A Jó Pásztor, 1953. január-március (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-03-20 / 12. szám
4. OLDAL A JÓ PÁSZTOR EREDETI REGÉNY A FEJDELEM CSALOGÁNYA Most a többiek is odahajoltak és látták a hátán tátongó, tőrszurástól eredő sebet, a ruha is csűrön vér volt a hátán. Jójárt Ferenc megcsóválta a fejét: — Kegyetlen szúrás ... Ki az ördög csinálhatta ... És ugyan, hogy került ide ez a szerencsétlen . . . — Most ne töprengjünk sokat, — mondta Czinka Panna, — hanem igyekezzünk megmenteni ... — Igazad van, lány! — helyeselt Jójárt Ferenc is. — Akár kuruc, akár labanc, emberi kötelességünk, hogy mindent elkövessünk az érdekében. — Majd én segitek! — kiáltotta Panna. — Tudok gyógyító füveket. . . Ha azzal betapasztjuk a sebét, akkor nem szakad fel újra, hanem szépen gyógyulásnak indul . . . — De van egy bökkenő! — mondta Jójárt Ferenc. — Micsoda? — Hogyan visszük magunkkal ezt a szerencsétlent? Lóra ültetni ilyen állapotban nem lehet. . . — Az már igaz . . . A többiek is rádünnyökték: — Azt csakugyan nem lehet! Jójárt Ferenc elmerülten gondolkozott, de nem hiába, mert a következő percben már diadalmasan felkiáltott: — Megvan! — Halljuk! — Nosza emberek, rajta! — fordult Jójárt uram a törökjeihez. — Hamar csináljatok egy kényelmes hordágyat a sebesültnek . . . Törjetek ágakat, tépjetek leveleket, füveket, amig Panna gyógyitószereket keres . . . — De hogy visszük a hordágyat? — kérdezte Panna. — Ez Sem nehéz, — magyarázta Jó járt Ferenc —, csak bízzátok rám a dolgot . . . Majd meglátjátok, hogy milyen ügyesen megoldom . . . Egyelőre csak csináljátok azt, amit mondtam . _. . Panna, menj a füvekért, ti pedig, többiek, a hordágyat csináljátok meg. . . Ahányan voltak, annyifelé mentek. Jójárt Ferenc pedig ott maradt a sebesült mellett, hátha közben eszméletre térne s esetleg szüksége lenne valamire. Addig is előszedte a nyereg mellől a pálinkás butykosát, lecsavarta a tetejét s azután lassan, óvatosan felemelte a sebesült fejét és beléerőszakolt néhány cseppet. A jófajta italnak egyelőre nem mutatkozott hatása, de Jójárt Ferenc bizonyos volt abban, hogy rövidesen meglesz az örvendetes hatás. * * * Nem telt bele nagy idő, hogy egymásután visszaszállingóztak az erdőbe elszéledt emberek. Elsőnek Czinka Panna jött meg és örvendezéssel kiáltotta már messziről: —- Megtaláltam! És kezeiben lengette a fücsomót. Amint odaért, nyomban lehajolt a sebesülthöz és Jójárt segitségével lefejtette róla a felsőruhát, hogy kényelmesebben hozzáférhessen a sebhez. — Kár — mondotta —, hogy nem moshatjuk ki a sebet, de remélhetőleg addig nem lesz semmi baj, amig egy kúthoz érkezünk, ott azután elvégezhetjük .. . így ni.. . Már kész is volt a művelettel. Olyan szépen és ügyesen tapasztotta rá a gyógyító fücsomót a sebre, hogy doktor se csinálhatta volna különben. Közben megjöttek a többiek is, akiket Jójárt elküldött. Mindegyik hozott magával valamit, ami a hordágyhoz szükséges volt és a fürge kezek rögtön nekiláttak, hogy megcsinálják. Nem is telt negyedóra sem bele, már kész volt a hordágy,^ melyet füvekkel jól kibéleltek, úgyhogy a sebesültet semmi rázkódás ne érje. És most lépett előtérbe Jójárt Ferenc. A hordágyat kantárszárakkal odaerősítette a maga és a Czinka Panna lovához olymódon, hogy a hordágy középen himbálózott, mint valami függőhinta. — így ni! — mondta elégedetten. — Ha igy visszük, akkor nem történhetik semmi baja ... Ez a két ló nagyon okos állat, ha lépésben haladunk, akkor nem éri rázkódás és szerencsésen megtehetjük az utat, amig olyan, helyre érkezünk, ahol kényelmes és gondos kpolásban részesithejük ... Jójárt Ferenc ötlete nagy megelégedést keltett mindenkiben, csodálták a kuruc vezér éles eszét, hogy ilyen ügyesen megoldotta a betegszállítás kérdését. Azután négy ember óvatosan felemelte a még mindig eszméletlenül heverő sebesültet és betette a hordágyba, úgyhogy igazán kényelmes fekvése lehetett. Jójárt Ferenc még megvizsgálta, hogy elég erősen tartják-e a kantárszárak és amikor megbizonyosodott erről is, kiadta a parancsot: — Indulhatunk! Ebben a pillanatban egy rekedt orditás hallatszott a háttérből. . Mindenki odafigyelt és izgatott kiáltások hangzottak minden oldalról: — Mi történt? — Mi baj van? — Mi az? — Valami baj? Az első pillanatban senki sem tudta, hogy mi történt. Jójárt Ferenc odarohant, ahonnan a hang hallatszott és ekkor egy spáhi sápadtan, ijedten dadogta: — A fogoly . . . A fogoly . . . Jójárt Ferenc felkiáltott: — Megszökött? A sáhi némán bólintott. Jójárt száján egy káromkodás szalad ki, a poklok mélységes fenekére kívánta Vinczédi Marcit, aki a nagy zűrzavart, amikor mindenki megfeledkezett róla és minden figyelmével csak a sebesült felé fordult, ügyesen kihasználta és a lóval együtt amelyre rákötözték, kereket oldott. — Hogy1 az ördög akárhová tegye azt a hétpróbás gazembert! — kiáltott Jójárt Ferenc. — Hát nem túljárt az eszünkön! Hamar utána . . . Az egyik spáhi legyintett: — Azt már nem érjük el sohasem! Nem most oldhatott kereket, hanem valószínűleg még akkor, amikor a sebesültet megtaláltuk ... És azóta már jó idő eltelt. . . Azután azt sem tudjuk, hogy melyik irányba menekült ... Az is lehet, hogy belevetette magát az erdőségbe, ott pedig lehetetlen ráakadnunk . . . Jójárt Ferenc kelletlenül bólintott: — Csakugyan igy lehet ... De az Isten oltalmazza meg azt a gazembert, hogy még egyszer a kezeim közé kerüljön . . . Mert akkor bizony nem teketóriázok sokat, nem cipelem Ocskay elé, hanem felkötöm a legelső fára, annyi szent ... Ez olyan igaz, mint ahogy Jójárt Ferenc a becsületes nevem . . . Vinczédi Marci megszökése Czinka Pannát érinthette a legkellemetlenebbül. Egész testében remegett, elsápadt, amikor meghallotta. Jójárt Ferencnek is feltűnt a lány nagy ijedtsége és megkérdezte : — Mi bajod, Panna? — Úgy félek . . . '* —Mitől? — Hogy az az ember mégegyszer az utamba kerül . . . A kuruc vezér igyekezett bátorságot önteni a remegő lányba. ' . ' — Attól ugyan ne félj . . . Ahogy én azt a gazembert ismerem, nem mer az mégegyszer kurucok közelébe settenkedni, mert tudja jól, hogy ez a halálát jelenti . . . Mondom, ne félj, szép húgom, megvédelek . . . Ez a kijelentés valamennyire megnyugtatta Czinka Pannát, legalább is egyidőre eloszlatta a félelmét. Felültek a lovakra és azután folytatták az útjukat tovább. KÉTSZÁZHARMINCHETEDIK FEJEZET. " Hol a halott? Jójárt Ferenc és csapata már messze-messze járt, a táj felett már bőven ontotta a nap első sugarait, mikor a cigányok, akik eddig a zerdő mélyén húzódtak meg a móka támadás után, elhatározták, hogy visszatérnek a táborhelyükre, hogy összeszedjék a holmijukat, mert hiszen a támadás percében olyan riadtan' menekültek, hogy minden ott maradt. Minka is alig várta a visszatérést, mert abban reménykedett, hogy megtalálja majd a férjét, akit ugyan a késszurás után látott összerogyni, de mégse akarta elhinni a legrosszabbat, hanem abban reménykedett, hogy talán csak megsebesült és igy megmentheti az életnek. Péró is várta a visszatérést, hiszen ha majd ott látják a grófot holtan, vérébe fagyva, — akkor ezzel a legnagyobb akadály eltűnt Minka utjából. Megindultak. A cigányok az egész éjszaka alatt, — mert természetesen nem hunyták le a szemüket — nagyszerűen játszották a szerepüket, úgyhogy Péró a legnagyobb mértékben meg volt velük elégedve. Arról természetesen fogalma sem volt, hogy Minka már korábban átlátott a szitán s eddig csak azért nem árulta el magát, mert ez ellenkezett volna a tervével. Most, hogy visszafelé mentek, akkor látták csak, hogy mennyire bementek az erdőbe, mert bizony jó darab utat kellett megtenniük, amig végre feltünedezett az a tisztás, ahol a táborhely állott. Már messziről meglátszott a támadás sok emléke. Az egyik sátor, — amelyet felgyújtottak — porrá égett, több másik pedig feldúlva és felborítva hevert a földön. És szanaszéjjel dobálva minden, ami a sátrakban volt. Éz is Péró utasítására történt igy. És a vajda, aki Minkával elől haladt, amikor meglátta a szörnyű pusztítást, nagyszerűen megjátszott elkeseredéssel kiáltott fért — Hogy a devla rágja ki a belüket azoknak a bitang labancoknak, tönkretették az egész tábort . . . Száradjon le a kezük, ne legyen nyugvásuk se éjjel, se nappal, ezt kívánom mindegyiknek ... Minka nem is igen hallotta, hogyan átkozódik Péró, nem is sokat törődött a komédiával, hanem mindenfelé a férjét kereste. Nagyon furcsa érzés fogta el. Kutatott utána és mégis — félt széjjelnézni, mert attól remegett, hátha valahol megpillantja a férje, forrón szeretett szerelmese holttestét, amit nem tudott volna elviselni. Érezte, hogyha ez megtörténik ,akkor menten meghasad a szive. Péró most valamivel Minka mögött volt és onnan kémlelte ugyanazt, amit az asszony: Palotai gróf holttestét kereste, de hiába jártatta fürkésző szemét akármerre, csak nem látta meg, ami már kezdte nyugtalanítani. Minka hamarjában nem is tudta, hogy a tisztás melyik részén történt a támadás, amely pedig olyan élénken élt az emlé^kezetében, mintha ebben a pillanatban játszódnék le. Végre is, hogy pontosan tájékozódjék, úgy segített a dolgon, hogy megkereste azt a helyet, ahol a sátoruk állott és innen indult el néhány lépést előre az erdőség felé, — ez volt az az ut, amelyet az állítólagos labanctámadás megkezdésekor megtettek. És most, hogy ezt az utat megtette, már emlékezett, hogy melyik helyen rohanták meg a férjét, s hol szakították el tőle a hitvány támadók. Felkiáltott: — Itt történt... Itt szúrták le ... Péró is odasietett. Körülnézett. Meglátta a vércseppeket a földön és látta, hogy ezen a részen a fü erősen lenyomódott, olyan nagyságú részen, ami egy emberi testnek felel meg . . . — Igen, itt volt ... — Jóságos Isten! — kiáltott fel Minka. — Mi történt vele? Erre Péró is szeretett volna feleletet kapni, mert az a körülmény, hogy a halott eltűnt, a legnagyobb mértékben nyugtalanította. Vizsgálódott, körülnézett és egyszer csak felkiáltott: — Itt is vércsepp ... Mihka odafutott. • vl — Csakugyan! Azután mentek tovább és mindenütt véresepp jelezte az utat, amerre a szerencsétlen Palotai gróf megsebesülése után vonszolta magát. Péró átkozódni szeretett volna, mert ez a jel már azt bizonyította, hogy az ember, akit minden körülmények között el akart tenni utjából, valami rejtélyes körülmények között a halálos szúrással testében, mégis megmenekült ... És ugyanilyen gondolatok^keltek szárnyra Minkában is, azzal a különbséggel, hogy az asszony szivében felébredt a reménység és már bízni kezdett abban, hogy a grófnak talán mégis sikerült megmenekülnie ... .' . Péró most elvált Minkától és ahhoz a cigányhoz csatlakozott, akit a gróf meggyilkolásával megbízott. Suttogva sziszegte felé: — Ezt ugyan jól csináltad . . . Sose hittem volna, hogy ilyen ügyetlen vagy, hogy a devla rágja le a kezedet .. . A cigány védekezett. — Hidd el, vajda, nem hibáztam . . . Tudod, hogy sohasem tévesztettem még el ezt a szúrást . . . — Csak most az egyszer! Most, amikor a legfontosabb lett volna ...1 — Nem értem, hogy történhetett. . . — Mert ügyetlen vagy! A cigány vállat vont. — Ha nem halt bele ,az sem olyan nagy szerencsétlenség! — mondotta. — Már hogy az ördögbe ne lenne! — Ne félj, vajda, lehet, fyogy nem halt meg rögtön ... az azonban biztos, hogy azzal a sebbel nem húzhatja sokáig ... Bizonyosan rátalálunk majd itt valahol, holtan . . . —*Bár úgy lenne! És Péró most megint előresietett Minkához, aki egyre azon az utón haladt előre, amelyet a vérnyomok mutattak. A szive dobogott, a zokogás fojtogatta s közben imákat mormolt, hogy az Isten segítse meg az urát, aki ellen ilyen gálád merényleteit hajtottak végre . . . Egy helyütt elvétették az utat. Vissza kellett menni egy darabon, mig újra megtalálták az utolsó vércseppet, amely egy harmatos fűszálon rezgett, azután újra kezdték a kutatást a következő piros, szomorú jel után. És egyszer csak Minka felkiáltott. — Megvan! Mentek tovább. Már jó darab utat megtettek és Minka megdöbbent, szomorú szívvel gondolt arra, hogy mennyit szenvedhetett szegény ura, amig súlyosan sebesülten ezt a hosszú utat megtehette. Egyre jobban közeledtek az országút felé, hamarosan ki is értek, itt azután megszűntek a vércseppek. Figyelmesebb vizsgálat után azonban meglátták, hogy az országúton nagyobb lovascsapat vonulhatott keresztül, mert ezen a részen mindenfelé ott voltak a lópaták nyomai. És Péró, aki cigányvoltánál fogva különösen értett a nyomjelek olvasásához, azt is megállapította, hogy a lovascsapat itt pihenőt tartott. Minka szivében felcsillant a remény. -Az a tény, hogy Palotai gróf holttestére seholsem bukkantak rá, megerősitette abban a reménységben, hogy a gróf nem halt meg, hanem Isten csodálatos segítségével valami utotnmódon megmenekült. Bízott abban is, hogy talán jó emberek bukkantak rá, akik oltalmukba vették. És nem tudott uralkodni az érzelmein, örömittasan kiáltott fel : ■ — Hála Istennek! Megmenekült. . . Péró szemeiben sötét tűz lobogott fel. Szólni akart, de elfojtotta a szót. Csak magában dörmögte: — Azért mégis az enyém leszel! KÉTSZÁZHARMINCNYOLCADIK FEJEZET. Merénylet a császár ellen. Miután a fegyverszünet befejezéséig nem sikerült a kurucokkal megegyezni a németeknek, a bécsi katonai iroda elhatározta, hogy most már azután könyörtelenül végez a kurucokkal és ha kell, inkább a francia hadszíntérről von el csapatokat, de a legrövidebb idő alatt feltétlenül tiszta helyzetet teremt Magyarországon, hogy azután, ha már a kurucoktól nincsen mit tartaniok, a franciákkal is leszámolhassanak. A terv első része végrehajtójául a németek tényleg elhozták a franciák elől Herbeville tábornok hadosztályát. Herbeville tábornok igen képzett és az akkori idők minden haditudományát nagyon jól ismerő katona volt, aki igy saját tehetségével ellensúlyozta azt az előnyt, hogy a kuruc csapatok bátrabban harcoltak, mint a labancok. A kurucok, akik még mindig a régi hadviselési szabályok szerint harcoltak és akiknek eddigi ellenségei, a régi császári tábornokok ugyancsak a régies szabályok szerint feldolgozott haditervek alapján ütköztek meg, most, amikor először kerültek szembe az ujitó Herbeville hadaival, ugyancsak meg voltak lepve az uj harcmodor láttára, amely ellen a védekezés fortélyait még nem volt alkalmuk elsajátítani. Károlyi Sándor hadainak jutott osztályrészéül először, hogy Herbeville csapataival és taktikájával szembekerüljön. A csatából, amely Zsibó mellett zajlott le, a lebancok kerültek ki győztesen és a kuruc sereget alig lehetett összeszedni, annyira megijedtek az uj haditerv okozta zűrzavarban. A kuruc hadaknak meg volt az a kellemetlen szokásuk, hogy amig győztek, amig sikerült a haditervük; igen vitézül harcoltak. Abban a pillanatban azonban, amikor az első vereség érte őket, minden csapatkötelék egyszeriben felbomlott, mindenki elveszetette a fejét. így történt most is. Mikor Bercsényi és főleg, mikor a fejedelem megtudta a dolgot, nagyon elkeseredett. Természetesen nyomban újra toboroztak az északkeleti felföldön, — Károlyi csapatai ugyanis erről a vidékről valók voltak — és rövidesen sikerült is összehozni a sereg nagy részét. Hogy a zsibói kudarc okozta elkedvetlenedést valamilyen módon eloszlassák, elhatározták, hogy minél hamarabb valami olyan haditettet hajtanak végre, amely alkalmas arra, hogy a csapatokat jobb kedvre derítse. Valami egészen rendkívüli és merész vállalkozásra gondoltak, olyanra, amit egy kis, de bátor csapat hajtson végre. Miután vakmerő és kalandos tettről volt szó, mindenekelőtt először is Ocskayra gondoltak, mert ő volt a kuruc seregek vezetői között az, akinek az egyénisége a legalkalmasabb volt minden ilyenforma terv keresztülvitelére. A terv megbeszélésére tehát összeültek Ocskayval és legelsőbben is azon tanácskoztak, hogy hát tulajdonképpen mit is vigyenek keresztül. A tanácskozás eredménye azután egy meglehetősen ravasz, komplikált, de mindenekfölött vakmerő terv kiagyalása lett,, még pedig az, hogy Ocskay felmegy Bécsbe és elfogja a császárt. (Folytatjuk)
