A Jó Pásztor, 1953. január-március (31. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-02 / 1. szám

A JO PÁSZTOR PAGE 2. OLDAL A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁRKÁNY alapított* Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkeszti: Muzslay József — Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 173« EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-S028 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: | SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ........................$5.00 One Year ........................$5.00 Fél évre .......................... 3.00 Half Year........................ 3.00 Entered as second class matter September 1st, 19SS, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. SZÍVKIRÁLY BOLDOG UJESZTENDŐT! Ismét fordult égyet az idő kereke, ismét elérkeztünk egy uj év küszöbére. A régi komor és nyugtalanító volt, az újat mégis reményekkel telve üdvözöljük. Az életnek ebben az örök körforgásában — amelynek az évek az idő mérföldkövei — az újév mindig a friss remények napja volt. Már a legrégibb népek is varázsos jelentőséget tu­lajdonítottak az újévnek és ünnepelték. Ha végigtekintünk az elmúlt éven, a válságoknak és szo­rongásoknak szinte szakadatlan sorozatán, csak arra a meggyő­ződésre juthatunk, hogy a “válság” napjainkban állandósult jellegű. Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy ez a világ nem rózsalevelekkel borított ágy, hanem különféle és ellenté­tes emberi törekvések világa és hogy ezek az ellentétek szaka­datlanul fenyegetik békénket. De még igy is, ha arra gondolunk, hogy mi ezen a kontinen­sen és ebben az országban milyen aránylagos védettségben élünk, hálásnak kell lennünk a sorsnak kiváltságos helyzetünkért. Azt hisszük, nincs ennek az országnak lakója, aki — homályosan vagy öntudatosan — ne érezné át, hogy oka és joga van az új­évet megújult reményekkel fogadni. Ebben a tudatban kívá­nunk olvasóinknak boldog, boldog uj esztendőt 1953-ra. ZENE-ELMÉLET- Tudják-e, mi az első és legfontosabb előfeltétele és mi az igazi mértéke a jó zenei alkotásnak? A szocialista realizmus. A Budapesten megjelenő Uj Zenei Szemle Írja: A Zeneaka­démián a növendékek kommunista elméleti kiképzésben része­sülnek. Ma, amikor a világ két ellenséges táborra oszlik, kü­lönös jelentősége van a szocialista realizmusnak, ami azt jelen­ti, hogy a zenének a szocializmust, a haladást és a békét kell szolgálnia. A ‘zene fegyver a i békééi folyó harcban. A zenének nem szórakoztatás a célja, hanem nevelés kommunista szellem­ben. Szendéi Török Kata minden­ki őszinte csodálkozására hu­szonegyedik évét pártában érte meg, pedig szép, kedves és gaz­dag leány volt. Hogy miért utasított vissza annyi kérőt, azt tulajdonképen maga sem tudta. Vagy, ha tudta is, nem árulta el. Minek is kellett volna meg­mondani, hogy annyi férfi kö­zött az ő titkos, édes leányál­mai hősének egyik sem .felelt meg és egy benső hang mintha mindannyiszor mondta volna: nem ez az ... ne menj hoz­zá .. . várj még. Várd meg az igazit . . . hogy melyik lesz az? Miről fogsz ráismerni? Hát a szived dobogásáról, mikor szem­bekerültök egymással. A lelked ujjongásáról. Arról a rózsaszínű ködről, melyen át nem látsz mást, csak az ő két szemét. Nem hallassz egyebet az ő suttogva kiejtett szavánál, amikor azt mondja neked “szeretlek”. Ha összehoz benneteket jó sorsotok, menj vele, ha feléd nyújtja kezét, hogy mint asszo­nyát, otthonába vezessen. Menj vele, mert őt rendelte neked az Isten. És Kata várt . . . Közben pe­dig múltak az évek és igy érke­zett el huszonnegyedik évéhez. Hajadon volt, holott vele na­gyon sok egykorú leány férj­­hezment már. ő csak várt . . . Az idei Szilvesztert, mint ren­desen, az szendrői kastélyban ülték meg. Összegyűltek ott szomszédok, jóbarátok családos­tól és nagyon vígan telt az idő, ünnepi vacsora, utána kártya, tánc. Ártatlan babonáit Szil­veszternek, egy világért sem SZABAD, DE NEM SZABAD Révai József, a magyar kommunista kormány népnevelési és kultur-szakértője, a Szegények Szerelme cimü uj regény bírálata kapcsán azt a fontos és minden Íróra kötelező követel­ményt állította fel, hogy szatírára, vagyis csufolkodásra, az iro­dalomban szükség van, mint ezt a Nagy Sztálin már 1930-ban megállapította. De csak olyan csufolkodás engedhető meg, mely­ből — a Nagy Sztálin szavaival — a kipécézett fogyatékosságok kijavításának lehetőségébe vetett mély hit sugárzik. Szovjet intézményeket nem szabad úgy kritizálni, mint aho­gyan Gogoly és a többi orosz szatirikus irók egykoron a cári Oroszországban észlelt ferdeségeket kifigurázták. Tetszik érteni? Gogoly és a többiek gonosz szándékkal hu­morizáltak, a népidemokráciában ellenben csak jó szándékkal szabad gúnyolódni. Például szabad viccelődni Rákosi Matyi ko­pasz koponyáján, de mindjárt hozzá kell tenni, hogy sebaj, majd kinő megint a haja. KÉTFÉLE MÉRTÉK Azt olvastuk a new yorki kommunista lapban, hogy Prá­gában a bíróság kötél általi halálra Ítélt 11 kommunista vezért és főhivatalnokot és mind a tizenegyet a hóhér felkötötte. Pont. Ennyi az egész. És azt olvassuk számos újságban, hogy Amerika számos államában és a földkerekség csaknem valamennyi országában a kommunisták propagandáznak, agitálnak, a propagandára pénzt gyűjtenek, polgári egyesületeket megtévesztenek, minden val­lásfelekezet papjait kegyelmi kérvényekért ostromolják ... a Rosenberg házaspár érdekében, akiket nem holmi népbiróság, hanem olyan amerikai bíróság Ítélt találra atomkémkedés miatt, amely amerikai bíróság előtt védők látták el a védelmet. A kommunista világlármát inkább értenék meg, ha ezek a gyáva sztálinisták egy szót, egyetlenegy szót mertek volna szólni a prágai per vádlottai érdekében, akiknek fő bünük az volt, hogy igyekeztek lelassítani hazájuk kirablását a Nagy Fel­szabadító által.- AMIBŐL NEHÉZ MEGÉLNI Végre illetékesek is belátták, hogy a mai inflációs árak mel­lett a nyugdíjasok éppen csak hogy tengődni tudnak. A kong­resszusi bizottság, amely a helyzetet tanulmányozta, azt jelenti, hogy sürgős segítségre van szükség, mert a tehetetlen öregek, akik szerény nyugdijukra vannak utalva, a nevetségesen cse­kély összegből legfeljebb nyomoroghatnak. 350,000 nyugdíjas néz reménykedve Washington felé. Ezek az Old Age and Survivors Insurance és magántársaságoktól kap­ják havonta a szerény kiutalást. A kongresszus gazdasági bizott­sága megállapítja, hogy a keresetnélküli öregek száma egyre nő és ezekre hasonló sors vár, mint a többi nyomorgókra. A javaslat szerint számos “nyugalomba” küldött 65 éves még alkalmas a munkára és szeretnének is dolgozni, de erre nem adnak nekik lehetőséget. Holott tapasztalatuk, szorgalmuk, tudásuk csak nyereség lenne a vállalat számára, amelynek koráb­ban voltak alkalmazottai. 47 millió munkásnak van ilyen biztosítása és ha elérik 65-ik évüket, rájuk is sor kerül. Havi 47 dollárt kapnak ezek a bizto-Irta: VÉCSEY LUJZA hagyták volna el. Kipirultarcu, csillogószemü leányok és kíváncsiskodó fiatal­emberek állották körül most is a zuhogó vízzel telt fazekat, amit Zsuzsa néni, a ház érde­mes szakácsnője, készített nekik az óriási konyhaasztalra. Minden leány maga olvasz­totta az ólmot és öntötte nagy szivdobogások közt a vízbe, az­tán lélegzetfojtva lesték, vár­ták, hogy mivé formálódik az ólom? Aszerint magyarázhat­ták a titokzatos jövőt, amely rá­juk vár. Katán volt most a sor. Az ő jövendő sorsa süstörgött, ala­kult, formálódott az üstben és ugyancsak volt csodálkozás, mi­kor végre teljesen megszilárdul­va, egy téglaalaku lapos vala­mit emeltek ki a vízből. — Hát ez mi akar lenni? — tanakodtak sokáig. — Tégla — mondta az egyik. — Könyv. — Dominó. Csakhogy annak igen nagy. — És túlságosan lapos. — Egyik sem — sütötte ki Kánya Pista, — hanem kártya. — Ugyan már, hogy volna kártya? Miért volna kártya? — De bizony, kártya ez! És tudják, mit jelent? Azt, hogy Katát kártyán nyeri el a jöven­dőbelije. Nézzék csak meg job­ban, nem tisztán kivehető a sziv­­király itt, ezen a felületen? — Nini! Csakugyan! — No de ilyet! Most már valamennyien lát­ták, vagy legalább is látni vél­ték a szivkirályt. Ez itt a koro­nája. Ez a palástja. Kinyújtott jobbkezében a jogar. Hát ez ér­dekes! A Jó Pásztor Verses Krúiikája ' Irjtí: SZÉKELY iSúkiE UUMP ÚJÉV UTÁN ELMÚLT MÁR AZ ÚJÉV, amelyet úgy vártunk s tovább hömpölyög már életünk, halálunk. Szennyes életfolyón szennyesek a habok s elmerülnek benne kicsinyek és nagyok. Tegnap még sok boldog újévet kívántunk s ma már bokán felül bűnökben jár lábunk. Bűnökről bömbölnek a fejbetüs címek s véreznek versemben a fájdalmas rímek. Mi lett Bethlehemből? Mi lett a csillagból? Mi lett a szentnapi nagy fogadalmakból? Jaj, merre sodor hát forró bűnös vérünk, mire majd az uj év legvégére érünk? ÁGYUTÜZ A FÖLDÖN, de fény hull az égből — Isteni üzenet égi messzeségből: Minden ujesztendő egy-egy újabb próba: mit hajóztok be majd az élethajóba? Szereleiet, békét . .. vagy bűn kinkerésztjét; éltek megóvását avagy véres vesztél? Mire használod fel múló mindennapod? Sugalmad Istentől vagy sátántól kapod? Féket tudsz-e rakni bűnre, szenvedélyre? Úgy kapod meg csekked erre az újévre. Égből szitál a szó: "Vagy pokol vagy Éden: Emberek, legyetek jobbak az uj évben!" ÚJÉVBEN JÁRUNK MÁR; földön sok uj lábnyom: felelsz-e ha kérdlek, jó felebarátom? Újévben jársz te is . . . Kinoz-e a tudat: van, aki most vérzik, van, aki csak mulat. Van, kinek az élte vérző harcos pokol: te meg Floridában telelgetsz valahol? S mikor valaki más hullatja a vérét, te tűzöd mellekre a vitézség érmét. Van, ki szemét, lábát veszti Koreába: te meg, heje-huja, mulatsz a korcsmába. . . . Döbbenetes balsors vérző embermérleg: hogy bírhat el ennyit az emberi lélek? sitottak. Ha családos a biztosított, akkor 80 dollárt kap, ha öz­vegy: csak negyvenet. Ebből a nevetségesen csekély összegből akkor sem élhetné­nek meg emberhez méltón, ha történetesen nem lenne infláció és drágaság. A bizottság kimutatása szerint 13 millió 65 éven felüli ember él Amerikában, ezek közül 4 millió dolgozik. Sürgős segítségre van szükség, még az uj év elején, hogy orvosolják az öregek sérelmeit. SZENZÁCIÓS! Arany János halálának 70-ik évfordulója alkalmából Szov­­jetmagyarország kulturnépbiztosa, Révai Jóska, felfedezte, meg­állapította és kihirdette, hogy Petőfi Sándorral és Vörösmarty Mihállyal egyetemben Arany János is a kommunizmus előhír­nöke volt. A szép leány bosszankodva fordult az ablakhoz. Büszkesé­gét sértette ez az éretlen tré­fa. Hogy őt kártyán nyerje el akárki fia is! És amint igy töprengve bá­mult ki a vad, zivataros éjsza­kába, a szél orgonazugásából is mindinkább közeledő csilinge­lős költötte fel figyelmét. Mint­ha szánon érkeznék valaki: meg­késett vendég, vagy eltévedt idegen. A régi jó békevilágban az idegen is egyszeriben szíve­sen látott jóbarát volt, amint átlépte a ház küszöbét. Nem kérdezték, hogyan tévedt be, hanem őszinte, meleg kézszori­­tás adta tudtára, hogy szívesen látják. Az öreg Szendrői Török Ele­mér is magyar ember volt és igazi ur. Lovagias, bőkezű, egy kissé könnyelmű is és vendég­­szerető a végtelenségig. Biza­lommal térhetett be Daczó An­drás is a kitárt nagykapun. Idő telt belé, amig kihámoz­ták ott künn a bundájából, mely úgy tele volt hóval, mintha csak az északi sarkról érkezett vol­na. Végre bekerülhetett a tágas, kivilágított ebédlőbe, ahol a fe­hér asztal mellett borozgatott néhány fehérhaju bácsi. (A fia­talja már régen táncolt a har­madik szobában). A jövevény, ahogy illik, bemutatkozott. — Daczó András vagyok. Az ünnepekre az asszonyhugomhoz igyekeztem, de olyan kegyetlen hóvihar kapott útban, hogy bá­torságot vettem magamnak be­térni ide, amig ott künn lecsen­desedik egy kissé az idő. A házigazda már nyújtotta fé­léje meleg, őszinte kezét. — Isten hozott, öcsém! Soha jobbkor! A lányok éppen az imént panaszkodtak, hogy szű­kölködnek táncosok dolgában. No, lesz öröm, ha beállítok ve­led! De előbb egyél, igyál vala­mit. Egy kis pecsenyét, forralt bort, majd az átmelegit. Az ujonhan érkezett vendég nemsokára aztán a házikisasz­­szony előtt hajtotta meg magát. Hogy később táncoltak-e, be­széltek-e egymással, arról egyik se tudott volna magának számot adni. Daczó András még azután, hogy a nők pihenni tértek, az urakkal együtt mulatozott. Koc­­cintgatott, énekelt, anekdótá­­zott, mindezt oly kedvesen és közvetlenül, hogy valamennyi a szivébe zárta a váratlanul érke­zett cimborát. Beszélgetés közben persze — amint ez már lenni szokott — kisült, hogy a házigazda és Da­czó András édesatyja valami tá­voli atyafiságban vannak egy­mással, igy természetesen szó sem lehetett róla, hogy másnap reggel tovább álljon. — Itt maradsz, punktum! A kis húgodnak majd hírül adom, hogy hozzánk kergetett a vihar. El sem bocsátalak, mig meg nem unod magad nálunk. Az egész hetünk le van foglalva. Három­­királyok napját is együtt tölt­jük. Ezzel el volt intézve a do­­log, mert a házigazdával nem lehetett ellenkezni és valljuk meg őszintén, nem is akart. És Kata is, amint nyitott szemmel feküdt ágyában, a szi­ve dobogását hallgatta . . . Lá­tod, ez ő . . . Eljött . . . Érted jött . . . Megérezted, ugye? . . . Amint közeledve jött . . . Mikor reád nézett . . . Ugyebár, azt az édes kinos nyilalást a szivedben még sohasem érezted eddig?... A forróság még sohasem csapott úgy az agyadra, mint az ő sza­va hallatán? . . . Ugye jól tet­ted, hogy vártál? . . . Reá vár­tál .. . És felvirradván újév első napjára, Daczó András oldalán Kata zugó aggyal, dobogó szív­vel, el-elakadó lélegzettel ha­ladt az egyszerű kis falusi temp­lom felé. Ott bent pedig az Ur oltára előtt térdepelve, ilyen­formán imádkozott: — Örökkévaló nagy Isten, kö­nyörülj rajtam! Légy velem éle­tem e nagy változásában. Ha ez a szerelem, amire vártam, ami­(Folytatás a 4-fk oldalon) SZÁNNÁ MIHÁLY BILINCSEI Irta: RAB GUSZTÁV A nagykunság legfeketébb földjéből szökken ki a legara­nyabb kunhegyesi buzakalász, amely minden nyáron éretten és súlyosan hókkasztja le fejét, mintha ennek a különös kis föld­darabnak különös nagy múltjáról elmélkedne. Bágyadt és le­mondó ez a lehorgasztott aranysárga fej, talán sehol sem ilyen mélyregörbült ezen a világon, csak itt, a barnaszemü legények hazájában. Furcsa és titokzatos ez a nép. Csak a háború ejtett nehezen gyógyuló sebet ősi szokásán. Azelőtt nagykunsági ember nem látott szomszéd falusi embert, csak nagyritkán, amikor valami kóbor legény vetődött arrafelé. Éltek maguknak dölyfösen, büsz­kén, valami ősi örökletes önérzet és erőtudattal, amelynek nincs szüksége senki másra, nem akar hallani távoli hangokat és nem kiváncsi, hogy van az alföldi róna látóhatárának peremén. * A falu végén most is ott áll Szánná Mihály szépapám háza. Félszázad alatt nem vékonyodtak a vastag falak. Még mindig a régi, kopott téglákon kongnak a lépések a pitvarban, az ócska rács ellenzi az utcára néző három apró ablakot és az udvar négy nagy szagos akácfája most is szivósan markol gyökereivel a fe­kete földbe. A nagy udvaron ott mered égnek a kút szuvas gém­je és istállóban ma is topogó lovak abrakolnak. Különös, kemény ember lehetett Szánná Mihály és úgy me­red elém a múlt sejtéséből, mint valami csendes dajkamese ne­hézkes lépésű, darabos mozdulatu, szűkszavú, soha nem nevető, megnövekedett hőse, aki felbukkan álmainkban homályos arcá­val, széles vállával és akit nagyon szeretünk. Nagyanyám gyerek volt még akkor és testvéreivel együtt félénken bujt esténként az ágyba. Minden zörrenésre, hangos hangra, szupörcögésre, deszkarecsenésre felrettent, mert viha­ros idők jártak akkortájt. Szánná Mihály Kunhegyes birája volt, szigorúan látta el hivatalát, de hatalma alig számított a cirkáló zsandárok miatt. Nagy puskája a konyhában függött, szegen. Ez a puska volt a legbiztosabb társa és a béresek voltak a legmegbízhatóbb emberei. A környéken nagy bizonytalanság feküdt végig akkor. Min­denki gyanús volt, mindenki feszülten védekezésre készült, a re­akció kíméletlen puffadása fülledtté rontotta az Alföld levegő­jét. Szánná Mihály is régen állt, a puskáját nagy vigyázattal tisz­togatta és komor, kemény arcán ott ült a kor aggodalma, amely ezer lehetőség történésével számol. Ha lódobogás hangzott fel az éjszakában, Szánná Mihály kiugrott az ágyból és fülét a deszkaajtóhoz szorította. Ha szekér zörgött, a zörgésből veszély rikácsolt. Ha részegek kiáltozása verte fel az est csendjét, azt hitték, hogy valakit gyilkolnak. Ha valaki szaladt a kapu előtt, arra gondoltak, hogy üldözik. A fü moccanásából fegyverzörgést és bilincscsörgést éreztek ki. * Egy őszi éjjel, mikor a lépések zaját elnyelte az esőzéstől meglágyult föld és az ereszről monoton jajongással csepegett a viz, megzörgették Szánná Mihály ablakát. Csontos, kemény ököl verdeste a deszkát sürgetőn, követelőn. A biró magára kapkodta ruháit, a gyerekek szepegve sereg­lettek köréje, a puska lekerült a konyhai szegről. Szánná Mihály az ajtó elé állt, felhúzott ravaszu puskával és a zárt ajtón átkiáltott: — Ki az, mit akar? Tompa hang ezt felelte az ajtó mögül: — Krúdy Kálmán vagyok, urambátyám adjon szállást! A zsandárok a nyomomban járnak! . . . — Miféle Krúdy? . . . kérdezte szépapám. Szánná Mihálynak ez az újabb kérdése különös megjele­nítő erővel cseng most felém. Nem volt lassú észjárású, azon­nal tudta, hogy “miféle” ez a Krúdy és mégis megkérdezte. Nyu­godt, mindent jól átgondoló, megfontoló ember volt, aki ezzel a kérdéssel csak időt akart nyerni és amig megkérdezte, hogy “mi­féle Krúdy?”, agyában átvillant az üldözöttel való együttér­zés, a szerencsétlen kalandos fiatalember szorongatott helyzete, akit császári zsandárok üldöznek, tylár napok óta rebesgették a faluban, hogy Krúdy Kálmán szürke lovon a környéken bujdo­­kol és a zsandárok halálra keresik. Ki volt az a Krúdy Kálmán? Szánná Mihály távoli atyafia, akit soha nem látott, aki belesodró­dott a harcokba és a harcokat a maga szakállára folytatta to­vább. És üldözött volt, akin segíteni kell, testvér, aki pártfogá­sért esdekel. Szánná Mihály néhány pillanat alatt eldöntötte, hogy segít a menekülőn. Átszólt az ajtón: — A lovát hol hagyta? — A határban elűzöm. Rejtsen el, uram-bátyám! Amint nagyanyám elmesélte, Szánná Mihály a sarokba ál­lította puskáját, nadrágzsebéből előhalászta a pipáját és igy szólt a gyerekeihez: — Ne féljetek. Egy szegény hujdosó kér szállást. Aztán kiszólt Krudynak: — Menj, fiam, kopogtasd meg a harmadik ablakot és mondd meg a kocsisnak, azt rendelem, hogy bujtasson el az ól padjára. Ez volt az utolsó mondat, amit Szánná Mihály Krúdy.Kál­mánhoz intézett. Krúdy megkocogtatta a harmadik ablakot, a kocsisnak át­adta Szánná Mihály rendelését és elbújt az ól padján. Ott rej­tőzött két teljes napon át. A zsandárok másnap reggel felkutatták a falut és betér­tek a biróhoz is. Szánná Mihály elutasította őket azzal, hogy semmiféle Krudyval nem találkozott. Következő este a kocsissal, aki az élelmet hordta Krudynak, beüzent hozzá az ólba: — Hajnalban öt órakor a felsősoron talál egy várakozó szé­násszekeret. Rejtőzzék el a szénába, ahogy csak tud és menjen Isten hírével. * Krúdy Kálmán harmadnapon hajnalban előbujt az ól pad­járól, elment a felsősorra, megtalálta a szénásszekeret, befurako­dott a szénába és a szekér eldöcögött vele a szomszéd határba. Ugyanezen a napon a zsandárok ismét megjelentek Szánná Mihálynál. Felkutatták az egész házat és azzal, hogy a nyomok ideve­zettek, Kunhegyes biráját bilincsekbe verték és elkísérték. * Krúdy Kálmán ekkor már messze földön járt a szomszéd határban, ahová Szánná Mihály életében nem tette át a lábát, mert magának élt, dölyfösen, büszkén, valami ősi örökletes erő­tudattal és becsületes, bolondul dobogó gyereksziwel.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents