A Jó Pásztor, 1957. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1957-10-25 / 43. szám
Pünkösd utáni 20. vasárnap EVANGÉLIUM Szent János 4. fej., 46—53. szakasz. Az időben, mikor Galileába indult, jól fogadták őt a galileabeliek, mivelhogy látták mindazt, amit Jeruzsálemben müveit vala az ünnepen, mert ők ip ott valának az ünnepen. Tehát Jézus ismét a galileai Kánába méné, hol a vizet borrá változtatta. Volt pedig Kafarnaumhan egy királyi ember, akinek fia beteg volt. Midőn ez meghallotta, hogy Jézus Jadeából Galileába érkezett, hozzáméne és kére őt, hogy jöjjön le és gyógyítsa meg fiát, mert már halálán van. Mondá azért neki Jézus. Ha csak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek. Feleié a királyi ember: Uram, jöjj le, amig meg nem hal gyermekem. Mondá neki Jézus: Menj el, a te fiad él. Hitt az ember a beszédnek, melyet Jézus mondott neki és élni éne. Amint hazafelé tartott, már elébe jöttek szolgái és jelenték, mondván, hogy fia él. Tudakozódék tehát tőlük az óráról, mikor jobban lett, s mondák neki, hogy tegnap hét órakor hagyta el őt a láz. Megérté tehát az apa, hogy épen ebben az órában mondta neki Jézus: A te fiad él. És hitt ő és egész háza. SZENTBESZÉD Ebből a csodás történetből két mozzanatot figyeljünk mi meg, közelebbről... Az egyik mozzanat az, hogy a királyi embert a fia érdeke, a fia gyógyulásának kikönyörgése vitte Jézushoz ... Ha fia nem lett volna beteg, akkor talán sohasem tért volna meg. Ez az egyik mozzanat. A másik pedig az, hogy az apa a fia révén, a fia által lett hívővé, a fia által ért Jézushoz. Ebből a két mozzanatból tanulhat és tanuljon is a szülő és a gyermek egyaránt. Az evangéliumi királyi embert fiának a testi betegsége, a fia életéért való aggódás vitte az Ur Jézushoz. Minden bizonynyál ez az apa előzőleg sok mindent megpróbált már ■ is csak mint utolsó menedékhez fordult Jézushoz . . . Tanulják meg a szülők azt, hogy gyermekeik nemcsak testi, hanem még inkább a lelki bajaikban is járuljanak Jézus elé és tanulják meg azt is, hogy Jézus ne legyen az utolsó menedék, hanem legyen az első 1 A gyermek sorsa végtére is az Isten kezében van. Ez egyszer bizonyos! De bizonyos az is, hogy minél jobbak a szülők és minél buzgóbban tudnak imádkozni gyermekeikért, annál többet képesek kieszközölni Istennél gyermekeik érdekében. Mózes anyja beállott cselédnek a királyi leányhoz, akinél fia nevelkedett, csak azért, hogy fia közelében legyen s innak javát szolgálhassa. így kell beállani minden ■ügyes apának és anyának gyermeke kedvéért a jó Is„en szolgálatába. A gyermekek pedig tanulják meg, hogy a szülők az ő közbenjáróik Istennél, hogy a szülők imádkoznak érettük, imádkoznak az ő földi s örök boldogságukért . . . VERSENY Ä VILÁGŰRBEN Az orosz Sputnik mesterséges hold világsikere érthetően idegháborut okozott Amerikában éppen úgy, mint az egész világon. Az elnök sajtókonferenciáján értesültünk arról, hogy az amerikai hadvezetőség már egyszer korábban félbocsátott egy ilyen masinát, de az idő előtt felrobbant, és arról, hogy október 4 óta, a Sputnik premiérje óta, az amerikai légierő még két kísérletet végzett sebtiben, de ezek sem sikerültek. Az amerikai hadvezetőség most szoros együttműködésbe lépett az angolokkal, akiknek ugyancsak előrehaladott rakétatechnikájuk van, hogy közös erőfeszítéssel minél hamarabb fel lehessen bocsájtani egy műholdat, amely jobb, tudományos mérőeszközökkel jobban felszerelt mechanizmus lesz, mint az oroszok Sputnikja. Nyugtalanság jelei mutatkoznak az egész országban és politikai körökben két közvetlen következményt állapítanak meg: az egyik az, hogy Eisenhower elnök népszerűsége megingott és a másik az, hogy a demokraták győzelemre számítanak 1960-ban. A közvélemény a kormányt okolja a világüri versenyben szenyedett vereségért, hasonlóképpen a kormány mögött álló üzleti világot, amelynek ezekben a kritikus időkben csak prosperitás és adócsökkentés a gondja. Súlyos panaszok hangzanak el az utóbbi évek túlzásba vitt antikommunista akciói miatt is, amelyek elsőrangú fizikai tudósok szolgálatától fosztották meg a nemzetet. A kommunista-gyanusitások miatt kiváló tudósok vagy külföldre mentek, vágyprivát iparban helyezkedtek el. A kormány “jégretette” többek közt Dr. Robert Oppenheimert, az atom bomba egyik megalkotóját és Dr. Linus Pauling egyetemi tanárt, aki Nobel dijat nyert. Még oly komoly és tekintélyes köziró is, mint Walter Lippmann, kárhoztatja emiatt McCartyt és társait, de egyben rámutat arra a nyugtalanító tényre is, hogy ezekben a válságos időkben Amerikának félig nyugalomba vonult elnöke van, akitől a nemzet vár, de nem kap megfelelő irányítást, A JÓ PÁSZTOR Okinawa kikötőjében nagy pusztítást vitt végbe a tájfun. 60 ember életét vesz tette, a kár több millió dollár. Ott álltam az ágy lábánál, mikor a doktor készült, hogy egy igen kedves rokonomon műtétet végezzen. Nem volt veszedelmes operáció, de a betegnek minden műtét gyilkos veszélynek tűnik fel. Annyi igaz, hogy érteni kell hozzá, mert szakértelem és gyakorlat nélkül könnyen bajt csinálhat a sebész még a kisebb kelésből is. No de ez a doktor Budapesten tanult nagy mesterektől, ott még egy darabig tanársegéd is volt, itt Amerikában pedig saját sebészeti klinikát állított fel, ahova a betegek — különösen a Magyarhonból való páciensek — több száz mértföldről is eljöttek, olyan nagy volt a bizalmuk ebben a kiváló magyar orvosban. Hát amikor a nurse már ráadta s megkötözte a doktoron a fehér köpenyt, egyszerre csak látom, hogy a jó orvos egy kis aranykeresztet csúsztat a betegnek a párnája alá. Suttogva kérdem: — Doktor ur, szép dolog, amit csinált, de meg se kérdezte, hogy a beteg ember jöhitü, keresztény ember-e? — Tudom én jól, hogy az, — szólt vissza a doktor, — de ha nem volna is az, én a keresztet a magam erősítésére tettem a feje alá. Mert az operációt az én kezem végzi, de a kezemet onnan felülrő. Isten maga vezeti. Eltűnődtem a sikeres műtét befejezése után egy darabig, mig eszembe nem jutott a biblia szép története a gyógyításról. Hadd gyönyörködjön benne más is, ide Írom, úgy, mintha csak ma történne régi szép magyar hazánkban. Úgy kezdődött, hogy valahol Csáktornya felől két vándor lépett át a határon; bizonyára hosszú kerülő utakon jöttek, mert lassan, láthatólag fáradtan mendegéltek gyalogszerrel a főváros irányába. Különös köntösük nem szúrt szemet senkinek, mikor Domború falván keresztül haladtak, talán mert ködös volt az alkonyat, talán mikor a nagy rombolás után elvitték, ami még megmaradt, — elvitték a “felszabadítók.” Esti hét óra lehetett, mikor a két idegen Kotor falvónak első házához érkezett. Éppen szemerkélni kezdett az eső, mikor a két vándor idősebbje megszólalt: — Pál, beborult felettünk az ég. Jó lenne, ha fedél alá húzódnánk éjszakára. Az ifjabbik mérgesen dohogta : — Sötét a faluban minden ház ablaka, Péter. Úgy látom, itt a tyúkokkal mennek aludni az emberek. Hacsak egy csűrt nem találnánk . . . De ekkor hirtelen megroppant és más hangon mondta: — Amott balra mégis fényt látok az egyik ablakban. Mintha gyertya pislákolna. Ott talán még ébren vannak. Mit gondolsz Péter, megpróbáljuk? Az idősebb vándor, zavart tanácstalansággal kapargatta kusza, összevegyült szakállát, majd bátortalanul felelte : — Nagyon megváltoztak az emberek azóta, hogy mi itt jártunk. De ki tudja, talán mégis akadt köztük, aki esőben a kutyát se veri ki a házból. Bekopogtattak a ház ajtaján. Hamarosan kinyílt az ajtó, szálas, izmos ember meredt a külső sötétségbe és mogorván kérdezte: — Mit akarnak? Nincs itt már semmi elvinni való. Péter, az idősebb vándor, hívás nélkül is átlépte a küszöböt és zengö-bugó hangon felelte: — Dicsőség az Urnák a magasságban és béke a földön az embereknek. Testvér, mi csak éjjeli szállást keresünk az eső elől. A ház ura pillanatig gondolkozott, majd keserű szóval mondotta: — Fedelet az eső elől adhatok, de annál többet nem. Egyetlen ágyunkban az aszszony szenved, aki tehetetlen béna. A szabaditáskor valami tévedt golyó gerincen találta és azóta se ül, se jár. Magam a földön alszom mellette, zizegő szalmacsomón. Abból maguknak is adhatok, ha . . . Az idősebb vándor szelíd mosolygással vágott közbe: — Voltak hetek, voltak hónapok, mikor sötét pincék nedves kőpadlóján aludtunk. Ott a szalmacsomó tollas ágy lett volna . . . A ház ura erre az ajtóra mutatott és kurta szavakkal mondta: — Kerüljenek beljebb. Az ócska fadarabokból öszszetákolt ágyon feküdt az asszony, akit az idősebb vánlor áldástosztó mozdulattal üdvözölt: — Békesség veled, leányom. Szegény yándorok kérnek tőletek szállást egy éjszakára. A mozdulásra képtelen teremtés égő szemekkel nézett az idegesekre; sokáig hallgatót, majd az ura felé fordította tekintetét és halkan re•begte: — János, talán van még egy darab kenyerünk? Lángvörösre gyuladt ugyan a gazda arca, de hangja megkeményedett, amint mondta: — Csak annyi, amennyi holnapra elég neked, — egyedül ! — Add oda nekik, János, hátha éhesek! A Pál nevű vándor társára nézett dőbb, majd megszólalt: A mi szeredásunk szinültig tele ran és abból jut nektek is biséggel. Honnan került a szeredás a vándor kezébe, azt János gazda nem látta. De ott volt az egyszeriben és, bár kicsinek látszott, mégis ontotta csodálatos bőséggel a magyarnak való falatokat. Félbarna, puha, illatos kenyeret, rozsból valót és hozzá csodálatos módon, sonkát, szalonnát, zamatos füstölt kolbászt, miegyébmást. Még tányérokat is. Olyan volt az a szeredás, mintha a bibliai szegény asszony olajos korsója lett volna. Kifogyhatatlan. Pál, a vándor, biztatta a háziakat: — Lássatok neki, testvéreink ! A csodásnak látszó bőségtől egészen megrendült a szegény, magával tehetetlen asszony és ijedten rebegte: — Uram, szabadíts meg a gonosztól. Az idősebb vándor ennek hallatára elmosolyodott: — Ne félj leányom. Mi igaz utón járunk. Annak áldása kisér minden falatot, aki azt hirdette, hogy tekintsetek az égi madarakra, amelyek se vetnek, se aratnak, de a menyei Atya mégis eltartja azokat. Éhes farkasok módjára estek akkor neki a ritka falatoknak a gazda, meg a felesége, és csak jó idő múlva kérdezte piruló szégyenkedéssel az ember: — Maguk nem esznek? A két idegen megrezzenve nézett össze, majd az ifjabbik akadozva hebegte: — Mi más dologban jöttünk erre ... és megfogadtuk . . . igen, megfogadtuk, hogy földi ételt nem veszünk magunkhoz addig . . . addig, amig dolgunk végeztével nem térünk vissza saját otthonunkba. Mi ismerünk példát negyven napi böjtölésre. Hosszú, mélységes csend ült ismét a házra, amig egyszer az ágyon béna tehetetlenségben fekvő asszony halkan énekelni kezdett: — Te benned bízunk, Uram . . . Pál, a vándor, öregebb társához fordult: — Hallod, Péter, hallod ? A hit zsoltára. A bozontos, őszbevegylült szakállu vándor az ágyhoz lépett: — Leányom, aki itt bénán fekszel, hiszed-e, hogyha az én Uram és a te Urad segíteni akarna rajtad, megcselekedné? A béna asszony halkan rebegte : — Hiszem. Az ősz vándor felegyenesedett. Szikár feje szinte a menyezetet érte. (Máskülönben, csendes hangja harang módjára kondult: — Az én Uram, az én Mesterem nevében mondom, a te hited meggyógyított téged. Asszony, kelj fel és járj! És ime, a sebzett gerincű, Pünkösd utáni 20. vasárnap EVANGÉLIUM Szent Lukács 7. rész, 30. szakasz Azon időben egy városba méné Jézus, mely Naimnak neveztetik s vele ménének tanítványai és nagy népsokaság. Mikor pedig a város kapujához közelgett, ime egy halott viteték ki, egyetlen fia anyjának, ki özvegy vala és a város igen sok népe ment vele. Kit mikor meglátott az Ur, könyörülvén rajta, mondá neki: Ne sirj. S oda járulván, illeté a koporsót. Azok pedig, akik viszik vala, megállának. És mondá Jézus: Ifjú, mondom neked, kelj fel! És felüle, aki megholt vala és szólni kezdett. S átadá őt anyjának. Elfogá pedig mindnyájukat a félelem s magasztalták az Istent, mondván: Nagy próféta támadt köztünk és hogy az Isten meglátogatta az ő népét. SZENTBESZÉD A nainü özvegy anya meghalt egyetlen fiának feltámasztásáról szóló szent történetben szemeink elé van állítva a halál képe, hogy itt, a világon örökké nem élhetünk, azt a mindennapi tapasztalás eléggé tanítja. Nincs emberhez illőbb cselekedet, mint a halál gondolatával megbarátkozni s a haláltól nem félni. Semmi sem bizonyosabb, mint az, hogy minden egyes embernek kivétel nélkül, előbb-utóbb meg kell halnia. Hisz a Szentirás is azt mondja, hogy: ‘'Elvan végezve, hogy az emberek egyszer meghalljanak.” Tálán az tölti el félelemmel keblünket, hogy a halál ideje bizonytalan. Igaz, hogy mi nem tudjuk a halál idejét; mert sokszor a legnagyobb beteg is felgyógyul és a legegészségesebb ember is rögtön meghalhat .. . Úgy éljünk téhát nap-nap mellett, mintha azonnal kellene meghalnunk. Annak tudása, hogy hamarább halunk meg, mintsem azt gondolnók, arra bírjon minket, hogy sem erőben, sem ifjúságban, sem egészségben ne bizakodjunk és megjobbulásunkat, és az erkölcsi jámborság gyakorlását ne halogassuk napról-napra és ne | hagyjuk életünk végére, hanem kezdjük meg lelki I üdvösségünk munkálását azonnal, fiatal korunkban, életünk erejében s akkor a testi halál után a túl világi életben a valódi boldogságot, Istennek szinről-szinre való látását elérhetjük; azért ne rettegjünk a haláltól, hanem inkább Szent Pál apostollal fohászkodjunk, — mondván: “Kivánok elválni és az Ur Jézus Krisztussal lenni.” elbénult asszony talprakelt az ágyból és járt. Első lépéseivel segítője felé indult, hogy hálálkodva térdre boruljon előtte, de a Péter nevű vándor megragadta és szelíden intette: — Nekem nem tartozol hálával, leányom. Annak mondj köszönetét, aki Mesterem volt és akinek a nevében cselekedtem. Leégett a bevándorló szálló: négy halott CHATHAM, Ont. — Múlt csütörtökön kora reggel az itteni 70-éves CPR szállóban tűz ütött ki amelynek négy halálos áldozata van. A King St.-en levő szállodában főleg újonnan érkezett bevándorlók (köztük hagyar menekültek is) voltak elhelyezve. A lakók nagyrésze hálóruhában menekült ki az égő épületből. A nevekből következtetve, magyar nincs az áldozatok között. Little Rock középiskolája előtt tüntetni próbált néhány fehér diák, akik egy szalmabábut akasztottak fel egy utcai fá*ra. & ÍR O LTV AH A HIT MEGGYÓGYÍT lila: GONDOS SÁNDOR
