A Jó Pásztor, 1954. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1954-08-20 / 34. szám
f AGE 2. OLDAL A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by ■— Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József -— Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22«sd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 53 ___________________ “‘“ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: évre ............$5.00 One Year ................................................• $5.00 évre ::................................$3.00 Half Year ..........................— .$3.00 Intered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. A két csonka vitéz TENGERI KALÓZOK HATALMÁBAN A szervezkedés joga ellen New Orleansban a Blue Flash Express cég muncásai elhatározták, hogy unionba szervezkednek, az A.F.L. Teamster Unionhoz csatlakoznak Az unió értesítette a vállalt vezetőségét, hogy a uaft-Hartley törvény értelmében a munkások több 3ége petíciót irt alá, amelyben kérik a unió-szavazát elrendelését. A vállalt vezetősége erre maga elé citálta sorbar. valamennyi munkását és mindegyiket megkérdezte hogy aláirta-e a petíciót. Az unió emiatt panaszt emelt a National Laboi Board előtt, rámutatva arra, hogy a vállalat a törvény megszegésével ilyen módon meg akarja félemliteni a szervezkedés törekvő munkásokat. Ez sulyoí sérelem, merthiszen még a Taft-Hartley törvény k elismeri a munkásoknak szervezkedési_ iogát, ha eg} üzem munáksainak többsége ezt kivánia. A Labor Board előtt a vállalat azzal védekezett hogy nem volt szándékában a szervezkedő munkásol megfélemlítése, senkitsem fenyegettek meg elbocsátással, hanem csak azt akarták a kihallgatások utján megtudni, hogy hányán Írták alá a petíciót. A Labor Board a vállalatnak adott igazat. De nem egyhangúlag. A vállalatnak adott igazat a Boarc három tagja, akiket Eisenhower elnök nevezett ki és a munkások jogának, a szervezkedési szabadságnak megsértését látta a vállalat eljárásában a Boarc két tagja, akiket Truman elnök nevezett ki. Ez utób biak, vagyis a Labor Board demokrata tagjai, hivatkoztak arra, hogy soha ezelőtt a Labor Board nerr ismerte el a munkaadók kikérdezés! jogát, tudva azt hogy puszta kikérdezés ugyanannyi, mint fenyege tés. A Labor Board fennállása óta ez az első eset hogy a munkások kihallgatását szervezkedés ügyében jogosnak mondták ki. A Taft-Hartley törvény^ga&^müIW-* A kápolnai csata után két sebesült katonát vittek a katonai kórházba. Mindkettőnek ellőtték a lábát és térdben le kellett vágni. Az egyik osztrák tüzér volt, a másik magyar tüzér. Talán éppen egymás ágyúitól kapták azt a szörnyű sebet. Ott voltak azután sokáig: ott feküdtek egymás mbellett, hallgatták a lázas éjszakában egymásnak kinsóhajtásait, biztatták egymást a kétségbeesésben, összeszoktak. A csatában egymást lőtték, itt egymás sebeit ápolták. A magyar hamarább felgyógyult, és aztán éjjeket virrasztóit át sebesült ellenfele ágyánál. — Ott künn ellepségek voltunk, most nyomoréktársak vagyunk. Mennyit kellett szén vednünk, senki sem tudja úgy, mint mi ketten egymás felől. NEM SÜRGŐS KÖVETELÉS Múlt héten kissé kínos feltűnést keltett egy valamelyest diplomáciai természetű javaslat, amelye Dirksen republikánus*szenátor nyújtott be és azt ki vánta, hogy a háború alatt itt lefoglalt német vágyó nokat adják vissza jogos tulajdonosaiknak. Az ügynek nem lenne olyan kényes természete ha történetesen Nyugat-Németország nem lenne potenciális szövetségesünk. És Adenauer kancellái személyes levélben kérte Eisenhower elnöktől a Dirk sen-féle javaslat támogatását. Az elnök egy udvarias, de azért félre nem érthető levélben tudtára adta Adenauernek, hogy a kor mány ellenzi a javaslatot. Nem zárta el teljesen a ki elégítő megoldás lehetőségét, de egyelőre időszerűtlennek tartja. A magunk részéről úgy érezzük, hogy a neme követelés kielégítése nem olyan sürgős. Nem mintha a követelés nem bírna jogos alappal. Kilenc évvel í háború befejezése után, és tekintettel a mai külpoli tikai konstellációra, a német követelés jogosnak ne vezhető, ha nein is épen időszerűnek. Mindenesete várhat, és nyilván Eisenhower elnök is úgy érezte Mintegy 500 millió dollár lefoglalt német vagyonról van szó, de a privát vagyonok, amelyeket a németek foglaltak le, és a kár, amelyet a háború alat okoztak, nem százmilliókkal, hanem ezermilliókka mérhető. Nincs‘tudomásunk arról, hogy a némete1 komolyabb kísérletet tettek volna a kárpótlásra. É. amig a német kárpótlás késik, a német követelés kielégítése sem sürgős, és erkölcsileg nem kényszeríti hatású. AZ ÉREM EGYIK OLDALA A szovjetsajtó ünnepli az angol “sajtószabadsá got” és azzal kérkedik, hogy külföldi újságíróknak fotográfusoknak megengedik az országban való uta zásokat, roportok, fényképek küldését. . Ez igaz, csak éppen azt felejtik el hozzátenni amit a^ New York Times fotoriportere mond, 'ak: most tért vissza oroszországi körútjáról: azt hog} az elküldendő fotográfiákat cenzúrázzák. így aztáí a Tipies közölt két oldal fényképet, amelyek csak a; ország előnyös oldalát mutatják be. Hogyan épüli uijá Sztálingrád és más városok, melyeket feldúlt s háború. Az orosz nyomortanyákról, elhagyagolt kolhozokról, éhes gyermekekről és robotmunkára vitt foglyokról készült fotográfiák negativjait megsemmisítették. A cenzúra udvarias, de határozott. A cenzor nemcsak az állását, de az életét is félti, éppen ezért Majd ha vége lesz a harcnak, minket is elfelejtenek, akkor aztán együtt fogunk — koldulni járni. Az osztrák feljaldult e szóra. — Nekem már elkészítették a falábat, szólt a magyar, stoikus nyugalommal, tán csak eltart, amig élek, köszvény tudom nem esik bele. A magyar jó, vidám fiú volt, az osztrák buja, bár társa mindig kész volt azt tőle elenyelegni. így éldegéltek sokáig emberek irgalmából, utcák filléréből. Jött egyszer nagy sötét szárnnyal a napot elfogó hir: “Vége, vége minden harcnak, a sereg lerakta a fegyvert, nincsen magyar !” Odakünn ült a verőfényen a két halavány csonka hős, s midőn a hirnök elmondta, amit hallott, amit látott, a magyar A Jó Pásztor Verses Krónikája MAGYAR REMÉNYKEDÉS Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ ELMÚLT MÁR a nyár is, rég költött a gólya: mit végzett a sorsok legfőbb számadója? Résen vagy-e, magyar? Ha hiv a pillanat, megragadod-e majd, mielőtt elszalad? Nehéz a választás, mig torkodon Moszkva, ahol sorsod régen vörösre van osztva. Két ösvény közt jársz most, mindkettő veszélyes; találd meg az irányt, amely mégis eszélyes. Hogyha elbuktál is, fő, hogy talpra állj ál, fő, hogy a gonosszal mégis szembe szállj ál. Fő hogy életfáklyád jövőbe mutasson s telkedben a szent tűz ki ne aludhasson. BÁR MOSZKVÁHOZ sodort fekete balsorsod: a szabadság-zászlót egyszer majd kibontod. Ki tudja, mily bűnért, ki tudja mi végett, árnyékos volt mindig minden magyar élet. Hogyha daloltunk is sirva vigadóan, lefizettük százszor szenvedés-adóban. Ospt.lpjHínk- hotloUunt^ggjÉkm vagy vérben; linó Imi igazság: miazlgazsKbaT^^*0'1»-* Hegy áll a. magyarral végső számadásod? Tiz esztendő múlva vagyunk, vagy nem vagyunk; végleg elveszünk vagy végleg feltámadunk? ÉNEKEL AZ ANYA a magyar parlagon: álmodj szebb jövőről, ártatlan magzatom. Aludj ártatlanom, kis embergerezdem; érted elviselem nagy súlyos keresztem. Véremmel táplállak, emberré nevellek, küzdelmeken által még jobban szeretlek. És amire végül emberré fogsz nőni; Boldogan, hitvallón szárnyal majd az ének: magyarnak születtél, magyar leszel végleg! Tente kis magzatom .. .Éjfélt üt az óra: ébredj fel majd egyszer százszor szebb valóra! ■em akar kockázatot és még az előírásnál is szigoubb. Az amerikai újságíró “beszélgetett” munkásokkal és parasztokkal. De persze ezek se voltak bátrab>ak, mint a cenzor és természetesen mindennel na>vun ‘elégedettek” voltak. Az egyik kolhozban.nairui megkérdezték a riportert, hogyan bírja elviselni z amerikai munkanélküliséget, nyomorúságot? Ez a naiv kérdés mindennél orditóbban beszélt, gy ámítják, vezetik félre alattvalóikat a vörös dikátorok, elhitetve velük, hogy ők ülnek világ tetején. nyomorék orcáján végig csordult a könny, tán először életében: “Mi lesz már most én belőlem?” * Hónapok múlva Pesten a főparancsnokság előtt sokszor lehetett látni egy rokkant féllábú tüzért,, — az osztrák egyenruhát viselte, — fél kezével mankójára támaszkodott, másik kezében összehajtott Írást tartott, és várt nagy türelmesen, mig a sok gyászruhás könyörgő asszony és aranyruhás tisztelgő férfi között egyszer-másszor rákerült a sor. Mit kérhetett, miért járhatott annyiszor? Esőben, hidegben miért jelent meg mindig, aggódva a beadott folyamodásra? Egy reggelen a csonka tüzér tündöklő arccal sietett le a főparancsnok lépcsőin. Csaknem futott, a falábnak tanulni kellett a táncot, oly örömben volt a nyomorék, kezében valami írást tartott, mint a bódult úgy forgatta maga előtt, mutogatta ismerősnek, ismeretlennek. Elfogott az utcán egy embert, elolvastatta magának, hogy vájjon csakugyan az vane benne, amit ő már kiolvasott belőle? Aztán ismét tovasietett : “kettőt lépek egy helyett!” — mondá fennhangon falábára és mankójára mutatva, és megkacagta szomorúan víg ötletét, és sietett, — és sietett, mintha valami várna rá, valami nagy, örvendetes. letkövén a csonka honvéd. Sipkája levolt a fejére huzva, nem koldult kalaplevéve, akinek tét szett adott neki, soha nem szólított meg senkit. Néha egy-egy asszony ment el mellette, valamit tartogatott kezében, sebesen elsuhant eiőtte és csak úgy észrevétlenül csúsztatta az alamizsnát a nyomorék kezébe, hogy ne lássák, miként az koldus: a távozó szemeit törülte olykor. Í-Urtplen - ~" egy csonka osztrák tüzér, kezében valami iratot lobogtat, odaszökell mankójával a szegleten ülő nyomorékhoz, megrázza barnult jobb kezét, nyakába borul és könnyeitől nem tud szólni. — Te sem leszel többé koldus, szól végre, vigan zokogva, meghallgaták kérésemet, téged is részesítenek ezután a rokkantak alapítványából. És azóta sokszor látni együtt a két csonka vitézt, sétálgatnak a Dunaparton, egyik az osztrák, a másik a honvéd, beszélgetnek, csatáikról, szenvedéseikről. Csakhogy ki vannak cserélve: most az osztrák a jó, vidám fiú és a magyar a szomorú legény. L. G. 1 ov/.'er Japanba szólítja a kötelesség t3 vele megy az egész család: a csinos feleség és a nyolc szép gyerek. ÚJRA! ÚJRA! V. Fülöp spanyol király először járva be országát, a Pireneusokban levő Montley városkát is meglátogatta. Midőn a város határára ért, a polgármester odalépett a fiatal uralkodó kocsijához és engedelmet kért, hogy unalmas beszéd helyett a maga módja szerint hódolhasson neki. Ezzel egy énekbe kezdett, mely a király dicsőítéséről szólt és a dalt utána zúgta az egész tömeg, amely a király üdvözlésére megjelent. Fülöp és kísérete jókedvre derült az üdvözlés e különös módján és midőn az ének véget ért, a király igy szólt: — Dalotok annyira tetszett nekem, hogy csak azt felelhetem: újra! A hü alattvalók nem kérették magukat, újra belekezditek az énekbe és midőn végeztek, a király a polgármesternek egy kisebb pénzösszeget nyújtott át e szavakkal: — Az énekesek részére! Meg vagyok elégedve. — Felség — felelte alázatosan a polgármester —, csak annyit tudok mondani: újra! Az ifjú király szivből nevetett a sikerült válaszon és ráduplázott az adott összegre. — Jacobson tengerészkapitányt — kezdte elbeszélését Ready hajóstiszt — a hong-kongi “Great Victoria Hoteí”-ben ismertem meg abban az időben, Imikor a kínai zavargások alkalmából szokatlanul sok külföldi hajó állomásozott ebben a különben is ílénk forgalmú, nevezetes kikötőben. Természetesen a szálló bár-helyiségében szakadatlanul folyt a mulatozás; meg kell azonban jegyezni, hogy a hadihajók tisztjei nem tűrték, hogy azokban a mulatóhelyiségekben, ahol ők szórakoztak, a kereskedelmi hajók legénysége is megjelenhessen. És emiatt sok összetűzés támoclt a hadihajók őrjáratai és a matrózok közt, egy éjszaka pedig, mikor az angol katonai őrjárat egyszerűen ki akarta tenni szűrünket a bárból, mink, polgári tengerészek is összefogództunk és bizony széklábakkal és a védekezésre alkalmas egyéb tárgyakkal védekeztünk az önkényes eljárás ellen. A túlerővel szemben mégis csak kénytelenek voltunk visszavonulni, és én magam is követtem Jackson katányt a hajóra. Ez a hajó egy negyventonnás schooner, amely azonban, noha vitorlás volt, a legmodernebb eszközökkel volt felszerelve. Másnap reggel távozni akartam a hajóról, de mert Jacobson kapitány negyven dollár havi fizetés mellett fölajánlotta nekem a másodtiszti állást: szívesen állottam szolgálatba annyival inkább, mert éppen állás nélkül voltam. Még aznap éjszaka útra keltünk a kis Kanachisziget felé, melynek benszülött gyöngyhalász lakóival a kapitány cserekereskedést űzött. Már jó meszsze jártunk a nyílt tengeren, mikor észrevettem azt, hogy mögöttünk egy másik hajó tart mindenütt a nyomunkban s mindegyre közeledik hozzánk. — Legföljebb irányt változtatunk! — felelte a kapitány aggódó észrevételemre. Alig egy óra múlva azonban az a titokzatos hajó jelentékenyen megrövidítette a köztünk való távolságot ,mire Jacobson kapitány zászlójelentésekkel iparkodott érintkezést keresni az üldöző hajóval, amely azonban a mi jeladásainkat figyelembe sem véve: még nagyobb gyorsasággal közeledett a mi hajónkhoz. Eközben beesteledett s most már sötétség borult közénk és az üldöző hajó közé. Noha Jacobson kapitánynak helyén volt a szive, s rettenthetetlen bátorságáról legendákat meséltek emberei — ezúttal mintha aggódnék s nyugtalan tekintettel méregette a tenger tükrét. Egyszer csak, szinte váratlanul, minden oldalról kétségbeesett csataorditás hangzott föl, s a másik pillanatban már idegen emberek özönlötték e! hajónk fedélzetét. Ekkor azután kiderült, hogy az üldöző hajó — kioltván jelzőlámpáit — orozva támadt ránk, s noha mink hősiesen védekeztünk, hamarosan a kalózok ültünk valamennyien. okét, a kalózok vezére elénk lépett és rossz angi lyelven fölszólított bennünket, áruljuk 3l, Hol rejtegetjük féltve őrzött áruinkat. Ezúttal azonban áru nem volt a hajón,^ ellenben Jacobson ka- Ditány a kabinjában levő páncélszekrényben nagy érlékü igazgyöngyöket rejtegetett, amelyeket Hongkongban akart jó pénzen áruba bocsájtani, ahonnan izonlban — mint említettem — idő előtt volt kényte!en elmenekülni. A kapitány tagadó válaszára a bandavezér elrenlelte az egész hajó megvizsgálását, természetesen — predmény nélkül, mert éppen csak a kapitány fülkéié kerülte el figyelmüket. A bandavezér, iszonyatos haragjában amiatt, hogy a remélt zsákmányt nem találta meg, fenyegető hangon tudtunkra adta, hogy iá nem jelöljük meg a helyet, ahol értéktárgyainkat rejtegetjük: engem meg a kapitányt menten a tengerbe dobat. Jacobson tekintete most már kérdően fordult feém, mire én valahogyan megérttettem vele, hogy dőnyerés szempontjából legjobb, ha nem áruljuk el 1 rejtekhelyét, hadd keressék tovább! Ha azután negvirrad: majd csak utunkba akad egy hajó, mely egitséget hozhat. Csakhogy a kalózvezér is meggondolta ám a dolgot, s mintha átlátott volna a tervünkön: megparancsolta, hogy mindkettőnket dobjanak i tengerbe. Ez a fenyegetés hatott, mert Jacobson kapitány most már hajlandó volt átadni a páncélszekrény kulcsát. A rablók rohanva törtek be a kapitány kabinjába, ahonnan azonban csakhamar csalódottan tértek /issza, mert szemmelláthatóan nem voltak megelégedve a zsákmánnyal. A rablóvezér, most már még lüliösebben, megparancsolta, hogy irgalom nélkül dobjanak be bennünket a tengerbe. Tette pedig ezt álként abból a célból, hogy tőlünk végkép megszabaduljon, mert jól tudta, hogy az első kikötőben fölelentést teszünk ellene, már pedig minden oka meg/olt, hogy az angol hatóságoktól féltse az irháját. A vad martalócok egy pillanat alatt eloldozták kötelékeinket, amelyekkel kettőnket az árbochoz kööztek s előbb engem, kisvártatva pedig Jacobson kapitányt belóditottak a vízbe. Az én kezemen raita íagyták a kötelet úgy, hogy én okvetlenül odaveszem volna; szerencsémre azonban Jacobson kapiáyynak valahogyan sikerült eloldoznia kötelékét, és mikor aztán őt is utánam dobták a tengerbe: első dolga is^ az volt, hogy az én kötelékemet megoldja. Óvatosságból azonban nem bukkantunk fel nyomban 1 viz felszínére, hanem a viz alatt odausztunk a haonk mellé, amelyet a kalózok most vontató kötélre fogtak és maguk után cipeltek, JP Page 2 A nap már felbukkant a láthatáron, 3 igy a félhomályában kissé tájékozódhattunk, hogy hát voítakéupen merre is vagyunk! Körülbelül kétszáz méternyire tőlünk egy kis szigetet pillantottunk meg, amelyet Jacobson konitány legott felismert: az a szigetecske volt, ahová tulajdonképen eljutni igyekeztünk (Folyt a 8, oldalon) A JO PÁSZTÓ» _______________
