A Jó Pásztor, 1955. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)

1955-07-08 / 27. szám

2-IK OLDAL A JÖ PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE good shepherd publishing company Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 53 f ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre _________________$6.00 Fél évre ________________$3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year ______.---------------$6.00 Half Year ________________$3.50 ntered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. AMIT NEM FOGNAK MEGTANULNI . . . Rövidesen egy csoport Szovjet farmer jön Ame­rikába és lowában a kukorica-termesztést fogják ta­­{nulmámyozni. A szovjet már régen irigyli — és elis­meri, hogy irigyli — az amerikai “kukorica-sertés • forgógazdálkodást” — értve alatt, hogy a takarmány­aként használt kukoricát átalakítjuk sertéssé. Szerintünk azonban a szovjet farmerek ame­­"rikai útja felesleges időpocsékolás. Természetesen j a technikai részletek megtanulása hasznos lehet, de- amit igazán meg kellene tanulniuk, azt nem fogják : megtanulni. Nemcsak azért, mert a kukoricatáblák- közt nem tanulható meg, hanem mert —nem is akar­ják megtanulni. A iowai farmert az tette prosperálová, hogy sza­­bad ember. Szabadság és prosperitás, között életbe­­' vágó összefüggés van. A szabad ember tudja, hogy . munkájának gyümölcsét ő maga fogja élvezni, te­­. hát munkája, buzgalma kifizetődik. A szovjet far­mer tudja, hogy munkája gyümölcsét úgysem élvez­­heti, tehát közömbös számára az eredmény. Ez a lélektani külöimibség az, ami megkülömböz­­teti az iowai farmert a szovjet farmertől. És amig ezt az elvet el nem ismeri a szovjet, az amerikai ta­nulmányút nem lesz nagyon gyümölcsöző. A SZOMJAS FÖLD A következő 20 évben az amerikai fejlődés azon múlhat, hogy az országnak lesz-e elég — vize. Hi­hetetlenül hangzik, de Amerikában, a hatalmas fo­lyók és gigászi tavak országában vízhiány van. A baj az, hogy a viz nem ott van ahol szükség van rá: a városi gyárüzemekben és a farmok öntözőcsatornái­ban. A váz a folyókban és tavakban van és sajnos, nem jut el magától a kívánt helyre. Eljuttatni a kívánt helyre roppant munkát ét tőke befektetést kivám. A kongresszus idei tárgya­lási ügyrendjén szerepelt egy javaslat, amely az ame­rikai vízhiánnyal foglalkozott, de úgy tűnik, a ja­vaslat idén már nem kerül tárgyalásira. Nem szíve­sen látjuk, hogy a kongresszus politikát játszik a nem­zet jövőjével: a nagy költséget igénylő javaslatot senki sem akarja megszavazni választás előtti évben. Rossz politika az, amely szavazatokkal méri a nem­zet jövőjét. végítélet A magyar kommunista kormány újra kezdte ir­tóhadjáratát a kuláknak csúfolt parasztok ellen. A cél, kihúzni a kisgazdák lába alól a maradék földet, hogy aztán végleg kolhozokba kényszerítsék őket. A kommunista sajtóban megjelent uj mezőgaz­dasági határozat mutatja, hogy a rendszer az egyé­nileg dolgozó parasztokkal szemben az utóbbi évek arányait messze meghaladó uj rablóhadjáratra ké­szül. A határozat szerint a közeljövőben uj tagosí­tást kell végrehajtani úgy, hogy “a tagosítás fő for­mája a jövőben az egész községre kiterjedő földren­dezés legyen.” Ez az uj tagosítás azt jelenti, hogy az újonnan alakuló termelőszövetkezetek javára elve­szik a belépéstől idegenkedő egyénileg dolgozó pa­rasztok legjava földjeit és őket ezek helyett a határ legértéktelenebb földjeivel elégítik ki. Amellett úgy hatják végre a tagosítást, hogy az egyénileg dolgozó paraszt a határnak az ő házától a legmesszebb eső részén kapja uj földjét. A nyomorúsággal, amely az uj tagositáisisal a parasztságra zudul, akarják kény­­szeriteni, hogy vállalja ezzel szemben a viszonylag még kisebb nyomorúságot: a termelőszövetkezetek­be való belépést. Az uj tagosítás a jelek szerint még durvább lesz, mint az 1952-ben végrehajtott, enriek folytán még nagyobb elkeseredést fog kiváltani és a következménye isimét csak a termelés további ha­nyatlása lehet. A magyar bolsevista vezetők tudják ezt —- de végre kell hajtaniuk Hruscsov parancsát. Hétről-hétre valóságos csatákat vívnak a new yorki utcákon a különféle fiatal­korú bandák. Ezt a három suhancot akkor fogták el, amikor egy fegyverkeres­kedésbe törtek be és onnan puskákat loptak. ÍGY ÉLT AZ I lii AÉP a régi Magyarországon A Magyar Család cimü régi folyóirat érdekes képet rajzol a régi magyar háztartások bel-! ső életéről. A várkastélyt várkatonaság védte. A katonák egyenruhát viseltek. Ünnepélyeken test­őrökkel alkalmazták őket. A várban külön “virrasztó” is1 volt, aki az éjjelt ébren töl-1 tötte s baj esetén föllármazta' az őrséget. A hajdúk és darabontok ün- \ nepélyeken a tálakra ügyel­lek föl, esetleg a bor fölhozá­sában segédkeztek; őrségre is fölhasználták őket. Rájuk az udvarbiró ügyelt föl, aki különben a kastély közelében, az “udvanbiróház”­­ban lakott. Az ő gondja volt, hogy a kastély körül rend le­gyen. A ház ura környezetében előkelő családok gyermekei ;artózkodtak, akiket “udvari 'fjak”-nak hívtak. Ezeket úgy ;ekintették, mintha a család tagjai volnának és különböző szolgálatokat végeztek. Min­iig az úrral voltak együtt, az ebédet is közösen fogyasztot­ok el, igaz, nem ugyanannál az asztalnál, pláné az erdélyi fejedelemnél. Bethlen Gábori udvarában az “udvari ifjak”! nyolc tál ételt kaptak a fe-j jedelmi asztalról. Az udvari ifjak vendégeket is hívhattak. Az udvari ifjak Írásbeli mun­kákat is végeztek, bár erre külön secretáriusok, vagy Író­deákok álltak rendelkezésre. Sokszor több Íródeák volt egy kastélyban. Az előkelő családok lányai a kastély asszonya körül sür­gölődtek; külön lakosztályban tartózkodtak és őket udvarló lányoknak hívták. Egy-egy házban három-négy ilyen ud­varlányra volt szükség. Ter­mészetes, a ház asszonya min­den szükségletükről gondosko­dott. Az udvarló lányok — az udvarlásra rendelt időn kívül — kézimunkák készítésével, hímzéssel, varrással foglalkoz­tak s a ház asszonyát vendég­ségbe is elkísérték. Előkelő házak nem nélkü­lözhették az úgynevezett “vén­­asszonyt.” A mai társalkodó­nő szerepét töltötte be. A név­ből azt hinnők, hogy a társal­kodónők öregek voltak; nem következik, mert a “vénasz­­szony” sokszor fiatal volt. A vénasszony, éppen úgy, mint1 az udvarló lányok, a ház úr­nőjét vendégségbe elkísérték s csak az esetben maradtak SZÁZEZRÉVEL JÜNNEK A nyugatnémet övezetbe egyetlen hónap alatt 200,000 menekült érkezett a keleti zó­nákból. Ennek magyarázata, hogy a vörösök uj harcot kezd­tek a polgári elemek ellen. Mások, a fiatalok, azért szök­tek meg, mert a vörös had­seregbe akarták besorozni őket. Jelenleg 150,000 főnyi hadseregük van a keletnémet kommunistáknak. FOUiTH OF JULY 1776-1955 FOURTH OF JULY: múltúnk kinem alvó fénye: egyben jelenünk és jövendőnk reménye. Fourth of July szabad életünk alapja; boldog nemzet, amely fényét ettől kapja. Akik létrehozták sok-sok nagy lángelme s ezért lett életünknek örökös értelme. Becsület, vitézség s jellem összefogtak s szabadságot adtak a rab gyarmatoknak. Szabadok vagyunk most e hazában bárhol s szabadságunk napja, messzire világok Ez a Hon reménye minden rab nemzetnek s nem fognak csalódni, akik reménykednek, WASHINGTON SZELLEME ünnepel most velünk s szellemszavak szárnyán újra üzen nekünk, bár az idő lassan századokat halad, Washington honában minden ember szabad. Elődeink harca, karja legyen áldott, ők vívták ki nekünk a szent szabadságot. Védjük meg elszántan e szent örökséget s meg ne téveszthessen “uj világszemléket”. Sok titkos veszélyt sejt úgyis már a látnok: hamu alatt izzik a vörös zsarátnok. De népek szemetje s nemzeteknek alja: aki ezt a hazát rutul cserben hagyja. HA ÜT A NAGY ÓRA:világriadóra: elkészülünk a nagy véres valóra. Fourth of July lelke hatja át majd lelkünk s dicsőségre fordul uj véres küzdelmünk. De mit múlt és jelen vállainkra rónak: díszére vállik majd dicső lobogónknak. S hőseink vérétől, kik harcban elvesznek: zászlcnk csillagai fényesebbek lesznek. Messze világit majd szent lobogónk fénye: távol rab nemzetek éltető reménye. Kövessük hát nyomát dicső múlt nyomoknak: Fourth of July van ma: fénycsóvák lobognak! otthon, ha tényleg öreg, avagy beteges volt; ilyenkor is so­kat tanakodtak afelett, ott­hon maradhat-e a vénassz­­szony? Az udvarló lányokon és a vénasszonyokn kívül mások is rendelkezésre állottak, hiszen a kastélyban nagyon sok mun­ka akadt, amelyet az udvarló lányok, avagy a vénasszonyok nem végezhettek. A belső szol­gálat a “fráj” kezében volt. Az éléskamráról a kulcsárlány | gondoskodott. A fonóasszony,| a varrólányok szerepét a ne­­vök mutatja; ezek a fehérne­mű előállításáról gondoskod­tak, mig a mosónő és mosó­lányok tisztán tartották azt. Legfontosabb szerepe volt az udvarmesternek. A tiszt­viselők, ti. i. az ’üraimék” kö­zött a legtekintélyesebb volt. Mindig “uram”-nak szólitot-i ták: pl. Tahy Bernát uram.' (Utóbbi Nádasdy Tamás gróf udvarmester volt.) az udvar-1 mesternek elég dolga akadt a ház körül, legtöbb mindeneset-1 re ünnepélyek alkalmával. A napokig tartó lakodalmak ve­zetése az udvarmester gondja volt. Ilyenkor másod- vagy harmadmagával járt az étel előtt a konyhától az ebédlőpa­lotáig. Kisebb. háztartásban az udvarmestert “egy rend öreg szolga’ helyettesitette. Ha az étel az ebédlőpalotában volt, az udvarmester bejelen­tette és akkor ő vezette a ven­dégeket az asztalhoz. Az ud­varmester az egész konyha­­személyzettel tetszése szerint rendelkezett. Legfontosabbak ezek közül a pohárnokok, asz­­talnokok és étekfogók. A pohárnok — mint a neve mutatja — a pohárszéket tar­totta rendben; gondozta a ser­legeket, kupákat, ivópohara­kat. Megtérítette az asztalt, majd segédkezett a kézmo­sásnál. Ha sok volt a vendég, akkor a bortöltésnél segítséget kap­tak a pohárnokok. Sokszor te­hát a hajdúk és darabontok is pohárnoki teendőket láttak el. Az asztalnok tulajdonképen fölmetél őmester volt, ugyan­is ő vágta szeletekre a sülte­ket. Az étekfogó felhozta az ét­keket a (konyháról) s azokat az asztalnál fölszolgálta. A konyhát a konyhamester vezette. Ha kész volt az ebéd, vagy vacsora, haranggal adott jelt. Leginkább a legügyesebb szakácsot bízták meg a kony­hamesteri teendőkkel. Sza­kács több volt (persze nagy házban) és ezekhez szakács­inasokat osztottak be; később kuktáknak nevezték ezeket. Ha meglehetősen főztek, mes­terlegények lettek. Magyar konyhát vezettek. A német vagy francia konyha ritka volt. A konyhaajtónállók idegent nem engedték be a konyhába. A konyhához közel volt a sütő­­ház, amelyben a fehér cipót és a barna kenyeret sütötték. Az élelmiszereket a konyhasáfár szerezte be. KANADA HÍDÉPÍTŐ INDIÁNJAI (Canadian Scene) — A Mohawk törzshöz tar­tozó és Montrealban élő Caughnawaga indián cso­port a legmódosabb Kanadában. Épület acélvázak felállításán dolgoznak és évi keresetük 5—10 ezer dollár között van. Ebben a törzsben minden öt sze­mélyre esik egy autó, a legtöbb drága gyártmányú. A Mohawk indiánok az Iroquois közösség fő­törzse. A Caughnawaga csoport, a többségtől elté­­rőleg, a franciák mellett harcolt, az angolok ellen. Őseiket jezsuita atyák a római katolikus hitre térí­tették. Jelenleg a törzs legtöbb tagja római katoli­kus. Néhány évvel ezelőtt a törzs egyik tagja Mohawk nyelvein prédikált, az ontarioi Midlandon levő már­tír emlékműnél tartott istentiszteleten, St. Jean Bre­­beuf halálának 300-ik évfordulója alkalmából. A Caughnawaga Mohawk indiánok jókat moso­lyognak, amikor a turisták tolongását látják a “Tüz­­piszkáló” nevű főnök indián falujában. A törzsinek már évek óta nincs szabályosan választott főnöke, de megengedik a Ikékszemü Tüzpiszkálónak a cím hasz­nálatát, mert ez segít neki és annak a 32 családnak, akik a falu bódéiban kereskednek, hogy több gyári készitiményü “indián ikézimunkát” adjanak el . . . A Montreáltól 9 mérföldre lévő 12,000 akeres szigeten, a St. Lawrence folyón, több mint 3,500 törzs­beli él. Az acélváz építésnél való munka és az iránta való előszeretet 1886-ban fejlődött ki, amikor vas­úti hidat építettek a folyón. A törzs számos tagját al­kalmazták az építkezésnél. Rövidesen a szögecselők, akik a folyó fölött nagy magasságban dolgoztak, ér­deklődő indiánokat találtak a hátuk mögött, akik figyelték a munkát. A imohawkok nem féltek a ma­gasságtól. A vállalkozó több csoportot képezett ki szegecselésre és attól kezdve az indiánok a torony­­állványozásit végezték. Dolgoztak az észak-amerikai földrész legmagasabb épületein, beleértve a new yor­ki Empire State Buildinget is. A törzs azonban ra­gaszkodott hozzá, hogy az acélmunkásokat ne csak egy fajta munkára használják, hanem több munka­ágra osszák szét őket. Harmincötén meghaltak, ami­kor Quebecben az első hid egyik ive leszakadt, 1907- ben. Ez a baleset a törzs szine-javát követelte áldo­zatul. A halottakat Caughnawagaban temették el és sírjaikat építkezési acélból készült keresztekkel je­lölték meg. Azóta minden törzsbelinek kijár ez a tiszteletadás, ha munka közben hal meg. Bár a Kanadáért- folyó harcokban a törzs az angolok ellen harcolt, foglyaiknak legnagyobb ré­szét befogadták a törzsbe. Ennek az lett az eredmé­nye, hogy meglehetősen sok angol-szász vér kevere­dett a törzsibe. A 17. és 18. században természetesen nem volt acélvázas építkezés. Abban az időben a törzs harcosai úgy elégítették ki kalandvágyukat, hogy felfedező és szőrme-cseré lő utakra indultaik Nyugat-Kainadába. Lord Garnet Wolsley magával vitte a törzs hat harcosát, amikor 1870-ben a Red River felkutatására indult. Tizennégy évvel később, amikor őt bízták meg a khartoumi ostromzár feloldásával, eszébe ju­tott a mohawkoknak a vizeséseken való átkelésben ta­pasztalt ügyessége. Kérésére a törzs 50 tagja Egyip­tomba ment és vezette a brit hadsereget a felső Ni­­luson felfelé. Két indián a Nílusiba veszett. A törzs független lelkiségét jól bizonyította az a magatartás, amellyel a második világháború alatt azt a kormányrendeletet fogadta, amely szerint az indiánok is besorozhatok. A királyi lovasrendőrség­nek jutott az a feladat, hogy felkutassa és sorozóbi­zottság elé vigye a törzs fiatal tagjait. A törzs azon­ban ellenszegült a rendőrség és a kormány emberei­nek, ott ahol csak tehette. Ugyanakkor azonban, kö­zel 200 fiatal indián önként jelentkezett a kanadai haderőbe. A törzs véneinek az volt a véleménye, hogy a kötelező szolgálat ellenkezik a kormánynak az első világháború alatt tett Ígéreteivel. A tárnokmester a kincstárt gondozta. A komornyik tit­kári teendőket végzett. Ezenkívül voltak még szo­­batisztitó inasok, fürdősök, borbély és kályhafütő. A külső szolgálatban a pus­kások, vadászok és madará­szok a vadászmester vezetése alatt állottak. Vannak még lovászmesterek, istállómeste­rek, szekérmesterek. Utóbbi a kocsikat tartotta rendben. A kocsis a nyeregből haj­tott. A négyes-, hatosfogat első lován a fullajtár ült. A kengyelfutókat futárszolgá­latra is fölhasználták. A csat­lósok a hintó hátulsó bakján teljesítettek szolgálatot; az inassal együtt a kocsit tartot­ták dülös utakon. Egyébként a csatlósok megkötötték a ke­reket, ha hegynek lefelé ha­ladt a kocsi, vagy éket tettek a kerék talpa alá. Szokásban volt az is, hogy némely háztartásban a háziúr gyermekének a “kis ur”-nak külön háztartást rendeztek he. (Pl. Erdődynél.) Az udvari bolond sem ma­radhatott el a nagy háztar­tásból. Ezek legtöbbnyire ala­csony növésű emberek voltak, mondhatni törpék. Egyes háztartásokban kép­írók, énekesek is találhatók és a zenekar is nagy szerepet játszik. Az énekesek lant kí­sérete mellett régi magyar hő­sitettekről énekelgettek. A zenekarban az akkori kor­nak megfelelőleg hegedűsök, dobosok, dudások, síposok, trombitások voltak. A ruhákat az udvari szabó varrta. Az udvari mesterem­berek közül meg kell emlí­tenünk a szíj gyártókat, ková­csokat és kertészeket. Az udvartartást egyébként szigorú rend és fegyelem jellemezte. EGYRE MEGY Eddie Cantor mondta az egyik filmproducerről: — Vele kapcsolatban az em­berek nem ismernek közép-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents