A Jó Pásztor, 1954. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1954-10-01 / 40. szám

8-IK OLDAU A JŐ pAszjoh ' í _•*/ Pünkösd után 17. vasárnap Jf EVANGÉLIUM Szent Máté 22. fej., 34-46. szak. A csodálatos udvar ■ Irta: HARSÁNYI ZSOLT Az időben a farizeusok hallván, hogy elnémítot­ta a szadduceüsokat, egybegyülének s kérdé őt közü­lök egy törvénytudó, kisértvén őt: Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben? Mondá neki Jézus: Szeressed a te Uradat; Istenedet teljes szivedből és teljes telkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb és első parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: Szeressed felebarátodat, mint önmagadat. E két pa­rancsolaton függ az egész törvény és a próféták. Ösz­­szegyülvén pedig a farizeusok, kérdé őket Jézus, mondván: Mit tartotok ti a Krisztus felől? Ki fia ő? Felelék neki: Dávidé. Mondá nekik: Miképen hívja tehát őt Dávid lelkében Urának, mondván: Mondá az Ur az én Uramnak: ülj az én jobbomra, mig ellen­ségeid lábad zsámolyává teszem? . . . Ha tehát Dá­vid őt Urának hívja, hogyan lehet annak ő fia? — És Senki sem tud neki egy szót sem felelni, sem nem mer­te őt senki többé azon naptól fogva kérdeni. SZENTBESZÉD Amióta emberek járják ennek a földnek hátát, sőt mi több, amióta a világ világ, mindig voltak, van­nak s lesznek törvények, amelyek bizonyos isteni vagy emberi parancsot tartalmaznak és amelyek en­nek alapján valami isteni vagy emberi akaratot fe­jeznek ki és akarnak érvényre juttatni. Az Úristen a maga akaratát részint a nagy természet, részint pe­dig a tanítása, a kinyilatkoztatás által adta az embe­riség tudtára . . . Isten törvényt adott a nagy termé­szetnek, a nagy mindenségnek; törvényt az élettelen és élő lényeknek, — törvényt szabott az ásvány, a nö­vény- és állatvilágnak, törvényt az égitesteknek, de törvényt adott a lelkes lénynek, az embernek is. Az isteni, a természeti törvények mindenkit, mindenhol és minden időben köteleznek, azokat fel­függeszteni avagy azoktól fölmenteni csak magának az Úristennek áll jogában. Az emberi törvényeket ellenben az emberi szük­ségletek hívják életre. Minél bonyolultabbak az em­bereknek egymáshoz való viszonyai, minél nagyob­bak az ellentétek az egyes társadalmi osztályok kö­zött, minél nagyobbak az emberek igényei és szük­ségletei és végül —^valljuk csak meg őszintén — mi­nél inkább eltávolodnak az emberek az isteni örök és általános érvényű törvényektől, annál több em­beri, múló és ideig-óráig érvényes törvényre van szükség. Az emberiség bölcsőjénél még egyáltalán nem is volt törvény, később, az emberek szaporodtá­­val mindegyre jobban szaporodtak a törvények is és ma már ott tartunk, hogy annyi mindenféle emberi törvény, emberi rendelet van, 'hogy nincs az az em­ber fia, aki azt mind a fejében megtarthatja. Egymás után keletkeznek az uj törvények, szinte gomba mód­jára látnak napvilágot az uj törvénykönyvek. Szinte nincs is már dolog az ég alatt, amire ne lenne tör­vény, nincs személy a legmagasabb polcon állótól a legkisebb árváig, ki ne állana a törvény hatalma alatt. És amidőn eszembe jut a sok emberi törvény s amidőn elgondolkozom azok fölött, akkor eszembe jut az is, hogy Uram, Istenem-, mily gyarló, milyen gyenge is az ember, hogy annak ellenére, hogy szin­te annyi a törvény, mint a -haja szála, mégsem jó, pe­dig hát minden törvénye azt célozza, hogy jó legyen, — ugyanakkor eszembe jut valami -más, amit a mai szent evangéliumban olvasok: “E két parancsolaton függ az egész törvény és a próféták.” Krisztus Urunk, az isteni, az örök törvényhozó nem ad rakásszámra törvényt, -nem ad törvénykönyveket se híveinek . . . Krisztus Urunk voltaképen csak egy parancsolatot ad: a szeretet parancsolata, ami csak azért kettő, mert az Istenre és az emberekre vonatkozik és Krisz­tus Urunk erre a kettőre azt mondja: “E két paran­csolaton függ az egész törvény.” Szeresd a te Ura­dat, Istenedet teljes szivedből és minden erődből és szeresd felebarátodat, mint önmagadat,” ez az egye­düli krisztusi törvény. A TAVALYI FAGY Az országos kereskedelmi hi­vatal befejezte vizsgálatát a kávé drágulása dolgában. Meg állapította, hogy az elmúlt év­ben egymillió zsák kávé feles­leg volt. A brazíliai pusztító fagy mese volt. Nem fagy, hanem spekuláció drágította a kávét. Most a nagykereske­delemnek drágán bevásárolt kávéja van, azt nem adhatják egyelőre lényegesen olcsób­ban', mert ha ezt tennék, csőd­be mennének. HATÁRTALAN ROMBOLÓERŐ A hadvezetőség nyilvános­ságra hozta, hogy elkészült egy szuper-hidrogénbomba, amelynek robbantóereje meg­felel körülbelül 45 millió ton­na dinamit feszítőerejének. Egy ilyen bombával el lehet pusztítani egy egész országot. Egy ilyen bomba nagyobb erejű, mint ezer atombomba. A z éjszaka éppen olyan vi­gasztalan volt, mint ő maga. Az eső ugyan elállott már, de a csillagtalan sötétségben alig láthatta a sáros országutat és rá kellett bíznia magát a sza­márra, amely kimerültén bo­torkálva baktatott mellette, de már látszott* hogy nem so­káig bírja. Attól kellett tarta­ni, hogy szegény pára itt hull el az utón, mert már kétszer összeroskadt s alig lehetett megint lábra állitani. De a szamár számára most nem volt részvét Hillel zsidóban, akármilyen szelíd és résztve­vő lélek volt máskülönben. Egyetlen kétségbeesett és fáj­dalmas aggodalom szorongat­ta a szivét: a szamár hátán ülő felesége ölében a kisfia haldoklóit. Segítség sehol és a falu még elég messze. Egy heti járóföldről jött a boldogtalan Hillel. A maga vi­dékén nem volt maradása, há­za beomlott, munkát nem tu­dott kapni, családja s a ma­ga számára betevő falatja sem akadt. Ezért felkerekedett, hogy távoli határban lakó ro­konait felkeresse, akiket már tiz esztendeje nem látott s [ nem is hallotta hírüket. Valaha úgy tudta róluk, hogy módos emberek. Az ő révükön remélt most legalább munkát kapni. De a hosszú és fáradalmas utón a kisfiú meg­betegedett. Két napja erős láz gyötörte, s a gyermekből szemmelláthatóan fogyott az életerő. A szamárháton ülő anya csendesen sirdogált, ölé­ben a haldokló gyermekkel. A szamárral is történt valami, ismeretlen állatbetegség tá­madhatta meg. Olykor meg­álltak és fülüket aggodalma­san szorítva a gyermek mellé­re, hallgatták, hogy dobog-e még a szive. A kis szív egyre gyengébben dobogott. Aztán megindultak megint, készen arra, hogy a legköze­lebbi faluban már halott gyer­mekkel fognak érkezni. Nem beszéltek egymáshoz semmit, csak baktattak végtelen bána­tukkal és tudták egymásról, hogy ugyanarra gondolnak: a jövendő feneketlen sivárságá­ra, a sötét nyomorúságra, a­­melynek egyetlen vigasztalása most készül itthagyni őket örökre. Vagy a kisgyermek eddigi életének édes emlékei merültek fel gyötrött szivük­ben, gügyögése,„mosolya, ke­zecskéinek kapkodása, első selypítő szavai. Ezek a valaha boldogító emlékek most keser­ves súllyá váltak rajtuk,' en­nek terhe húzta a föld felé fe­jüket, ahogy a bánattól meg­tiporva, reménytelenül bandu­koltak előre a sáros utón. Hosszú, néma vándorlás u­­tán végre feltetszett a távol­ban egy-két alig látható fény, ez volt a falu, amelyet még ma el akartak érni. A férfi ugyanakkor pillantotta meg ezeket a fényeket, mikor hir­telen fel jaj dúlt az asszony. — Segits, Hillel, segíts! Nem dobog a szive! A férfi megállította a sza­marat. Odaszoritotta ő is fe­jét a rongyok közt kitapoga­tott kis gyermek testére. An­nak szive nem dobogott töb­bé. Egyszerre sirva fakadt az apa is. Ott álltak a sötétben a szülők és siratták a kis ha­lottat. Az asszony a szamár hátáról ráhajlott férje vállá­ra, mint aki nem birja el ma­ga a ránehezedő csapást. Jó ideig sírtak igy. Aztán a férfi mélyet sóhajtott. — Induljunk. — Leszállók, — mondta Mirjám, — hiszen az állat is a végét járja. Elindult gyalog, karjai közt vive a halott gyermeket. A szamár tteretlenül baktatott mellettük. De pár perc múlva az asszony megingott. Ha fér­je meg nem kapja, elesik. Nem bírta. Mégis csak vissza kel­lett ülnie a szamárra. Már be­értek a falu első házai közé s a férj fürkészve nézett széj­jel, hol zörgethetne éjjeli szál­lásért, mikor a szamár össze­rogyott. Lezuhant a halott gyermeket tartó asszony is a földre, de gyermekét ott sem eresztette el. A férfi nagy üggyel-bajjal felsegítette. De az állat ott maradt, az sem lé­legzett már. Homályosan látszottak ol­dalt egy háztáj fehér fóliái. Hillel karonfogva vezette az asszonyt, hogy éjszakára itt a falak között valahogyan meghúzhassa magát, talán va­lami ételt is kapjon, ha jó em­berek laknak ott, és egy korty vizet. Tapogatódzva fordult be egy falsarok mellett. S ott egyszer csak elámulva állott meg. Szűk kis udvar tárult eléje, amelyet omladozó kőfal sze­gélyezett. Ez az udvar valami megmAyarázhatatlan v i 1 á­­gasséqRílf^dereiigett, pedig körösíörii'i»vaksötét volt az éj­szaka. Mim, a neves fa, vagy a mocsár lidéreei szoktak fényleni, úgy derengett ez az udvar, de semmiféle mécset, vagy fáklyát nem lehetett lát­ni sehol, fent pedig sürü fel­legek feucz, lék a csillagokat. Hillel álmélkodva nézett er­re a különös udvarra, aztán Mirjámra pillantott. Ugyan­ekkor az asszony elsikoltotta magát és izgatottan remegő, kézzel bontogatta a halott gyermek rongyait. A gyermek arca előtűnt a titokzatos derengésben. Mo­solygott. Két kezét anyja felé emelte. — Él, — sikoltotta az asz­­szony, —él! A férfi boldog megdöbbe­néssel nézte a gyermeket. Az (csakugyan élt. Boldogan és gügyögve kacagni kezdett, anyját és apját szólította azok­kal az ügyetlen szavaeskák­­kal, amelyeknél többet még nem igen tudott. Ezek pedig fuldokolva sírni kezdtek mind a ketten, de most már az elhi­­hetetlen boldogságtól. A ház felől lépéseket hal­lottak, erre felneszeitek. Egy hajlotthátu anyóka lépett ki a házból a csodálatosan de­rengő udvarra. Nyilván feléb­redt a jövevények járkálásá­­nak, sikoltásának zajára. — Kik vagytok, jó embe­rek? — kérdezte tőlük. A. két szülő összevissza be­szélve, hebegő boldogsággal kezdte elmondani, hogy mesz­­sziről érkező vádorok gyer­­mekök az utón meghalt, de ahogy beléptek az udvarra, itt csodálatosképpen visszatért belé az élet. — Milyen hely ez, — kér­dezte álmélkodva a férfi, — és mi ez a különös derengés, amely a csillagok fényéhez ha­sonló? — Nein tudom, — felelt az anyóka, — éjszaka az udvar mindig ilyen. Én csak egy esz­tendeje lakom itt. Azelőtt va­lami istálló volt ezen az ud­varon, de olyan rozoga volt, hogy összeroskadt s a geren­dákat széthordták a szomszé­dok. De kerüljetek beljebb, bi­zonyára éhesek vagytok. ízlel­jétek meg a kenyeremet. Úgy nézzetek rám, hogy én sütöm a legjobb kenyeret az egész faluban. — Hogyhivják a falut? — Betlehem. Indultak be a házba. Mikor a küszöbhöz értek, Hillel úgy érezte, hogy valaki megérinti hátulról. Visszafordult. Sza­mara állt mögötte, az bökte hozzá nagy bolond fejét. Vi­dám volt az állat, mintha nem történt volna vele semmi. — A te szamarad ez? Majd bekötjük a szomszédhoz, de­rék ember az, enni is ad neki, ha szépen megkérjük, De előbb csak helyezkedjetek el. Hillel visszanézett az ud­varra. Tűnődve mondotta : — Betlehem? Sohasem fo­gom elfelejteni. Pünkösd után 17. vasárnap EVANGÉLIUM Szent Máté 15, 21—28 MESZLÉNYI PÜSPÖK BÖRTÖNBEN HALT MEG RÓMÁBÓL jelentik: A Va­tikán most nyert biztos érte­sülést arról, hogy Meszlényi Zoltán Lajos püspök a múlt év január 2-án a börtönben meghalt. A budapesti szovjet­­bíróság 1950-ben vetette bör­tönbe, amikor át kellett volna vennie uj hivatalát, mint az érseki egyházmegye igazga­tója Mindszenti bíboros alatt. IKE GULYÁS Az amerikai húsipari, úgy­szintén gyümölcs és zöldség érdekeltség felkérésére Eisen­hower elnök Denver, Colo.-ban ahol vakációzik, az előkelő 'Country Clubban tartandó po­litikai és gazdasági bankét ré­szére maga fogja főzni hétfőn a marhagulyás amerikai vál­tozatát, a beef stewt. Mint mindenki tudja, Eisenhower kitűnő szakács. Az Ike stew célja: propagandát csinálni a hús és zöldség fokozott fo­gyasztása érdekében. A gyü­mölcs ráadás. Pius pápa a legújabb vatikáni hiradás szerint még egyre betegeskedik, csuklási rohamai kiújultak. A HIDROGÉN BOMBA ELSŐ ÁLDOZATA A Szerencsés Sárkány ne­vű japán halászhajóra rádió­­aktiv hamu hullott, amikor a Csendes tenger egyik kis szi­getén az amerikai hadvezető­ség hidrogénbombát robban­tott. A halászhajón többen megbetegedtek és most az egyik hajós — a nevét illik feljegyezni — Aikicsi Kubo­­jama belehalt az akkor szer­zett betegségbe, amelynek még neve sincsen. Tizenöt tár­sát még kezelik egy tokioi kórházban. Március óta, a bombarob­bantás óta, a japán sajtóban éles támadások jelentek meg Amerika ellen és persze a kommunisták az egész világon izgattak — elhallgatva azt, hogy az oroszok is végeztek hidrogénbomba próbarobban­tást. Amerika vállalta az anya gi felelősséget és kártérítést ad a rádióaktiv hamu minden áldozatának. Azon időben: Éltére Jézus Tims és Szidon kör­nyékére. És íme egy kananei asszony ama határok­ból kijővén, kiálta, mondván: Könyörülj rajtam, < Uram, Dávidnak fia! az én lányom gonoszul gyötör- I tetik az ördögtől. De ő egy szót sem felel neki. És 1 hozzá járulván tanítványai, kérték őt, mondván: Bo- ] csásd el őt, mert utánunk kiált. Ő pedig felelvén, mon- j dá: Nem küldettem, hanem csak Izrael házának el­veszett juhaihoz. Amaz pedig eljőve, és imádá őt, A mondván: Uram! segits rajtam. Ki felelvén, mondá: 1 Nem jó elvenni a fiák kenyerét, és az ebeknek vetni. 1 Amaz pedig mondá: Úgy van, Uram! Csakhogy az ] ehkölykök is esznek a morzsalékból, melyek lehulla- I nak uraik asztaláról. Akkor felelvén Jézus, mondá J neki: Óh asszony! nagy a te hited; legyen neked, a 1 mint te kívánod. És leánya azon órától fogva meg­­gy ógyula. SZENTBESZÉD Midőn Krisztus Urunk Tirus és Szidon környé­kére érkezett, ime egy kananei asszony — tudniillik egy pogány nő — ama határokból kijővén, hozzá já­rult s könyörgött, mondván: Könyörülj meg rajtam, Uram, Dávidnak fia! ... Az én lányom gonoszul gyö­­törtetik az ördögtől. Az Ur, aki máskor a hozzá folyamodók szavára kész volt azonnal még a legtávolabbi helyre is elmen­ni és meggyógyítani a sinylődőt, most eme hozzá jö- , vő s utána kiáltó asszony irányában úgy viselte ma­gát, mintha nem is hallotta volna rimánkodását, mert I egy szót sem felel neki. — Krisztus Urunk ezt azért < tette, hogy az asszony hitét, reményét, alázatosságát i és állhatatosságát próbára tegye és növelje. | A tanítványok látván, hogy Jézus nem vette fi- j gyelembe ezen könyörgő asszony esedezését, köz- ! benjártak az isteni Megváltónál az asszony érdeké- ; ben és kérték az Ur Jézust, mondván: Bocsásd el ezt « az asszonyt, megadva neki, amit kér . . . Az isteni Mester pedig ezt feleié a tanítványai­nak: Nem küldettem, hanem csak Izrael házának el­veszett juhaihoz. Azonban a kananei asszony nem tágított, ha­nem követte Jézust és folytonosan kiáltozott és se­gítséget kért tőle. — Erre az Ur mondá: Nem jó el­venni a fiák kenyerét és az ebeknek vetni . . . Krisz­tus az akkori zsidóknak szólásmódja szerint beszélt és a fiák alatt értette a törvény követőit, a zsidókat, kik ebeknek csúfolták és megvetették a hitetlen és bálványozó nemzeteket . . . Ámde a kananei asszony Jézus eme szavainak hallatára nemcsak vissza nem rettent és nemcsak el nem állott kívánságától, sőt in­kább most már beszédbe ereszkedett az isteni Mes­terrel és sürgette és még buzgóbban kérte leánya ré­szére a segélyt, mondván: Úgy van, Uram, csakhogy a kölykök is esznek a morzsalékokból, melyek lehul­lanak uraik asztaláról. Az Ur Jézus többé nem állhatott ellen a kananei asszony kérésének, hanem, legyőzetvén az ő imája által, mintegy csodálkozását fejezve ki, mondotta: Oh asszony, nagy a te hited s kiérdemelted, hogy ké­résedet meghallgassam. Legyen neked, amint kívá­nod, azaz teljesüljön az, amit kérsz. És a kananei asszony buzgó s állhatatos imájának az lett az ered­ménye, hogy leánya megszabadult az ördögtől és visszanyerte az egészségét. Tanulságos a kananei asszony könyörgése, mely az igazi és Isten előtt kedves könyörgésnek példáját tárja oly szépen elénk. — Akik istenes életre adták magukat, fáradhatatlanok voltak Isten dicsőitésé­­ben. A szentek mind állhatosak és buzgók voltak az imádságban és sokan annyira elmerültek az imában, hogy egészen elragadtattak s egészen megfeledkez­tek más dolgaikról. A tökéletesebb erkölcs gyakor­lására nincs tehát hathatósabb eszköz, mint az imád­ság, mint az elmének felemelése Istenhez. Mennél gyakrabban és mennél buzgóbban emeljük fel tehát naponkint elménket Istenhez, hogy a szent zsoltáros­­sal elmondhassuk: “Napjában hétszer, tudniillik na­gyon gyakran mondok neked Uram dicséretet a te m igazságod ítéleteiről.” M S7, A BO'I ÖRÖK^gÉ Pusztító szélvihar 56 amerikai a tengerbe veszett A Csendes tengeren, a ja­pán partok táján szörnyű ere­jű tájfun szélvihar tombolt. Több hajó elsülyedt, köztük egy vasúti kocsikat szállító hajó, amelynek 1100 utasa körül ezer a tengerbe veszett. Az áldozatok közt voltak ame­rikai katonák és családtag­jak, számszerint 56-an.

Next

/
Thumbnails
Contents