A Jó Pásztor, 1957. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-02 / 31. szám

^-IK-OLDAL A JÓ PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 ____________________53_____________________________ ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: £gy évre__________________$6.00 One Year ______________$6.00 (’él évre__________________$8.50 Half Year ______________$3.50 Entered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. A kingstoni (Mass.) Camp Mishannoik táborában céllövészetet tanulnak a Sis­ters of Divine Providence apácái. ANYÁINK VISELETÉRŐL Ma, midőn a divat furcsaságai nyomon 'követik egymást, fogalmunk sincs arról a gyönyörű viselet­ről, amely anyáinkat nemcsak megkülönböztette Eu­rópa többi államainak nőitől, hanem — mondhatjuk — főléjük is emelte. Különös viselet volt az, amely ten a szépség, fes­­tőiesüég egyesült az egyszerűséggel, amelyről még­sem zengett az ország apraja-nagyja fülbemászó kup­iét, a vicclapok sem élősködtek előnyössége vagy hát­ránya vitatásán s mégis az 1849 utáni elnyomatás szomorú korszakában az egyszerűségében is kifeje­zésre jutó nemzeti jelleggel enyhítően tudott hatni az események hatása alatt elcsigázott magyarra, re­ményt tudott önteni leikébe, eszébe juttatva nagy költőnk biztató mondását: “Az nem lehet, hogy any­­nyi szív ,hiába onta vért.” Bizony, amíg a “bécsi rongy” nem tolakodott be fertőző erejével közénk, addig volt valamije a ma­gyarnak, ami egyedülálló volt, mint ő, amiben meg­testesült ízlése, a szépség iránti érzéke mellett gon­­dolkozási módja is ez a viseleté volt. Nemzeti viselet! Minden, ami benne kifejezésre jutott, eredeti, magyar volt. Ha mi, magyarok, meg akarunk tudni valamit a magyar női viseletről, úgy kénytelenek vagyunk régi leírásokhoz ,régi képekhez fordulni. Az elmúlt századok magyar asszonyai, leányai ruházatukban nem keresték a feltűnést, nem utánoz­ták a vezérszerephez jutott párisi módit, hanem a cél­szerűség szabályait tartották szem előtt; sí mégis ha ma megjelenne a divat terén anyáink öltözete, nem­csak a bukj el szoknya, hanem a szoknyanadrág is el­buknék mellette, valamint a divat többi hóbortjai is. Az a ruházat, ami ha kellett, megtűrte a páncélt Is a női kebel felett, eltűnt nyom nélkül s asszonyaink a nyugat öltözetének, az idegen meznek felkiapásával elvesztettek ruházatukból valamit, a magyar vonást, a nemzeti jelleget, amit nem tud pótolni sem a leg­ékesebb párisi szoknya, sem a legmódLabb brüsszeli csipke. Vonjuk félre a múltat takaró fátyolt, tekintsünk vissza a régi Írások nyomán abba a korba, amelyben az újdonságot hajhászó feltűnési vágyon a nemzeti jelleg ápolása s a nemzeti esség ébrentartása győze­delmeskedni tudott. Főkép két műre támaszkodhatunk: Apor Péter “Metamorphosis Transylvaniae” című munkájára és gróf Bethlen Miklós ifjúkori “Életleirás”-ára. Mind­kettőben csaknem ugyanazt találjuk. A régi magyar asszony otthon s utazás közben mellényt viselt s karjait ingujj födte, amely könyök­től feljebb bő, “az könyöktől fogva az kezéig sípos, ráncos, szoros ujju volt.” Az ing nagy szerepet ját­szott a női ruházatban, s ha a mellény nem, úgy az ing födte a keblet, de csaknem teljesen szabadon, in­gerlőén, mint ma, sohasem maradt. ( Ünnepélyes alkalmaknál vállat viseltek anyáink, posztó-, prém-, selyem- és bársonyvállakat, melyeket hol ezüstös, hol aranyos csipkék díszítettek; a vállak ujjait, melyek hasonlítottak az előbb említett sipala­­ku ingujjakhoz, a csuklón karperecek fogták össze. A szoknya-kérdés nem igen izgatta anyáinkat s legtöbbnyire posztó szoknyát viseltek. A szoknya és a váll vagy a mellény szövete rendesen ugyanaz volt, csak a bársonyvállak találtak akkori Ízlés szerint bár­milyen szövetű szoknyához. Fontos szerepet játszott úgy' az asszonyoknál, mint a leányoknál a nyakon előrebocsátott fekete fá­tyol: “ . . . az nyakokban hosszú fekete fátyol volt, azt az melleken keresztül fogták; az középen valami drágakövü gyűrű volt...” Nagy elterjedtségnek örvendett a palást, mely si­ma, virágos bársonyból vagy bíborból volt a főnemes asszonyoknál, máskép egyéb színű selyem matériák­ból. “ ... Az öreg rendi asszonyok fekete selyem bí­borból csinált palástot viseltének.” A mai felöltőt a suba helyettesitette. “Kis subá­juk is volt az kisasszonyoknak s főemberek leányai­nak ; veres, zöld, meggyszin s más szinü bársonyból.” Úgy a subát, mint a palástot gazdag csipkeék tette fé­nyesebbé. A nyári violaszinü Selyem s a téli hímzett bőrkez­­tyü sem maradhat említésen kívül. íme: “Keztyüjök a nagyohibrendü asszonyoknak selyemből szőtt cifraság volt, az alábbvalóknak cérnából szőtt keztyüjök volt. Az keztyüből a végső ujj iziig az kezek ujjai künn vol­tának.” Nyakéket, fejéket, legyezőt, egyáltalában min­dent megtalálhatunk anyáinknál, de a ma uralkodó feltűnési viszketegséget, vagy a vagyonos osztály kér­kedését, pöffeszikedését nem. A mai divat egyik legnagyobb' hóbortja: a kalap­­különlegességek fitogtatása sem vert gyökeret a múlt századokban s igazán példát vehetne a mai nő nem a régitől, amelyik annyira nem tulajdonított fontosságot a kalapdivatnak, hogy férfisüveget hordott. íme: . . . kozák süvegek, kinek nusztos, kinek inestes.” így volt régen. A mára ráillik Apor egyik, korát na­gyon találóan festő mondása: “Most sok asszonynál, leánynál, az kiknek atyjuk vagy férjek házánál nin­csen egy falat kenyerek, mégis cifra az mente, gyolcs az rokolya...” A POLGÁRJOGOK A most folyó, úgynevezett Civil Rights Program vitájában emlékezni kell arra, hogy az emberi ter­mészetet törvényhozási utón megváltoztatni nem le­het. A Dél faji előítélete, elfogultsága a négerekkel szemben történelmi tény. De pusztán azért, mert egy ténnyel állunk szemben, nem adhatjuk meg a tény­nek az erkölcsi helybenhagyását. Tény az is, hogy vannak bűnözők — a törvény mégis üldözi a bűnö­zőket. Hasonlóképen, a mostani törvényjavaslat azt célozza, hogy a törvény üldözze azokat, akik faji el­fogultságból a másodrangu polgár szerepére akarják kárhoztatni a négereket. Emlékeznünk kell arra is, hogy ez a most folyó vita nem amerikai belügy, hanem az egész világ ügye. Mernénk fogadni, hogy Ázsiában és Afrikában na­gyobb figyelemmel kisérik, mint nálunk. A magya­rázat egyszerű : a kommunizmus térhódítása ellené­ben mi a világ minden népének, fajának és egyedé­nek teljes egyenjogúságát hirdetjük. A színes népek — amelyek jó kétharmadát képezik a világ lakossá­gának -—, feszült figyelemmel kisáriik, hogy ezt a programot komolyan gondoljuk, vagy csak propa­gandának szánjuk. Ha az amerikai demokrácia komolyan veszi sa­ját programját, nem habozhat valamennyi polgárá­nak megadni a teljes polgári egyenjogúságot, még ha színes is a bőre. Egyet ne felejtsünk el: ha ez a program szemfényvesztésnek minősül a világ színes népeinek szemében, nem bennünk, hanem a szov­jetben fogják látni reményeik letéteményesét és vé­delmezőjét. RENDNEK MUSZÁJ LENNI! Fucsu japán városban az amerikai katonai bíró­ság Donald Wheeler 3. oszt. repülőt négy hónapi bör­tönre, 200 dollár fizetés levonásra és lefokozásra ítél­te, mert miután hétfőn kapott szabályzatszerü pilóta haj vágást, kedden vonakodott második borbélyope­rációnak alávetnie magát, holott f elettese megparan­csolta neki, hogy “fehér oldalfal” frizurát vágasson. Ez a fehér oldalfal azt jelenti, hogy a pilótának a ha­ját a fülétől a koronáig lenyirják, úgy hogy ő majd­nem kopasz lesz. Wheeler egy speciális diszkülönit­­mény tagja volt, ezért kellett volna fehér oldalfal fri­zurát viselnie, mint a többieknek. Vonakodását a pilóta azzal indokolta meg, hogy a fehér oldalfal frizurával úgy nézne ki, mint egy kapaszra nyírt sakál. De ez a védekezés nem segített a hadbirósági tárgyaláson, ahol az a szabály, hogy rendnek muszáj lenni. Amit a magasabbrangu kato­na az alacsonyrangunak megparancsol, azt szó nél­kül meg kell tenni, még akkor is, ha a parancs telje­sítése folytán a 3. oszt. pilóta sakálhoz hasonlítana. és tolva; ment ©angyala Mehemed sah-in-sah, a ki­rályok királya, nyugtalanul járt fel és alá a dolgozó-szobá­jában. Nagyvezére, Melhani, hallgatagon, aggódó szemmel kisérte mozdulatait, mert tud­ta, hogy Mehemed ki van kel­ve magából. — Mikor jön meg a gyors­futár Bagdadból ? — kérdezte a sah. Már századszor kérdezte és Melhani mindannyiszor ezt fe­lelte. — Itt kell lelnnie minden pillanatban. — Minden pillanatban! — Mehemed őrjöngve pattant fel és elharapta pipájának boros­­tyánszopókáját. — Minden pillanatban! E én órák óta vá­rok már reá . . . órák óta! — Valami baj történhetett vele, óh világ dísze és ragyo­gása — mondotta bátortala­nul a nagyvezér, s olyan szem­mel nézett urára, mint a meg­vert kutya. — Nem szabad bajnak tör­­ténie vele. Érted-e? Jaj ne­ked ! Sápadtan derengett már a reggel. A háztömegek bizony­talan körvonalakban váltak szét egymástól, és a minaretek óriási ujjakhoz hasonlóan me­redtek a levegőbe. Melhani hallotta, hogyan ke­ring a vér ereiben. Reszkető kézzel irt meg egy levelet Farsz tartomány helytartói á­nak. Az utcáról hangok hal­­laeszottak, egy szemár ordí­tott, egy kakas kukorékolt, asszonyok rikácsoltak. A sah nagyot sóhajtva ve­tette le magát a díványra. Gyorsfutárt küldött volna Marpasz örmény bankárhoz, Bagdadba. Mehemednek pénz­re volt szüksége, és ha csak nem akarta zálogba tenni ék­szereit az európai bankokban, Marpaszhoz kellett küldenie, aki ilyenkor bizonyos követe­lésekkel szokott előállani bi­zonyos homályos üzleteket il­letőleg, melyeket Lurisztán­­ban, vagy másvalahol a ha­társzélen szokott lebonyolíta­ni. ... A pénz, a pénz ... Az ember már a saját alattvaló­it sem szipolyozhatja ki, mert különben megtalálnak ijedni az idegen államok, hogy nekik már nem marad semmi. Ma­napság nincs nyugta már a fejedelemnek sem! Azelőtt csak méregről tudott a világ, de manapság már van bomba és vannak európaiak ... ki­nek biztos már az élete? És — mintha végtelen mesz­­szeségből hangzanék — egy dervis éneke ütötte meg fü­lét: “Azért élünk, hogy elpusz­tuljunk, S reményünk a feltáma­dás !” A palota ablakai alatt né-A Jó Pásztor Verses Krónikája BÖRTÖNORSZÁG Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ A MÜTEHÉN Amióta mesterséges égitesteket gyártunk, ame­lyek, mint aféle műholdak fognak keringeni a világ­űrben földünk körül, nincs mit csodálkozni újabb technikai és tudományos vívmányokon. Legalábbis ezt hittük ezideig. Most érkezett ide a hire a mester­ségesen készült tehénnek, amely még tejet is ad. Őszintén bevalljuk, hogy a 'gép-tehén meglepetés volt még a legviharedzetteibb utópisták résziére is. Utópis­ta az, aki mindig a jövő csodáiról ábrándozik. Az American Dairy Science Association still­­wateri (Okla.) ülésén mutatták be Lizyt, a géptehe­net, amely mindent tud, kivéve, hogy nem legelészik. Ezzel szemben vér kering plasztik; csövekből készült ereiben és négyrészes, recés gyomrát üveg-bőrén át jól látni. A mütehenet mesterségesen, folyadékokkal táp­lálják. A gyomrában, szervezetében végbemenő ve­gyi folyamatot a kiállítást megtekintő közönség nyo- Imon követheti. Látni az emésztési folyamatot, a gyomor műkö­dését, végül — a tejet, amely szintén mesterségesen készül a mütehénben. A laboratóriumi tejtermék egyelőre drága, de csak idő kérdése, hogy a géptehén mikor fogja kiszorítani az élő lábasjószágot a far­mokról . .. Aki kételkedik e jóslatban, emlékezzék az idő­re, amikor nevettek az első autókon, mondván, hogy a lovat sohasem fogja pótolni. 00 A • J&KuSéu. I ^ i. 6. Szegény börtönország, szegény Magyarország, szörnyű híradások a hirt egyre hozzák. Hiába imádjuk a vérző keresztet, túl a vasfüggönyön az ember szív reszket. Nem, szűnt meg még mostsem a véráradása, Magyarország annak a legfőbb forrása. Földrengés a szívben, földrengés a földön: Magyarország nagyrészt sötét muszkabörtön. Lelki messzelátónk borzalmakat láttat, szégyenkezik rajta a huszadik század. Lesz majd még a földön egy újabb megváltás, de a muszkabünre nincsen megbocsájtás. Égből hull lelkünkre titkos Égi Szózat: Tisztítsuk tisztára lelki fogadónkat. Dobd el a marxizmust, fényesitsd az eszmét s imádd le az Égből Isten szent kegyelmét. Énekeljük gyakran a magyar szózatot, s tartsuk fenn a múlttal a szent kapcsolatot. Éltünk utján mindig az vezessen végig: nemzeti voltunkat emeljük az égig. Ne legyenek többé véres muszka torok, s ne diktálhassanak többé diktátorok. Ne kérkedjen többé bűnével a vétek, fe lobogjon magasan a magyar szövetnek. Hej magyar igazság: súgva bár, szólj mégis, végül elmul-e a magyar szenvedés is? Hej magyar igazság, mi az igazságod: hogy áll a magyarral végső számadásod? A magyar szabadság oly soká hol késik? A végtelen utat hogy szenvedjék végig? Mért volt mindig fcalsors a magyar végzete? Mért volt mindig könnyes a magyar élete?) ' Isten a tudója, ki végett, mi végett, nem tudjuk elűzni a moszkvai rémet. Magyar történelem, most vagy egykor régen, mért aludt ki fényes csillagod az Égen? hány hangszer kornyikált. Nyers férfihangok énekeltek egy dalt a halálról és a szere­lemről. Mindig és mindig csak a halál, mely ott leskelődik minden zugból, ugrásra ké­szen. — Nem, nem! — kiáltott fel a sah. — Nem akarok el­pusztulni ! — Allahra és a szent kali­fára, mi történt veled, felsé­ges uram? — kérdezte Mel­hani szivszorongó pillantást vetvén Mehemedre, ki eltor­zult arccal fordult a fal felé. — A rettegés bánt, nagy­vezér ! Attól tartok, hogy Mar­pasz nem ad pénzt, mert nem­régiben nem fogadtam el kö­veteléseit. Akkor aztán az eu­rópaiakhoz kell folyamodnom. Melhani tovább irt, Mehe­med pedig odalépett a kályá­­hoz és rágyújtott a vizi pipá­jára. Az ópiummal kevert do­hány lecsillapította. Kopogtattak a szoba nehéz vasajtaján. Melhani nehézkesen felállt és kinyitotta az ajtót. Ott állt a meghitt szolgák egyike és jelentette: — A Bagdadból érkezett gyorsfutár künn áll a kapu előtt. — Tüstént jöjjön fel. Néhány pillanat múlva, mig Mehemed sah nyugtalanul és viharosan dobogó szivvel járt­kelt a szobában, belépett egy még ifjú kurd tiszt és szótla­nul átnyújtott a sahnak egy levelet. — Elmehetsz, de várj ké­szen, ha ismét szükségem lesz reád. A sah reszkető kézzel bon­totta fel a levelet. Melhani éle­sen figyelve nézett reá, hogy adcizmainak vonaglásából ta­lálhassa ki a levél tartalmát. Csak az állt benne: “Nem”, és egy szóval sem több, még csak egy árva névaláírás sem. Ezt kellett ma lenyelni a királyok királyának! Mehemed sokkal gyengébb volt, semhogy dühös kiáltás­ra fakadhatott volna. Leros­kadt a divány párnájára és hangja tompa volt, amint igy szólt: — Most már mégis csak az európaiaknál kell kopogtat­nom . . . Hosszú hallgat^ követke­zett, és két férfiú nehéz pihe­­gése hallatszott. Sajátszerü ragyogás ült ki Melhani arcá­ra. — Uram, — szólalt meg a nagyvezér — megengeded-e, hogy és szolgáljak azzal a köl­csönnel ? Mehemed riadtan nézett rá. — Te, — tört ki belőle a szó végre. Aztán erőltetve mo­solygott.— Egy millióra van szükségem. — Megadhatom. Melhani az asztalhoz lépett és kiállított egy utalványt, mely az Angol Bankra szólt. Szótlanul nyújtotta át urának. — Megmentőm vagy! — suttogta Mehemed és a kar­jaiba zárta. De Melhani arcán mosoly röppent át, hiszen csak cse­kély részét adta vissza annak, amit az évek során az urától, a királyok királyától lopott. % királyok királya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents