A Jó Pásztor, 1953. január-március (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-02-06 / 6. szám
PAGE 5. OLDAL EREDETI REGENY J<*> pAsztoü Ez az egyetlen érdekelte a világon. A cigányleány azonban nem engedett, megsokszorozott szivósággal küzdött ellene. Tudta, hogy az életét kell védekeznie és kész volt arra is, hogy az életéért folytatott harcban feláldozza — az életét is .. . Mindketten annyira benne voltak a viaskodás lázában, hogy semmit sem tudtak, ami körülöttük történik. Nem látták például, hogy a lovak most milyen szokatlan vad vágtatással vonszolják maguk után a szekeret, nem vették észre azt sem, hogy egy idő óta már letértek a kocsiutról és oldalt csapva egy fensik felé ragadták a szekeret, rajta a két elkeseredetten viaskodó emberrel. Marci szinte magánkívül lihegte: — Azért mégis az enyém leszel! — Soha! — Majd meglátjuk! — Inkább meghalok! Marcinak még évődésre is volt kedve és ideje. — Dehogy halsz meg — mondotta —, ellenkezőleg, örülni fogsz a szerelmes csókjaimnak ... , — Gazember! — Mondod még te nekem azt is, hogy édes egyetlen Marcim ! Ebben a pillanatban iszonyút zökkent a kocsi, a kerekek recsegtek-ropogtak és igazán Isten csodája volt, hogy össze nem dőlt az egész alkotmány . . . Erre a nagy zökkenésre lettek figyelmesek, most néztek csak széjjel, hogy niedre is járnak voltaképpen. Egy kis fahidon robogott át a kocsi, amely egy patakon vezetett keresztül. Azután a megvadult lovak ragadták tovább a szekeret. ; Marci mpst már észrevette, hogy valami baj van. I Odaugrott a bakra, hogy megkísérelje megfékezni a vadul száguldó paripákat, a gyeplő azonban lenn volt a földön, mert amikor hatraugrott, hogy Panna szökését megakadályozza, kicsúszott a kezei közül s ebben a pillanatban elvesztette hatalmát a száguldó lovak felett. Most már lehetetlenség volt innen a kocsiból megfékezni a megvadult állatokat. Csak a között lehetett választani, hogy vagy megállnak az állatok, vagy pedig- leugranak mind a ketten a vad gyorsasággal robogó szekérről. Ez megint kockázatos feladatnak Ígérkezett. Kétoldalt sziklák, fák, aki kiugrik, menthetetlenül összetöri magát. Pannát azonban még ez sem tudta visszatartani. Számára csak az volt a fontos, hogy Marci karmai közül megmeneküljön. Ki akart ugrani . . . Marci azonban idejekorán észrevette a szándékát és megakadályozta. '■ — Vigyázz! — kiáltott fel. — Mi akarsz? A halált keresed? j — Igen! Igén! Inkább a halált, százszor inkább, mint téged. * * * A kocsi még vadabbal robogott. Valósággal istenkisértés volt már a rajta való tartózkodás, de hiába, most már lehetetlenség volt a menekülés, mert a szekérről való lóugrás éppen olyan veszedelmet jelentett, mint a rájtamaradás. j Panna kábultan, réveteg szemekkel nézett előre s szinte öntudatlanul folytatta elszánt küzdelmét a nem engedő Marcival szemben.. Panna már arra gondolt, hogy inkább rohanjon neki egy fának a szekér, vagy boruljon fel, de legyen vége ennek a küzdelemnek . . . Robogott, repült a kocsi! Észre sem vették, hogy az erdei útnak, amelyen azóta haladtak, hogy az országúiról letértek az állatok, vége szakadt, a fák megritkultak és a lovak most már egy réten vonszolják magákkal a kocsit ... Most egyszerre ismerősnek tűnt fel Panna előtt a vidék. Jól emlékezett azokra a hegyekre, amelyek ezt a rétet, amely tulajdonkénpen nem is rét, hanem fensik volt, koszoruzták. És tudta azt. is, hogy a rét végén egy hatalmas, meredekfalu völgy tátong s ha a lovak egyszer elérnek a rét szélére, akkor lehetetlenség feltartóztatni a kocsit, menthetetlenül lezuhannak a mélységbe . . . * ! És a megvadult lovak egyenesen a meredek völgy felé tartottak. A rigolyáé beteg Emilia egy rejtekajtón, amelyet Botháry gróf mutatott meg néki, távozott el a fejedelem dolgozószobájából. Éppen ideje is: volt a távozásnak, mert a következő pillanatban a lépések, amelyek kívülről hallatszottak, megállapodtak az ajtó előtt, majd az ajtó kinyílt és megjelent maga Rákóczi fejedelem. ^ Ő volt ugyanis a legkorábban ébren, mert hozzászoktatta magát ahhoz, hogyha fenn is volt egész éjjel, akkor is felkeljen, csak úgy, mint más napon, még pedig reggeli hét órakor. Amikor Emilia eltávozott, éppen nyolcat ütött az óra, akkor már Rákóczi túl volt a tisztálkodáson, a reggeli ájtatosságon és a reggelizésen is, sőt most már az irószobájába jött, hogy a rendes napijelentéseket áttanulmányozza, a külföldi követeinek futárokkal érkezett leveleit átolvassa, és más egyéb mindenféle dolgot elvégezzen. Ebben a munkájában volt neki segítségére Botháry gróf, akit-a fejedelem igen rövid idő alatt megkedvelt és aki fölötte alkalmas volt arra, hogy Rákóczi legtitkosabb levelezését is ellássa, mert egyrészt a fejedelem meg volt győződve arról, hogy a gróf sírig hü hive neki, másodszor magába zárkózott természeténél fogva nem forgott fenn annak a veszélye, hqgy a fejedelem mellett megtudott titkokat véletlenül elfecsegi. A fejedelem nagyon rövid id őalatt megismerte Botháry egész jellemét és igy, amint a szobába lépett, a gróf zavarodott voltáról azonnal látta, hogy hívével valami rendkívüli dolog történt. Máskor a gróf sietett üdvözölni a fejedelmet, de most látszólag beletemetkezett egy hatalmas pergamen tanulmányozásába és úgy tett, mintha a fejedelem belépését nem vette volna észre. Nem akart zavartól piros ábrázatával a fejedelem felé fordulni. Botháry gróf szerencséjére ebben a pillanatban Bercsényi gróf titkárja jelentkezett a fejedelemnél azzal, hogy a fővezér elnézését kéri a fejedelemnek, de nem képes rossz lába miatt az ágyból felkelni és igy nem tud a fejedelem előtt megjelenni szokásos reggeli megbeszélésre sem. A fejedelem, aki az elmúlt este óta nem tulajdonított túl nagy jelentőséget Bercsénvi és Csajághy uram esetének, most megijedt, mert tudta, hogyha különben Bercsényi nem is volt valami jó ember, de mindenekfölött kiváló katona volt és mint ilyen, a lelkiismeretesség megtestesülése. Ha tehát mindezek dacára nem tudott a fejedelemhez átjönni, akkor bizonyára nagyon í ulyos a baja. A fejedelem tehát személyesen ment át a fővezéréhez, akit igen furcsa állapotban talált. Ha előző este azért nem tue ott lábra állni, mert mind a két lába úgy reszketett, mint a rezgőnyárfa ezüstszínű levele, most meg az volt a baja, hogy a görcs szaggatta végesvégig minden tagját. Különösen pedig a lábait meg a karjait. Bercsényi uram különben sem volt valami türein es ember, most azután, hogy a fájdalom cefetül hasogatta, mindenkit elmart maga mellől. Éppen akkor, amikor a fejedelem [belépett, hátrált ki a szobából az udvari orvos, akit Rákóczi meg az elmúlt éjjel küldött Bercsényi látogatására, de akit a fővezér azonnal elhajkurászott maga mellől, mihelyt valamennyire!is magához tért, hogy azután, amikor megint elővette a fájás, újra érte szalajtassa az egyik emberét. I Sokáig persze megint nem tűrte maga mellett a doktort, úgyhogy a szegény orvos egész éjjel egyetlen percre sem tudta lehunyni a szemét, mert mikor Bercsényi fővezérrel végezve bement a szobába, hogy végre lepihenjen, addigra már ott volt valaki, hogy most azután azonnal tessék Csajághy uramhoz menni, mert az lett rosszabbul. Pia pedig azzal végzett, akkor meg éppen biztosra vehette, hogy megint Bercsényi uramra jött rá aíajas. Még szerencséje volt a doktc rnak, hogy Csajághy uram türelmes beteg volt, mert igy nem v dt vele annyi dolga, mint Bercsényivel. Másrészt tagadhatatla ml nagy része volt Csajághy uram erőrdhapásában Ilonkának is, aki önfeláldozó buzgalommal ápolta bácsikáját. Az orvos nem tudott eleget hálálkodni és nem győzte eleget bizonyitgatr i, hogy még a császár is meg lehetne elégedve, ha olyan ápolón t kaphatna, mint Ilonka. Rákócziné is kora reggel mii d;árt átküldött, megtudakolni a beteg állapotát és amikor megh díotta, hogy milyen nagy szerencse érte Csajághy uramat kiv ló ápolónője révén, nyomban magához hivatta Ocskaynét és me egen gratulált ahhoz, hogy milyen eredményt ért el a betegápi lásban. Éppen akkor, amikor Ilonka belépett a szobába hogy a fejedelemasszony jókívánságait fogadja, már ott volt a szobában Emilia grófnő is aki közben visszatért a fejedelem irószoIcájából. A fejedelemasszony és Emilia nagy tanácskozásban voltak egymással. Amikor Ilonka meglátta, menten vissza akart vonulni, de a fejedelemasszony intett, hogy csak jöjjön közelebb, mirt rá is szükség lesz a tanácskozásnál. * — Arról tanakodtunk most éles lelkem — mondta a fejedelemasszony —, hogy milyen utcm-módon távolithatnók el néhány napra az uram közeléből Bercsényit. Ocskayné, aki nem tudta, hog« Bercsényi neki milyen rosszakarója, hanem csak azt tudta, hory a fővezér mindig törhetetlen hive volt a magyar ügynek éslá fejedelemnek, nem értette, miért akarják a fejedelem mellől most egyidőre eltávolítani. Tudta, hogy a fejedelmet nnndenn^p^kal jobban meg lehet környékezni, mint a makacs Bci'csglgyD ki nehezebben vehető rá a legcsekélyebb engedékenységre Ip, mint a fejedelem. Ha csodálkozott a hir hallatán, akkor csak Vízért csodálkozott, mert nem tudta felfogni józan ésszel, hogy miiért mondja a fejedelemaszszony éppen neki azt, amit elmondott, aki egyetlen pillanatig sem titkolta el soha, hogy éppen olyan j tántoríthatatlan hive a szabadság eszméjének, mint akár Rákóczi, Bercsényi vagy a tulajdon férje, Ocskay László. Azt is sejtette, hogy az egész dolog Emíliától indult ki. Emilia, bár igen kedves volt hozzá, mégsem tudta soha megszerettetni magát. Valami ösztönös asszonyi érzésnél fogva idegenkedett tőle, meg talán Czinka Panna jóslata is a fülében csengett, elég az hozzá, hogy amint Rákócziné arról beszél, hogy Bercsényit el kellene távolítani a fejedelem mellől, Ilona rögtön arra gondolt, hogy Emilia valami meggondolatlan lépésre akarja rávenni a fejedelmet. A fejedelemasszony látva azt, hogy Ilonka nagyon furcsálja a szavait, tanácsosnak látta megmondani most már az egész dolgot. — Arról van szó, kedvesem, hogy mivel a császári urak a tegnapi parádé után látták, hogy a kuruc sereg nem éppen olyan könnyű dió, mint amilyennek képzelték, holnapra, vagy holnaputánra ideérkezik Wratislav herceg, a prágai kancellár, hogy a császár megbízásából tárgyaljon az urammal. Ha azonban Bercsényi is jelen lesz a tárgyalásokon, az ő ideges, felfortyano természetével egy-kettőre végét veti majd a megbeszéléseknek, mint ahogy az már eddig is nem egy esetben megtörtént. Már pedig én nagyon szeretném, ha a tárgyalások minél előbb megindulnának, mert úgy tudom, hogy a császáriak mostani, kevésbé kedvező helyzete rpellett sok reményünk lehetne arra, hogy eredményesen folytathanánk le azokat. Az pedig, hogy mennyire fontos volna, most tudom csak igazán, amióta a férjem mellett vagyok. Most érzem csak igazán, hogy milyen rettenetes is az én sorsom, milyen szomorú és árva éveim voltak azok, amelyeket a férjemtől különválva kellett eltöltenem. Nos, hát, én nem akarok többet igy élni, éii nem akarok többet visszamenni a fogságba és nem akarom azt, hogy a gyermekeim apjuk nélkül nőjenek fel. Vagy talán neked, Ocskayné, kellemes az, ha az urad a harctéren van örökösön, talán neked jó az, ha egyedül, egymagádban kell ülnöd otthon, ha magadnak kell a gazdaságodat ellátnod és közben arra gondolnod, hogy vájjon él-e még az urad, nem éppen ebben a pillanatban esik-e fogságba, £mi számára még a golyónál is rosszabb? Akarod-e hát Ocskayné, hogy az urad tovább folytassa ezt az életet a fegyverszünet lejártakor, ami bizony már nemsokára itt lesz, vagy azt akarod, hogy a fegyverszünet után se folytatódjék tovább a háborúság, hogy az urad hazatérhessen ve’ed a gyermekeid mellé és azontúl csak akkor vegyen fegyvert a kezébe, ha éppen vadászni megy? Mert ha ezt az utóbbit akarod, akkor meg kell értened, miért akarjuk néhány napra eltávolítani innen Bercsényit, aki egyetlen akadálya lehet a megegyezésnek ... ................ Ilonka csak nézett, nézett maga elé. Hogy jön ö, az egyszerű kis vidéki nemesasszony, még ha az Ocskay László felesége is, ahhoz, hogy belefolyjon az ország sorsának intézésébe? De még ha igy lenne, akkor is, szabad-e neki ilyesmibe belefolynia és ha igen, akkor is miként tegye? Hiszen annyira mindig egyenesen járó, semmit el nem hallgató, minden alakoskodástól mentes asszony volt Tisza Ilona, hogy még csak elgondolni sem tudott olyasvalamit, hogy éppen ő legyen az, aki a hatalmas Bercsényit, akivel ha tiz_ szót beszélt eddig összesen. rá tudja venni arra, hogy elmenjen innét máshová, akkor, amikor Bercsényi valószínűleg éppen olyan jól tudja, hogy a kancellár sorsdöntő tanácskozásokra útban van Rákóczihoz. SejA FEJDELEM CSALOGÁNYA tette, hogy ez az egész terv vele kapcsolatban csak is Emilia fejében főhetett ki és ez a sejtelme való is volt. _ Meg is mondta aztán illő tisztelettel Rákóczinénak, hogy ő bizony^ nem képes arra, hogy Bercsényit eltávolítsa Újvárról, meg aztán nem is olyan bizonyos abban, hogy hasznos dolog volna-e az, ha a legfontosabb tárgyalások ideje alatt éppen Bercsényi nem volna segítségére a fejedelemnek. Erre azután Rákócziné és Emilia egyszerre és egyesült erővel magyarázták a helyzetet, úgyhogy végül is a gyönge asszony szentül meg volt győződve arról, hogy jót tesz a magyar ügynek azzal, hogy segít Bercsényit eltávolítani. Most már csak az az ellenvetése volt, hogy nem tudja, miért éppen ő rá esett a választás. Erre azután a fejedelemasszony kellő tapintattal elmondta, hogy Ocskaynét még Bercsényi is respektálja egy kicsit feddhetetlen jelleme miatt. Ha ehhez még azt is hozzáveszik, hogy Bercsényi semmiféle ápolónőt sem tűr meg maga mellett, viszont Csajághy uram ápolásánál Ilonka megmutatta, hogy menynyire ért a betegek vigasztalásához, akkor arra sz eredményre kellett jutni a fejedelemasszonynak, hogy kizárólag Ilonka az, aki véghez tudja vinni azt a csodát, hogy megjuhászitsa Bercsényit és ápolásával kissé jobb állapotba hozva, tanácsolja neki, hogyha a lábaiban érzett köszvényes és csúszós fájdalmaktól meg akar szabadulni, akkor azonnal utazzék el Pöstyén fürdőjébe és annak csodahatásu iszapjával kúrálja ki magát. Ilonka végül is a fejedelemasszony könyörgő pillantásaira vállalta, hogy bemegy Bercsényhez. Előzőleg beszélt az udvari orvossal, aki az ő kezébe adta azt a kenőcsöt, amit Bercsényi uram fájós tagjaira kellett volna kenni, de a fővezér, amint ilyenfajta szándékát nyilvánította előtte, megdobálta minden a liezeiigyébe kerülő tárggyal. A fejedelem éppen arról beszélt Bercsényivel, hogy miért olyan mogorva és miért iiz el mindenkit maga mellől. A fejedelem jelenlétében a beteg valamelyest lecsendesedett és csak magában morgott a rendszeres és szakadatlan káromkodás helyett, amelyet az előző este óta egyetlen pillanatig sem hagyott abba. Most csak a doktort szidta, hogy az milyen rettenetes kotyvalékot akart neki beadni, meg hogy milyen rossz szagu kenőcscsel akarta bebüdösiteni a testet. Hiába próbálta a fejedelem bizonygatni, hogy jobb volna mégis a doktorra hallgatni, aki külföldi egyetemeket járt, nagytudományu férfi és igy mindenesetre többet ért a dologhoz, mint az a javasasszony, akit Bercsényi uram nem tudni kinek a tanácsára hozatott és aki mustárt meg lenmaglisztet rakatott a beteg részekre, amitől nem hogy javult volna a fájdalmas állapot, hanem rosszabbodott. Ebben a pillanatban lépett a betegszobába Ocskayné, áld, amikor a fejedelmet meglátta, vissza akart fordulni, de Rákóczi csak intett, hogy maradjon, mire azután közelebb bátorkodott Brecsényihez és mindenekelőtt olyan kedves hangon kezdett hozzá beszélni, hogy még a mprgós Bercsényi sem dörmöghetett tovább a kellemes hang hallatára. Azután szépen megigazgatta a vánkosait, amihez szinte senki sem mert nyúlni eddig. Bercsényi kisgyermekként tűrte, hogy Ocskayné szépen rendbeszedje az ágyát, miközben bizony nem egyszer a fájós részeit is megnyomogatta, mert hiszen nem tudhatta előre, hogy hol és mije fáj a betegnek, Bercsényi pedig, aki még akkor is káromkodott, ha valakinek az arca nem tetszett neki, most csendesen tűrt mindent. Mikor Rákóczi látta, hogy Ocskayné talán megjuhászitja Bercsényit, szép csendesen el akart távozni. Erre azonban Bercsényi ordítozni kezdett. Igaz, hogy most nem káromkodott, hanem csak azt kiabálta, hogy az ördög vigyen innen ki mindenkit, amikor ő a fejedelemmel országos ügyeket akar intézni — ez tudniillik nem számított káromkodásnak —, Rákóczi azonban nem hallgatott rá, hanem kiment a szobából. Most már igazán káromkodni kezdett volna Bercsényi, ha’ebben a pillanatban nem nézett volna Ocskaynéra, aki olyan szenvedő arcot vágott, hogy Bercsényi minden fájdalma dacára elnevette magát. Azután Ocskayné éppen arról beszélt, amiről Bercsényi a legkevésbé szívesen hallott. Tudniillik Csajághy uram betegségéről: Mikor azonban közölte vele Ilonka, hogy a beteg már jobban van és éppen az ő ápolása mellett javult meg az állapota, valamennyire megint elcsendesedett a fővezér. Ocskayné azután azt füllentette, hog ya nagybátyját csak az általa ismert háziszerével gyógyította meg, ami mindenre jó. Erre Bercsényi érdeklődéssel kérdezte, hogy miből is áll az a háziszer. Majd csak hogy azt nem mondta, hogy szeretné ő is kipróbálni a dolgot. Ekkor, a legjobb pillanatban ajánlotta fel Ilonka azt, hogy talán megpróbálná a vezér is azt a szert, ami Csajághyn segített. Bercsényi szive mélyén örült a dolognak, de még betegségében is volt annyira rosszmájú, hogy úgy tett, mintha egyáltalán nem akarná elfogadni Ilonka segítségét. Amikor azonban kiment Ilonka, hogy a szereket behozza, alig bírta megvárni türelmetlenségében és két inast is küldött utána nézni, hogy jön-e már. Ilonka pedig gyorsan visszajött és persze ugyanazt az orvosságot hozta, amit előbb az orvos akart Bercsényinek adni. Először is azt a rémes kotyvalékot adta be neki egy evőkanálban, amit Bercsényi sehogy sem akart bevenni. Most nem találta olyan rémesnek, csak az izét érezte ismerősnek valahonnan, de nem tudott rájönni, hogy mihez hasonlít. Ez az orvosság pedig nem volt más, mint idegcsillapitó és álompor. Mert akkor mindjárt nem lesz annyira rigolyás. Mikor az orvosságot bevette, utána Ilonka felgyűlte a ruhája ujjait és tulajdon két habkezével kenegette meg Bercsényi fájós testrészeit. A fővezér ezt is mukkanás nélkül tűrte. Mire a kenegetés befejeződött, akkorra már az orvosság hatni kezdett, úgyhogy lassan-lassan egészen elcsendesedett a beteg. Egy darabig még csak hallgatta Ilonka beszédét, akinek a hangja olyan kedves volt, hogy Bercsényi úgy érezte, ilyen szép hangot ő még életében nem hallott, azután előbb szundikálni, majd egyre mélyebben aludni kezdett. Ilonka, mikor ezt látta, szép csendesen kiosont a szobából. Bercsényi uramtól ugyan egész hangosan is kimehetett volna, mert már úgy aludt, mint a bunda és még arra sem ébredt volna fel, ha ágyút sütöttek volna el a füle mellett. Aludt is a fővezér azután nyugodtan egész estig. Amikor uira orvosságot kellett beadni, meg a kenegetést megismételni, alig tudta felkelteni Ilonka a mély álmából. Akkor meg olyan gyenge és tehetetlen volt a nagy darab ember, hogy még megfordulni is alig tudott magától, két inasnak kellett megfordítani. (Folytatjuk)
