A Jó Pásztor, 1957. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-18 / 42. szám

2-IK OLDAL A JÓ P. A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday PublUhed by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMP AN Y iswerkesztv jég és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon.’ CHerry 1-5028 ELŐFIZETÉSI DIJAK , SUBSCRIPTION RATES: £gy évre---------------------------$6.00 One Year l--------------------$6.00 g'él évre ------ ------------------$3.50 I Half Year_________________$3.50 mered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. MIBE KERÜLT? Nem tudjuk mennyibe került a szovjet uniónak a műhold és a kirepitést megelőző kísérletek. Száz­ezrek, milliók nem sokat számítanak ilyen termé­szetű munkánál. Propaganda értéke annak, hogy az oroszok voltak az elsők akik mesterséges bolygót repítettek a csillagok közé, olyan nagy, hogy a Krem­lin nem furakodott a rubelekkel. A római cézárok “cirkuszt és kenyeret” vetettek oda a népnek. A Kremlin a vörös bolygóval terelte el a nép figyelmét jelenlegi sanyarú helyzetéről. Nem kétséges, hogy az oroszok büszkék tudósaik, mér­nökeik és az őket segítő német fizikusok teljesítmé­nyére. Az egész világ tapsolt a sikerhez. De azért a földhözragadt csatlósnépek csakúgy mint az oroszok arra gondolnak, hogy a milliókból, melyeket e me­sés égi kalandra költöttek, szép kis családi házakat építhettek volna. Jobb ruhákat, cipőket, több élel­miszert adhattak volna a dolgozóknak. Ez persze nem olyan csodálatos és színes esemény lenne, mint a baby-bolygó, amely a föld körül kering, de sok­millió ember élne most boldogabban, elégedetteb­ben. A szovjet bolygó egyben baljós figyelmeztetés a zúgolódó csatlós országok, elsősorban Lengyelor­szág felé. A műhold rádiójának cirpelő hangja fél­reérthetetlenül inti a lázongókat: tanácsosabb bé­kén maradni és tűrni, mert ha bombákkal megrakott rakétákat lövünk fel, nem sokáig lázadoztok. EGY “KIS SZABADSÁG . . ” Létezik az, hogy egy asszony “kissé teherben van?” — kérdezte egy angol képviselő az alsóház­ban gúnyosan, amikor jelentették, hogy Lengyel- Országban Gomulka “egy kis szabadságot engedé­lyez.” Mindenki tudja, aki az emberi természettel csak kissé is ismerős, hogy egy kevés szabadság nem lé ­tezik. Egy kevés szabadság csak felkelti az étvágyat több szabadság után és fokozatosan a teljes sza­badságot akarja. Az emberi természet olyan, hog;y beletörődhet a szabadság elvesztésébe — ha gyáva — és harcolhat a szabadságért, ha bátor. De olyas­mi nincs, hogy egy kevés szabadsággal beérje. Abban a pillanatban, amikor a fegyvert nem szegezik a mellének, véleményét nyilvánítja, tehát szabadság­­jogokat gyakorol. Ez történt múlt héten Lengyelországban. Go­mulka múlt évben egy kis szabadságot adott a len­gyeleknek. Jöttek újságok, amelyek nem azt Írták, amit a kormány diktált nekik, hanem saját vélemé­nyüket és az ország érdekét tartották szem előtt. Te­hették azért, mert egy “kis szabadságot” kaptak. De amikor a Po Prostu cimü egyetemi hetilap kezd­te élesebben kritizálni a szovjetet — ami már nem “kis” szabadság — a kormány betiltotta, és ezért törtek ki a tüntetések. A diktatúra — akárcsak a szabadság — csak teljes lehet. Abban a pillanatban, amikor meglazít­ja a gyeplőt, szembentalálja magát az örök emberi természettel, a szabadság utáni vággyal. Amelyet el lehet taposni és az embert meg lehet félemliteni, de a szabadságvágyát belőle kiirtani nem lehet soha. HAZUGSÁGOK VÁSÁRA Az Egyesült Nemzetek gyűlésein mostanában hazugságvásár van. Az arab világból, ahol nemzeti intézmény “a tolvajok piaca”, hazugságvásári por­tékát kínálnak sziriai, egyiptomi, szaudiai kikiáltók. A sziriai azt kiáltozza, hogy Amerika az arab világ­ban azt a gyarmatosító politikát folytatja, amelyet az angolok és franciák már nem gyakorolhatnak. Amire Lodge amerikai delegátus csak annyit felel: “Hát ki állította le az angol-francia-izráeli támadást, ha nem mi?” A szaudiai vásári kikiáltónak kitűnő ötlete van, hogyan lehetne az izráeli kérdést megoldani: “Visz­­szatelepiteni a zsidókat azokba az országokba, ahon­nan Izráelbe menekültek.” Amire Golda Meir izráeli külügyminiszternő csak egy kérdést intéz az arab vásári kikiáltókhoz: “Hajlandók vagytok visszaven­ni azokat a zsidókat, akiket mindenükből kifosztva kiűztetek országaitokból?” A kérdés elhangzott, de az arab szónokok hallgattak, mint a pálmafáról a si­vatag homokjába pottyant datolya. 5ZTO R A garabonciás diáik Irta: KÖNYVES KELEMEN A régi szokások, ősi hie-1 delinek nem halnak meg könnyen. Még ha látszólag ki is irtja őket az uj világ, el­burkolva tovább élnek és ki­kibukkannak még évszázadok múltán is. A régi magyar pogány hi­tet eltörölte a kereszténység. Az első királyok alatt szigorú büntetésekkel sújtották, aki pogánynak maradt. Később a régi gondolkozást eltemette a feledés. De a néphit mégis megőr­zött belőle egyet-mást és ré­gi szólásokban, babonákban még ma is megtaláljuk az ősi pogány vallás nyomát, pedig már nemsokára ezer eszten­deje lesz, hogy a keresztény vallásra tért a magyar nem­zet. Füveknek, fáknak csoda­erejében hisznek ma is. Tit­kos jelek, ráolvasások, idézé­sek még ma sem mentek fele­désbe. Vannak ártó rossz szellemek: a fene, a rém, a nemere, melyek bizony nem a keresztény vallásból valók ha­nem az ősi hit maradékai. Ez az emlékezés tartotta fönn a garabonciás diákot is. A garabonciás a régi po­gány áldozat alkalmával sze­repelt. Amikor leszúrták az áldozatra szánt fehér lovat, a garabonciások álltak hozzá és felbontották a leszúrt Il­latot. Kirakták egyes belső részeit és ekkor álltak hozzá a “nézők”, hogy megvizsgál­ják a kitett belső részeket és ebből mondták jóslataikat. A garabonciás tehát alsóbb szolgáló rend volt az áldozá­sok körül. Ezért alighanem fiatalabb legénykék voltak, akik csak tanulták az áldoza­ti mesterségeket és szabad idejükben könnyen voltak tréfára kaphatók. Az sem le­hetetlen, hogy a hiszékenyebb népet kihasználták és saját számlájukra is végezteg ku­­ruzslásokat egy oldal szalon­­nyért vagy egy butyokos kan­catejért. Nem lehetett valami jó hí­rük és több bajt okozhattak, mint hasznot. Azért emléke­zetük sem válik dicséretükre. Ha megvadul a különben jám­bor, szelíd tehén, ma is még a garabonciást emlegetik, hogy megbabonázta. Ha minden látható ok nélkül szükölnek, vonitanak á kutyák, akkor garabonciás jár a ház körül. Ha a kötél úgy jösszecsomó­­sodott, hogy csak fáradság­gal lehet szétbontani, a gara­bonciás oogozi'i össze. A garabonciást nagy, szé­les köpenyes gallérral képze­lik el. Ha nyári időn felemel­kedik az ég aljáról a vihar és a nagy fekete felhők kibonta­koznak, hömpölyögve száll­nak a vidék fölé, a hatalmas felhőtömegek élén, széttárt köpenyegével repül a gara­bonciás diák és hozza a vi­hart. Van, aki látta is a garabon­ciás diákot a földön jártában, sőt beszélt is vele. A túri vá­sáron ólommá változtatta a cigányvajda ezüst tallérját. Legalább igy vallotta a vajda, amikor bekísérték, mert ha­mis pénzzel akart fizetni. A ménfői határban egyszer olyan alant jártak a felhők, hogy lelépett belőlük a gara­bonciás diák a hegyre, aztán eltűnt, a Perlakyék filagériá­­jában. Innen vezet az alagút a győri püspökvárba. Sokáig érzett kénkőszag utána. A Bakonyban egyszer úgy lát­ták, hogy egy falka vaddisznó élén sétált és vezette a fal­kát furulyaszóval. Aztán el­tűnt velük egy hegyszakadék­ban. Alighanem Belzebubnak vitte őket vacsorára. De nemcsak a néphit beszél a garabonciás diákról. Egy úri vadásztársaság is beszélt el egy esetet a garabonciás diákról. Szentgs vjjppeiL vadásztak, ahol az‘Ecser. mevü mocsárvi­déken nagyon sok volt régen a vadkacsa. Ma már száraz a vidék, nincsen vizi vadja. Ak­kor pompás vadászat esett ott és amikor jó halom vadat ősz-A Jó Pásztor Verses Krónikája KÖD A VASFÜGGÖNY MÖGÖTT Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ KI OSZLATJA EL MAJD a nagy sürü ködöt, mit határoztak el a vasfüggöny mögött? Sok-sok “miért s hogyan? találgatás után: KELET van most soron, annyit tudunk csupán. Atomgomba füst még nem szántja a szelet, mégis füstölög már egész Közép-Kelet. Hogy igazodjunk el Gromijkóék szaván? Átlátunk bár lassan a vasfüggöny falán. Készülődnek egyre a távol porondon, véres színjátékra a keleti fronton. Habár még nem tudom, de sejtve már látom: mi is ott leszünk majd a véres csatákon. DE A SZOVJET AZÉRT békéről szónokol: pedig valójában a béke haldokol. De szónoklásuknak kezdete és vége mégiscsak a mindig hőn óhajtott béke. “Jövel, óh, szent béke, fehérgalamb szárnyán: Isten békejele: hétszivü szivárvány! Tengernyit ígérnek, hegyeket hazudnak s bőven jut belőle minden bolsi zugnak. “ők védik a békét milljós seregekkel, ágyúval, tankokkal, atomfegyverekkel . . Csakhogy Ígéretük aljas, hazug, hamis: igy védték a békét Magyarországon is. DE BÁRMIT SZÓNOKOL a Kremlin, a cudar: a Közép-Keleten máris ég az ugar. Szovjet kamaradok: mi lesz hát a vége? Hol lesz a békének földön menedéke? Boldogan dörzsölik a szovjet-kezeket: “Jól megcsináltuk hát a véres kezdetet . . .” Boldogan látják, hogy élednek a szörnyek s nemsokára folynak patakként a könnyek. Felszántva a béke . . . mit vetnek beléje? Itt-ott máris véres a barázda széle. Vigyorog a szovjet: “nőnek a vetések . . .” Uram Isten mi lesz, mire majd beérnek?! szelőitek, vidáman megebé­deltek a csárda hűvösében, ahol pompás csirkepaprikást tálalt eléjük a tűzről pattant csárdásné. Jó bort is ittak hozzá, úgy hogy mire megint kikerültek a levegőre, úgy ömlött belő­lük a sok vadász visszaemlé­kezés, persze a megfelelő na­gyításokkal fűszerezve. Épen az egyik főmester mesélte, hogyan lőtt le har­minc szalonkából harminc­egyet, mikor egyszer közéjük toppant egy kis szürke em­berke egy nagy vásáros eser­nyővel a hóna alatt. Senki sem tudta merről jött, honnan csappant oda, csak ott volt és hamis szürke szemeivel pislogott a társa­ságra. Hallgatta a hires lö­vések eseteit és félig-meddig gúnyolódva jegyezte meg: — Persze, csakhogy lőni kell tudni! Az elbeszélő, aki benne volt a lendületben, sértésnek vet­te a megjegyzést és azt aján­lotta a kis öregnek, hogy dob­ja föl a kalapját a levegőbe, meglássa, keresztül lövi. vi. — Azt nem, — felelt gú­nyosan az ember, — hanem az esernyőmet földobom, azt találja el. Nagy kacagás lett erre. Hi­szen az esernyőt még köny­­nyébb eltalálni, mint a kala­pot. A kis szürke emberke csakugyan kiállt, egy nagyot lódított vastag, erős esernyő­jén és mikor az esernyő elérte a legmagasabb pontot, két lövés dördült el egymásután. Az esernyő leesett. Odafutot­tak hozzá. Nem látszott rajta a lövésnek semmi nyoma. — Persze, hogy lőni kell tudni, — mondta vigyorogva a kis öreg. A vadász nekiduhödött, most már golyóra töltött. Még egyszer feldobatta vele az ernyőt. Megnt két lövés. Egyik sem talált. Erre harmadszor is feldo­batták az ernyőt. Mikor fel­ért a magasba, kinyílt, ott le­begett a levegőben. Ekkor az egész vadásztársaság rátü­zelt. Az esernyő megingott a levegőben és csendesen le­szállt. Odamentek hozzá. Egyet­len lövés nyoma sem volt raj­ta. Elhültek a csodálkozás­tól valamennyien. A kis em­ber nyugodtan odalépett hoz­zá, becsukta, a hóna alá csap­ta és azt mondta: — Persze, lőni kell tudni! Azzal egyet fordult és úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Máig is vitatják a vadásztársaság tagjai, hogy ez volt a garabonciás diák. Csakhogy az elbeszélés sze­rint egy kicsit már megörege­dett szegény. Nem csoda, le­het már egynéhány ezer esz­tendős. CLIEN! ELTEN! Franco tábornok, Spanyol­­ország diktátora kiáltott két­szeres élj ént halálos ellensé­ge nagyobb dicsőségére. Azt mondta: “íme, mire volt ké­pes a szovjet, megelőzte Ame­rikát a műhold kiröppentésé­­vel! Mert a szövetben rend van. Ilyen telesitmény nem lehetséges ott, ahol politikai pártok vannak és nincs nem­zeti egység!” Mit fog szólni Franco tá­bornok tavasszal, amikor fel­repül az amerikai műhold? A HOSSZÚ ÉLET LEGÚJABB TITKA Luise Rissmann berlini asszony 108-ik születésnapján kinyilatkoztatta: — A hosszú élet titka: min­dennap sok időt tölteni a sza­badban és napjában kétszer hideg vízzel mosakodni. VÉGE A KOMÉDIÁNAK Az ital fogyott, a zene szólt s a társaság jóked­ve kicsordult az éjszaka csorba poharából. Az egyik hölgynek jutott először eszébe: — Te, kínai ember, meséld el nekünk ki vagy? Ettől a pillanattól kezdve senki sem hagyott neki békét. Mindenki azzal kínozta, hogy tegyen val­lomást. Ő beszélt az életről, a halálról, a szerelem­ről, szavai a gondolat ekéjével szántottak bele a sok parlagon heverő lélekbe; soha nem volt ilyen okos, soha nem volt ilyen szellemes, ajkáról világitó szikra­ként pattant elő a szó, csodálatos lendülettel tornász­tak a magasban szeszélyes gondolatai, mindent meg­tett, hogy elkerülje a kérdést, hogy elfelejtsék, hogy elmenekülhessen és mégis minduntalan azt kellett hallania: — Mondd meg, ki vagy? Mesélj magadról! A kínai ember elfáradt. Már nem keresett ötle­teket, szavakat; elhallgatott s szeme kimerültén pi­hent a hideg, ikarcsu asszonyon. Az tágranyilt szem­mel nézett rá, arca még sápadtabb volt a szokott­nál, ajka kettényiltan eresztette be lázasan dolgozó tüdejébe a levegőt és hosszú, ideges ujjai izgatottan gyűrték az asztalterítőt. A társaság észrevette a néma játékot. Elhallga­tott mindenki s a tekintetek ideges várakozással sza­ladtak ide-oda a két arcon. Az állandó, kiváncsi pil­lantások láthatatlan hídja valósággal összekötötte őket egymással. A csend tűrhetetlen lett, a hideg asz­­szony szivéhez kapott, felemelkedett és megkinzot­­tan kiáltott a férfi felé: — Ki vagy! Mondd el hát! A kinai kertben már alig volt ember. Az apró, tarka lampionokat itt is, ott is eloltották már. Halk volt a zene, csendesebb a zaj, s érezhető volt, hogy a fáradt éjszaka kapkodva szedegeti össze holmiját, hogy menekülve hagyja ott helyét a messziről köze­ledő reggelnek . . . A kinai ember felemelkedett, egy csavarintással eloltotta az asztaltársaság fölött égő lángokat. Pil­lantásra sötét lett. Azután jobb tenyerében meg­nyomta a kapcsolót és testén kigyulladtak az összes lángok. Minden fény, minden ragyogás belőle áradt, alakja emberfölötti arányokat kapott, szemében ti­tokzatos tüzek égtek és beszélt. Daliás legényt varázsolt szavaival a társaság elé, akiben tombolt az ifjúság, az öröm, a művészet! Aki színész volt és mámorosán habzsolta az időt, aki" azt hitte, hogy az egész élet az ő diadalszekere elé van fogva s akinek rabszolganő volt minden asszony. 3 amikor egyszer a legszebb, a legédesebb asszony nyújtotta feléje ajkait, nem vette észre, hogy ugyan­akkor már az öregség is utánanyult. Amikor végi ? erre rájött, már késő volt. Teste megrokkant, hangj \ megfakult s az ifjúság fittyet hányva menekült ti a közeléből . . . S igy menekült el tőle az utolsó asz­­szony is . . . Kicsúszott lába alól a színpadi deszkák talaja . . . Elfogyott a ital ... a kenyér . . . meg­maradt a nyomor ... a gond . . . Megszületett a rek­lámember . . . Amikor utolsó halk szava elhangzott, lassan, nyugodtan arcához nyúlt, letépte hosszú, lelógó ba­juszát, messzire hajította a copfos parókát, egy-két rántással eltüntette szemének ferdeségét, elővará­zsolta szemöldökét, ledörzsölte a fakósárga festé­ket ... és látható lett a fakó sárga arc, a töménte­len ránc, a mélybe roskadt, sötét szempár s a pety­hüdt, reszkető száj . . . A társaság megdöbbenve nézett össze s a hideg asszony rémülten kiáltott fel: — Tivadar! Te vagy ? ! Az öreg, fáradt fej egyetlen biccentéssel jelezte az igent, aztán vissza sem emelkedett a magasba töb­bé, ott maradt a mélyben, az alak megfordult és las­sú, bizonytalan járással indult neki az utcának . . . Sokáig szánakozva nézett utána mindenki és ’átták, hogy a messzeségben váltakozva, hol kigyul­ladnak, hol kialusznak testén a lámpák ... A rek­lám-ember szomorú lámpái . . . Roosevelt mondta: Ma erkölcsi bázist keresünk a béke számára. Nem lehet igazi a béke, ha nem ismeri el a test­vériséget. Nem lehet tartós a béke, ha a gyümölcse elnyo­matás lesz, éhség vagy kegyetlenség, vagy fegyve­res táborok által dominált életek. Nem lehet egészséges a béke, ha a kis nemze­teknek félniök kell erős szomszédaiktól. Nem lehet erkölcsös a béke, ha a hódítástól való mentességet hübérrel kell megvásárolni. Nem lehet a béke intelligens, ha nem ad alapot az olyan tudásnak szabad terjesztésére, amelynek az emberek közötti megértés az ideálja. És nem lehet a béke igazságos, ha megtagadja az Isten imádatát.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents