrepedt a gömb! — ez volt első gondolatom, mely eszembe ötlött. Esem, esem a legiszonyúbb, még soha nem tapasztalth gyorsasággal a föld felé. Ta­lán, vagy bizonyosan csak tiz perc kell még és a föld felü­letére érek, hogy gömb és hajó velem együtt szétzuzas­­sék. Végre nyugodtabban gon­doltam a dologra és alapos kétkedés támadt bennem. El­ső föltevésem lehetetlenség volt. Oly gyorsan le nem es­hettem. És habár az alattam fekvő felülethez közeledtem is, éppen nem történt oly gyorsan, mint kezdetben gon­doltam. így lassanként nyu­godtabb lettem, mígnem si­került a jelenségeit kellő szem­pontjából birálnom. Valóban az ijedtség teljes eszemtől fosztott meg, mert észre sem vettem, hogy az alattam fek­vő felület egészen más külse­jű, mint anyaföldem, me1;’ utóbbi most már fölöttem ál­lott, mig a hold — igen a hold, lábaim alatt feküdt. Összes kalandjaim közt az elkábulás és megrettenés, mely a dolgok állásának ily hirtelen és rendkívüli megvál­tozásával előfordult, volt az amit talán legkevésbé magya­rázhatok meg. Mert ezen föl­­fordulás magában véve nem­csak egészen természetes és kikerülhetetlen volt, hanem magam is vártam és számí­tottam rá, mint oly körül­ményre, mely elkerülhetetle­nül bekövetkezik, mihelyt azon pontot elérem, melyen a hold vonzóereje kezdődik; vagy határozottabban beszél­ve: hol a léghajó nehezülése a föld felé kisebb, mint a hold felé. De mint már mondtam, ezen feltűnő látvány első szemlélése miatt egészen za­vart voltam. E változás ter­mészetesen könnyen és las­san történhetett. Midőn helyzetemet jól szemügyre vettem és az ijedt­ségből, mely szellemi tevé­kenységemet teljesen elfoj­totta, felocsúdtam: figyelme­met mindenekelőtt a hold ter­mészeti külsejére fordítot­tam. A nagyszerű égitest mint egy nagy térkép feküdt előttem és habár még távol le­hetett,: mégis- csipkés1 felüle­­tét1 szemeimmel jól vehettem észre. Föltűnt előttem, mint valami > jelentékeny földtani adat, hogy ezen égitestben óceánnak, tónak, vagy folyó­­nak, vágy áltálában a legki­sebb vizecskének első pilla­natban nyoma sem látszik. Iszonyú nagy és mocsáros ró­nákat láttam, habár a látható félgömbnek több mint fele számtalan vulkánszerü hegy­gyei volt beborítva, melyek golyókülsejiiek és inkább mesterségeseknek, mint ter­mészeteseknek látszottak. Ezen hegyek közül a legma­gasabb háromegész háromne­gyed mérföld magas lehetett. E holdbéli vulkánok nagy ré­sze kétségkívül éppen műkö­désben volt és kitörésük dü­héről meglehetős fogalmam lehetett, ha az úgynevezett meteorkövek dörgéséről Ítél­tem, melyek most már mind sűrűbben és ijesztőbben köze­lítettek a léggömb felé. (Folytatjuk OTT A HELYE Egy gazdag uzsorás aláza­tosan kopogtat a mennyor­szág kapuján. Szent Péter megkérdezi, mit akar? — Be akarok menni. — Hohó, aztán voltak-e jó cselekedeteid ? — Hogyne, kérem. Egy­szer találkoztam egy szegény emberrel és adtam neki egy nickelt. — Hát még? — Aztán évek múlva me­gint találkoztam egy szegény emberrel és annak is adtam egy nikelt. — Hát még? — Egy harmadik szegény embernek is adtam egy nikelt. Szent Péter jelenti a dol­got az Urnák. Az Ur végig­hallgatja, azután igy szól: — Add vissza neki a há­rom nickeljét és — mehet le! HALLOTTA MÁR . . , ? . . . hogy az egész földke­rekség vasúti hálózatának egyharmadrésze Amerikában van. A Jó Pásztor Verses Krónikája II LÁTOTT ENGEM? Irta: SZEGEDÜ LÁSZLÓ Sokan láttak és senkisem látott, s talán sohasem fogtok látni. Mini, aki olyasmire vágyott, amit nem lehet megtalálni! Közietek élek, közietek járok, s megosztozom a gondolatokban. Titokban féltőn vigyázok rátok, s ha látni kezdtek, eltűnők nyomban. Mert lélek vagyok ember alakban: lelkemben égő örök méccsel. Ezért a lelkem halhatatlan és pislákolva sohsem ég el. Láttátok már az élet arcát ezerszer uj formákat öltve? Ezer alakban vivja harcát, s mégis egyetlen formát tölt be. Ez vagyok én, ha nem tudnátok: egy az ezerben, ezer az egyben: Örök égő, szenvedő látnok, de valóban nem láthattok engem. Miért maradtam láthatatlan? Mit is szólnék, ha kérdeznétek? Mert jobb, ha fedve van a katlan és csupán az égő tűzbe néztek. Lelkem vérzik sok titkos sebből, de reménykedőn egyre várok: hogy kicsókoljam a lelkeiekből, ami bennetek rútság, átok. Mi végre vagyok? Mi végre lettem? Mily szent cél az, mely egyre éltet? Hogy eloszlassam a lelkeiekben az eredendő sötétséget. Lelkemnek titkos kinkeresztje olykor már egész égig ér fel. De szenvedéseim dús gerezdje, egykor majd uj megváltást érlel. Magányos ösvényeken járok, idegen vizeken úszik gályám. Csak egy szent égi jelre várok, hogy befejezzem földi pályám. , « És látni engem csak akkor fogtok, mikor eltűntem már örökre. S akkor könnyes virágot dobtok sirom feleit a földi rögre. Akkor csodálva megrendültök, s meggyül íj átok az örök égőt: Hogy történi, hogy volt? Itt élt köztünk és mi sohasem láttuk még őt! JÓKAI ELSŐ FELESEGE A rákoscsabai katolikus templom falusias jel­legű szentegyház a főváros peremén, a péceli ut mellett. Az első, ami benne a látogató szemébe öt­­lík: finomművű barokk oltárképe. Másik nevezetes­sége nem látható. Pedig egy kis emléktáblát ez is megérdemelne. Itt esküdött meg Jókai Mór 1848 augusztus 29-én Laborfalvi Bence Rózával. A bejegyzés Jókai Mórt lapszerkesztőként em­legeti, Laborfalvi Benke Rózának, a nagy színésznő­nek nem tünteti fel foglalkozását. A vallás rovatban Jókai neve mellett ott látjuk; református, Laborfalvi Rózánál: r. katolikus. Tanukul felkérettek: Nyári Pál és Ráday Gedeon; az eskető lelkész: Bruckner Endre plébános. Különösen érdekes az életkor rovata. Jókai 24 évesnek mondotta magát, Laborfalvi Róza pedig 26 esztendősnek. Ebben bizony mindketten füllentet­tek: Jókai 1825-ben született. Laborfalvi Róza 1817- ben; a vőlegény tehát 23 esztendős volt, a menyasz­­szony pedig 31. Jókai első házasságának története tökéletesen beleillik a szabadságharc nyugtalan napjaiba. Kap­kodva, sietve, menekülés közben állnak a csabai ol­tár elé. Nem csoda, hogy napjainkig tévesen jelölték meg Jókai életrajzai az esküvő színhelyét, Piliscsa­­bát emlegetve Rákoscsaba helyett. Az iró maga té­vesztette össze későbbi emlékezéseiben a két községet. Jókai nyilván régebben ismerte Rózát, sorsukat azonban 1848. március 15 pecsételte meg, amikor Jó­kai a Nemzeti Színház színpadán előadás közben je­lentette be a forradalmat. “Március 15-én, ezen a nagy napon találkoztam a színpadon Laborfalvi Ró­zával — meséli emlékirataiban. — Nem játszottunk, komoly volt a szerep. Egy felizgatott néptengert kel­lett lecsillapítani: egy fejetlen óriást gondolkodásra bírni. Ott és akkor őtőle kaptam az első érdemren­det, a nemzeti szinü szalagot a mellemre. Ez volt az eljegyzésünk. Ha egyszer elfogadtam, többé nem lehetett letagadni. De őszintén, igazán megszerettük egymásté úgy, ahogy csak két tiszta lélek egybeolvad­hat. Mindegyikünk feltalálta a másikban lelkének kiegészítő felét.” Nem igy gondolkoztak azonban az: emberek. Hadd idézzük erről is Jókai vallomásait: “Akik Is­mertek, rokonaim, barátaim, mindent elkövettek;' hogy ezt a végzetet elfordítsák. Nem szólok a rágal­mazókról, akik kedvesemre árulkodtak: azokat rö­viden elkergettem De minden jóakaróm tudott ellene valamit mon­dani. Az egyik felfedezte, hogy tömérdek adóssága van: nincs annyi hajszála. (Pedig de gyönyörű haj­fürtjei voltak!) A másik azzal ijesztett, hogy hidegvérű, szívte­len nő után járok, aki mellett meg fogok fagyni. Orvosom azzal fenyegetett, hogy én, aki csak most épültem ki egy nagy halálos betegségből, bele fogok halni egy házassági merényletbe. Hát az életkorról nem beszéltek? Dehogy nem! Mindenki elmondta, hogy a meny­asszony hét évvel idősebb a vőlegénynél: te kiskorú kölyök vagy, az meg egy matróna.” 4 Annyira meg akarták akadályozni a barátok és a rokonok a házasságot, hogy Petőfi felhívta Jó­kai édesanyját Komáromból, szakítsa szét a készülő frigyet. A jegyesek igyekeztek elrejtőzni a világ és a jóbarátok, a család elől. Az iró svábhegyi nyaralójá­ban húzódtak meg. Petőfi idevezette utánuk a Jókai mamát. Móric házikabátban, házisapkában menekült el előlük kedvesével. “Csak néhány perccel előbb értesültünk a köze­ledésükről — mondja Jókai emlékirataiban. — Az asztaltól ugrottunk fel, mely künn volt a fák alatt. Annyi időm már nem volt, hogy bemenjek a házba a kalapomért. Abban a nemzeti szinü házisapkában, melyet Laborfalvi Róza készített számomra március 15 emlékéül (még most is őrzöm), futottam el meny­asszonyomat kézen ragadva, keresztül a sürü bozó­tokon, az áttalan erdőkön, kétségbeesett rohanással.” “És mégis feleségemmé tettem Laborfalvi Ró­zát. Elvittem menyasszonyomat egy szegény kis fa­luba s ott esküdtünk össze — vallja tovább —, a nász­nagyunk voltak az egyházfi meg a harangozó.” Nem véletlen kerültek a fiatalok Rákoscsabába. A szomszéd Pécelen volt az egyik felkért tanú: Ráday Gedeon kastélya. Az irodalombarát főnemes nem csu­pán Jókainak volt barátja, hanem, mint a Nemzeti Színház intendása, Laborfalvi Rózának is. Hozzá menekült a két jegyes, nála tartották esküvői ebéd­jüket is. Mivel Pécelen akkor nem volt katolikus tem­plom, a rákoscsabai pap végezte az ottani katolikus ügyeket is. Nyilván Laborfalvi Róza óhaja volt, hogy katolikus templomban tartsák meg az esküvőjüket.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents