A Jó Pásztor, 1952. november-december (30. évfolyam, 46-52. szám)
1952-12-26 / 52. szám
PAGE 8. OLDAL Karácsony utáni vasárnap EVANGÉLIUM Szent Lukács 2, 33-40. És az ő atyja és anyja csodálkozának azon, amiket felőle mondtak. És megáldá őket Simeon és mondá Máriának, az anyjának: “íme, tétetett ez sokak romlására és feltámadására Izraelben és jelül, melynek ellene mondanak, neked magadnak is tőr fogja átjárni lelkedet, hogy nyilvánosságra jöjjenek sok szivből a gondolatok, És vala egy Anna nevii próféta aszony, Fanuel leánya, Aser törzséből, ki igen előrehaladott napjaiban, miután férjével hét esztendeig élt szüzessége után s már nyolcvannégy éves özvegy volt és nem vált meg a templomtól, böjtöléssel és imádsággal szolgálván éjjel és nappal. Ez is ugyanazon órában odajővén, dicséré az Urat és szóla felőle mindazoknak, kik várják vala Izrael megváltását. És miután mindent elvégeztek az Ur törvénye szerint, visszatérének Galileába, az ő városukba, Názáretbe. A gyermek pedig növekszik és erősödik vala, telve bölcsességgel és az Isten kegyelme vala rajta. SZENTBESZÉD Simeon, az agg, a küzdelemben megőszült, a tapasztalatokban meggazdagodott ember igy szólt egykoron a Boldogságos Szüzhöz: “íme, tétetett ez, tudniillik Krisztus, sokak romlására él föltámadására Izraelben és jelül, amelynek ellen mondatik...” “A te lelkedet is tőr járja át.” Még füleinkbe cseng a karácsonyi ének, mely Istennek dicsőségét, a jóakaratu embereknek pedig békességet hirdet, még halljuk a betlehemi pásztordalt, mely az Ur Krisztus jászolához szólit bennünket, még érezzük bensőnkben az ajándékozásnak, a szeretetnek édes örömét, még szinte látjuk magunk előtt a kisded Jézust pólyába takarva és jászolba fektetve, s ime a mai evangélium azt mondja Krisztusról: “tétetett ez sokak romlására s föltámadására Izraelben.” Hogyan, hát Krisztus nemcsak sokak föltámadására, hanem sokak romlására is van? Nincs itt valami bántó ellenmondás, valami erkölcsi lehetetlenség? Sajnos, egyáltalán nincs, mindez, amit az evangélium mond, bármily különösen és szinte hihetetlenül is hangzik, keserű valóság, komor igazság. Krisztus Urunk bár szeretetből jött a földre és üdvözíteni akart és akar ma is mindenkit, nemcsak kegyes Megváltónk, hanem egyben szigorú biránk is. Mert ne gondoljuk, hogy Krisztus csak azért született, hogy mi egyszer egy évben örvendezzünk, hogy az Ur Jézus csak azért tanított, hogy mi a tanaiban gyönyörködjünk; ne gondoljuk, hogy Krisztus csak azért szenvedett és halt meg, hogy mi sopánkodj uk, hanem Krisztus azért született a földnek, hogy mi megszülessünk lélekben az égnek, hogy tanítását elfogadjuk és kövessük; azért szenvedett és halt meg, hogy mi is tudjunk Érette szenvedni s ha kell, meg is halni. Ha a Karácsony nekem csak nagy ünnepem és semmi más, ha Krisztus tanítása én előttem csak gyönyörű tan, nem pedig parancs, akkor — bármennyire komoran hangzik — a romlásomra van. Gondoljunk a föld javaira! Isten azokat kétségtelenül az emberek javára adta és rendelte — és mégis mily sokaknak vannak a romlására. Mennyi embert tesz jobbá és nemesebbé a pénz s mennyi embert tesz gonosszá! A természetnek erőit és törvényeit mennyi ember használja ki a maga javára, de másrészt mennyi ember fordítja azokat maga ellen, — a maga kárára! Mennyi jót tehetek, mondjuk, csak egy késsel, de mennyi rosszat tehetek önmagámnak vagy másnak ugyanazzal! Tőlem függ, egyedül tőlem, hogy mit jelent reám nézve Krisztus, hogy üdvözítőm avagy kárhoztató birám lesz-e? RÓNAY GYÖRGY: Három elmélkedés a jászolnál A BÖLCS Az értelem megtorpan, de a hit bátran tovább megy. Hiszem, bár nem értem, hogy Isten is, ember is egy személyben a Gyermek ebben a jászolban itt. És mert hiszek, remélem is, amit hívén nem is lehetne nem-remélnem: hogy ki leszállt az emberségbe értem, emberségemnél többre is tanít. Hitem remélni késztet és reményem uj hitre sarkal, s kettejük frigyében megszületik bennem a szeretet, s e hármas egység által Gyermeked magamnál több: igy tesz, Uram, engem hasonlóvá Hozzád a kegyelemben. A PÁSZTOR \ Uram, az ember őrzi künn a nyájat s nyomában messze földeket bejár, mig jó kövér legelőt nem talál, hol szép gyapjasra hízik majd az állat; utón van érte folyton, egyre fárad, mig egy szép napon tűnődve megáll: letenné gondját, megpihenne már bárányaként valami jó karámnak. Olyankor aztán idejön, a jászol kövére hajtja homlokát a pásztor, és mint a vén juh olykor a juhász térdéhez.: kisded lábadhoz juhász. Csapott jószág, csupa bogáncs az árva. Mégis, Jó Pásztor, vedd be majd a nyájba. A SZAMÁR Engem, Uram, gyakorta ütlegelnek s rám raknak mindenféle terheket, vizet hordok, zsákokat cipelek; mig a lovak jóizüen legelnek. S megvallom, rut fülemnek, nagy fejemnek több kiméletet nem is kérhetek; ilyennek adtad: ezt az életet A JÓ PÁSZTOR i Szállást keres a Szent Család Magyar népünk egyik kedves áj tatossága a karácsonyi ünnepkörben az a házi szertartás, melyet “Szállást keres a Szent Család” címen szoktak megtartani advent heteiben. Egy Szent Család-kép vándorol végig a buzgóbb otthonokon, egy1 napot időzve mindenütt, ahol befogadják, Ilyenkor kápolnává alakul egy napra a tiszta szoba és a család jámbor hangulattal veszi körül a vándorképet. Ösztönös vágy nyilatkozik meg ebben az áj tatosságban: hozzákapcsolni a családot a Szent Családhoz. Ez a vágy megnyilatkozik buzgóbb városi családokban is a közösen végzett ájtatosságokban, ahol a szülők és gyermekek együtt térdelnek és az.apa vezetésével hangosan imádkoznak. % A közösen imádkozó család valóban megható kép. A gyertyafényben csillogó gyermekszemek, a meggörnyedt férfiváll és lehajtott anyai fő kell, hogy tiszteletre gerjesszen mindenkit. Önkéntelenül odakivánkózik a kép alá a cim is: “A keresztény család.” Mindez igaz és szép. De ha szemünket felemeljük a csillogó gyertyákról és körültekintünk, hány család él a szelíd fénykörön kívül, elszorul a szivünk. Mert be kell látnunk, nagyon kevés azoknak a családoknak a száma, akik el tudnak jutni 9 a megszenlelődésnek erre a fokára. A többség, tegyük hozzá, a döntő többség, nagyon messze van ettől. Egyes buzgó egyháziak és világiak rendesen el is keserednek azon, hogy . még keresztény családokban is ritka látvány, amit fentebb leirtunk ... Nos, erről az elkeseredésről akarunk néhány szót szólni. Szent Család ünnepe körül. Annál is inkább, mert a küzdő hívőkben és a kereszténység lényegét nem ismerő világ fiaiban is zavart kelt az említett kép. Vannak hívők, akik körülményeik miatt nem tudnak idáig Irta: SiÁkÓ FERENC \ eljutni: ezekben csöndes alacsonyabbrendüséjgi érzés támad. Vannak viszont olyanok, akik csakis a rejtekben szeretnek és tudnak szólni az Atyához: ezek a hangos imát fitogtatásnak veszik és valamiféle ellenszenv támad fel bennük minden ellen, amit keresztény családi életnek szoktak hirdetni jámbor újságok és könyvek ... Mondjuk meg őszintén, sok zavar, félreértés, hamis kép él az emberek fejében a keresztény család eszménye, méginkább a megszentelése körül. Úgy szeretjük Máriát és úgy elfelejtjük példáját! A Boldogságos Szűz a maga családjában szüntelenül dolgozott. Igaz, hogy keze most a rhennyekben ragyog, mint a gyémánt, de amig itt járt a földön, bizony feltörte csöpp tenyerét a kézimalom. Milyen kár, hogy a keresztény festők oly keveset foglalkoztak és foglalkoznak a dolgozó Máriával: aki varr, aki a vödröt cipeli a kútról. Egy bájos népi ének elmeséli, hogyan segítenek neki az angyalok a konyhán — még a galambot is levágják, — de valószínű, hogy a valóságban kevés munkát engedett át az angyaloknak. Sőt nemcsak hogy dolgozott, de az emberek felé is teljesítette a szeretet kötelességeit, hiszen lakodalomban is résztvett. Anyáink és feleségeink dicsősége, hogy Európa egy magyar nő példáján tanulta meg tisztelni a családban élő asszony szent voltát, Szent Erzsébetre aki együtt font és szőtt komornáival, a férje mellé ült az asztalfőre, ha lakomát rendeztek, lovon kisérte el, még táncolt is, ahogy maga szokta mondani: egyet a világ kedvéért, a többit elhagyta az Istenért. Szépen öltözött, “hog ^*^rjs meg ne botránkozzék benne”; erőnek erejével el akarta kisérni férjét a háborúba; sikoltva rohant végig a szobák során, mikor megtudta férje halálát és végül keményen harcolt kapzsi rokonaival gyermekei jussáért. Az állapotbeli kötelesség a keresztény erkölcstan egyik legszínesebb drágaköve: a világban élők tövises-virágos ösvénye Isten felé. Tele van meglepetéssel. Félelem és öröm, nevetés és bánat csap le a rajta járó szívre minduntalan: néha halálosan fárasztó, néha egyhangú, de mindig emberi, nagyon is emberi. Tanuljuk megbecsülni és sugározni a keresztény családi élet eme tiszteletreméltó emberiességét. Ahogyan a jó feleség azzal tartja meg a házasság szentségének és magának a férjét, ha otthonát úgy rendezi be, hogy a férfi jól érezze magát benne, Ugyanúgy az egész családnak sugároznia kell a kedvességet, az emberiességet, hogy ezen keresztül nyerje meg minél jobban a szentségnek azokat a családokat, amelyek kívül esnek a házi oltárok gyertyáinak szelíd fénykorén. A legemberibb szentség a házasság; a belőle sarjadó családon keresztül tud legemberibben sugározni minden, ami szent. Jézus az ő ellenállhatatlan erejű példabeszédeit ott formálta meg az eleven Evangéliumban, a Szent Családban. Valószínű, hogy Szűz Mária kezében látta meg először a sót, a kovászt, a drachmát, a gyöngyöt, a mécsest, a mezők liliomát, főképpen pedig a kenyeret és a bort. Minden szépséggé tud válni a családban, minden át tud ott alakulni az Evangélium isteni erejű költészetévé, de egyúttal minden isteni ott tud összekapcsolódni legközvetlenebbül az emberivel. Tanuljuk meg ne csak kiragadott képekben, hanem teljes egészében nézni és látni a Szent Családot és a magunk családi életét. Jobbá tesszük vele magunkat és a világot. A PÁSZTOR ÉS AZ ANGYAL Az öreg asszony meggy uj tóttá az apró gyertyákat a karcsú karácsonyfán. A vékony színes gyertyácskák sercegtek, hajladoztak a színes papírba burkolt cukrok, kopott, régi díszek között és a kis fa tetejéről a mosolygó angyalfej mereven nézte az öreg emberpárt. Az asszony leült a fa alá, az asztalhoz, ráncos, eres kezeit keményre vasalt kék kötényében nyugtatta és nézte a fáj, csak nézte némán. Az öreg ott ült a tűzhely mellett, szívta sortyogó pipáját és mereven bámult a földpadlóra. Néha-néha egy pillanatra fölkapta nekibusult fejét és odapislantott az asszonyra, aztán megnyomta mutatóujjával a durva, csípős dohányt és tovább nézte a földet. A szél egy erőteljeset sivitott a bezárkózott falu fölött, durván megremegtette az ajtókat, ablakokat. A két öreg megrezzent, mintha a szivükbe csapott volna.A süvöltő szélben méltóságteljesen kondult meg a falu kis harangja. Hangjával, mint a hullám az elszabadult csajkával, dobálódzott a fergeteg. Az asszony mélyet sóhajtott. Érdes tenyerével végigsimitott ráncos arcán, tüztelen szemeiből kövér könnycseppek csurrantak az arcára. Az öreg mérgesen nézett végig az asszonyon. Még a pipáját is kikapta a fogai közül. — Má’ megint mi bajod? — Tudja azt kend jól! — Itt van e’!.. . Tudtam én, hogy ennyi bajom lesz veled! — Mert te sohase látod jónak, amit az okosabb csinál! — folytatta az öreg. — Okosabb ám! — sziszegte az asszony. — Ha kend okosabb is, de nincs szive ... — Nincs ám! — Bizony nincs! Vót lelke az egy szál gyerekit elveszekedni hazulról!... Szegény leányom, gonosz a te apád ... mert béres a legény, elzavarta ... Látja kend, most a nagyanyjánál van, az örül neki... nekünk meg nincs senkink, itt állunk az ünnepen leány nélkül!... Az öreg hallgatott, aztán fölkapta a fejét: — Hát pedig én azt megmondtam, hogy amig avval a semmiházi béreslegénnyel tart, jobS fha nincs is itthon! — Jobb ám, innen kendnek jó! De majd én is elmegyek édesanyámhoz, akkor aztán együtt leszek a lányommal. Kend pedig maradjon csak maga. — De mész ám! — Igaz is!... Kend azt mondja: béreslegény! Hát kend nem szegény vót?... — Csak vótam!... — Tszen ő is megszedhetné magát, dógozna... De kendnek nincs szive, nem érti meg a fiatalokat. Elzavarta, oszt most úgy állunk, mintha semmink se vóna ... — Igaz... — dörmögte halkan az öreg, de amint meghallotta saját szavát, megrezzent. — Má’ pedig amit mondtam, mondtam, kész! — vágta ki erélyesen. Elhallgattak. A kis szobában csak a gyertyák sercegése hallatszott, kívül pedig szólt a harang, szólt a szél. Aztán valami apró, magas csengésű csengő szólalt meg az ablak alatt. A félig fagyott hó meg-megnyikordult a keménytalpu csizmáktól. Kopogtak. Az öreg morogva nyitott ajtót. A betlehemesek voltak. Hosszú báránybői bundában, csúcsos süvegekkel, kenderkóc bajusszal, szakállal és hatalmas pásztorbotokkal. Az egyik angyalnak volt öltözve. Gondosan voltak kikészítve. Az öreg, amint egymásután jöttek befelé, nem ismérte fel egyiket sem. — Pálinkás jóestét a házigazdának! — szólt az első. — Adj Isten, no ... Az ajtón becsapott a csípős szél. A betlehemesek siettek becsukni. Az öregek figyelmesen nézték a pásztorokat és az angyalt. Azok pedig meggyujtották a kis istálló gyertyáit és kórusban kezdték: Pásztorok, pásztorok Betlehemben!... A szép ének felmelegitette a két öreget. Az asszony megfogta a férfi kezét, egészen odavonta magához az öreget és halkan beszélt. Lehajoltak a kis istállóhoz. — Ládd-é? Ő is megbocsátott mindenkinek, senkit se küldött el... — Oszt kend meg olyan rossz... — Hát nem? ... — bökte ki az öreg más válasz híján. —• Most ha itt vóna az Öjrzsi, — folytatta az asszony — hogy örülne, oszt kendnek is meg nekem is jobb vóna, mégis csak a lányunk!... Oszt kend meg elzavarta! — Te asszony, te félreösmérsz engem! —Ugyan má’, dehogy ösmérem fére! * — Oszt mit szóna kend, ha hozhattam el csak kisded Gyermekednek. Gyarló ajándék, jól tudom, de tán lehelletem meleg párája jó lesz, s gyors lábam is, ha öldököl Heródes. Dicsőségedből ne tekints le rám; de majd ha szenvedsz, Jézus, arra kérlek, hadd szenvedjek, csúf szlogád, én is érted. Karácsony utáni vasárnap EVANGÉLIUM Szent Máté 2, 7—15. Ekkor Heródes titkon hivatván a bölcseket, szorgalmatosán megtudakol átőlük a csillag megjelenésének idejét. És elküldvén őket Betlehembe, monda nékik: Elmenvén, szorgalmatosán kérdezősködjetek a gyermek felől, mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek és tisztességet tegyek néki. Ok pedig a király beszédét meghallván, elindulának. És imé a csillag, a melyet napkeleten láttak, előttük megy vala mind addig, a mig odaérvén, megálla a hely fölött, a hol a gyermek vala. És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendezének. És bemenvén a házba, ott találák a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván, tisztességet tőnek néki; és kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki: aranyát, tömjént és mirhát. És mivel álomban meginttettek, hogy Heródeshez vissza ne menjenek, más utón térének vissza hazájokba. Mikor pedig azok visszatérnek vala, imé megjelenék az Urnák angyala Józsefnek álomban, és monda: Kelj fel, vedd a gyermeket és annak anyját, és fuss Egyiptomba, és maradj ott, amíg én mondom néked; mert Heródes halálra fogja keresni a gyermeket. Ő pedig fölkelvén, vévé a gyermeket és annak anyját éjjsl, és Egyiptomba távozék. És ott vala egész a Heródes haláláig, hogy beteljesedjék, a mit az Ur mondott a próféta által ,aki igy szólt: Egyiptomból hívtam ki az én fiamat. SZENTBESZÉD Még füleinkbe cseng a karácsonyi ének, amely Istennek dicsőségét, a jóakaratu embereknek pedig békességet hirdet; még halljuk a bethlehemi pásztordalt, mely az Ur Krisztus jászolához szólit bennünket, még érezzük bensőnkben az ajándékozásnak, a szeretetnek édes melegét és kedves örömét, még szinte látjuk magunk előtt a kisded Jézust pólyákba takarva és jászolba fektetve, és ime a mai szent evangélium azt mondja Krisztusról: “tétetett ez sokaknak romlására és föltámadására Izraelben.” Hogyan, hát Krisztus nemcsak sokak föltámadására, hanem sokak romlására is van? Nincs itt valami bántó ellentmondás, valami erkölcsi lehetetlenség? Sajnos, nincs, mind ez, amit a mai szent evangélium mond, bármily különösen és szinte hihetetlenül is hangzik, mindez keserű valóság, komor igazság. Krisztus Urunk ugyanis, bár szeretetből jött e földre és üdvözíteni akart és akar ma is mindenkit, nemcsak kegyes Megváltónk, hanem egyben — szigorú biránk is... Mert ne gondolj ukf’ hogy Krisztus csupán azért született, hogy mi egyszer egy évben örvendezzünk; ne gondoljuk, hogy Krisztus csak azért tanított, hogy mi gyönyörködjünk tanaiban és azokat megbámuljuk; ne gondoljuk, hogy Krisztus csakis azért szenvedett és halt meg, hogy mi csak siránkozzunk, hanem igenis, Krisztus azért született a földnek, hogy mi megszülessünk lélekben az égnek; azért tanított, hogy tanítását elfogadjuk és kövessük; azért szenvedett és halt meg, hogy mi is tudjunk Érte szenvedni, s ha kell, meg is halni. Annyira sivár és komor ez a kijelentés, hogy az ember el sem hinné, ha maga az élet meg nem magyarázná azt. De hát megmagyarázza. Gondoljunk csak a föld javaira! Isten azokat kétségtelenül az emberek javára adta és rendelte és — mégis ugyebár mily sokaknak vannak romlására. Mennyi embert tesz jobbá és nemesebbé a pénz s mennyi embert tesz másként gonosszá. A természetnek erőit és törvényeit mennyi ember használja ki a maga javára, de másrészt mennyi ember fordítja azokat maga ellen, a maga kárára. A tűz, a viz, a két legerősebb elem, ugyebár mennyi hasznot hajt, de mennyi kárt okoz! most elmennék érte és elhoznám? — Mit szőnék? ... Hagyjuk! A betlehemesek semmivel sem törődve, mondták mondókájukat. — De mégis ... — unszolta az asszony hízelegve az öreget. — Hát. .. nem tóm! A férfi hangja már lágyan csengett. — Mán pedig itt is vónának ám! A két öreg megrezzent. Az angyal,és az egyik pásztor kilépett a többi közül, levették arcukról az álarcot. — Örzsim, leányom!... Andris fiam! Az asszony magánkívül volt örömében. Az öreg ruganyos léptekkel, bosszús arccal ment ki a konyhába, egy szakajtó kosár karácsonyi kalácsot hozott a pásztoroknak. Aztán mogorván nézett végig a két fiatalon, arca lassan kezdett felmelegedni, zavartan elmosolyodott. — Az a szerencsétek, hogy olyan jól játszottatok! — bökte ki, nagyot fújva. . SPELLMAN BÍBOROS, newyorki érsek Koreába utazott a harcoló katonákhoz. Mint a múlt évben is tette, karácsonyi üzenetet visz a katonáknak az otthonmaradtakról. Fulton Sheen püspök (baloldalt) a repülőtéren búcsúzik az érsektől.
