A Jó Pásztor, 1951. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1951-07-27 / 30. szám
PAGE 2. OLDAL A JÓ PÁSZTOR — THE GOOD SHEPHERD A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TARKANY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József — Editor Szerkesztősei; és kiadóhivatal — Publication Office 173« EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-3028 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre .......................$5.00 Fél évre ......................... 3.00 SUBSCRIPTION RATES: One Year ........................$5.00 Half Year........................ 3.00 Entered as second class matter September 1st, 1933, at the Poet Office of Cleveland. Ohio, under the Act of March 8rd, 1879. MOSZKVAI ALTATÓDAL Sztálin kiadta az utasítást: békehurokat kell pengetni, fehér galambokat kell kiröpiteni a világba. Az orosz lapok, amelyek eddig mindennap gyalázták a háborúra uszító imperialista amerikaiakat, most egyszerre arról elmélkednek, hogy tulajdonképpen semmi ok sincsen ellenséges viszonyra Oroszország és Amerika közt. Sztálin házi tudósa, a törétnetiró Eugene Tarle, a News című moszkvai angolnyelvü folyóiratban arról értekezik, hogy az ellentétet a két ország közt mesterségesen szították, itt az ideje, hogy megértsék egymást és együttműködjenek, ami mindkét félnek javára lenne. Ezek csak szavak, de tettekben is megnyilatkozott az uj szovjet politika. Malik, a szovjetdelegátus tette az első lépést a koreai fegyverszünet felé. Az amerikai Függetlenség Napján, julius 4- én minden fővárosban a szovjet diplomaták poharukat ürítették az amerikai ünnepségeken az amerikai nép jólétére. Berlinben a blokád óta először zavartalan az együttműködés a szovjet és a demokratikus megszálló hatóságok közt. Mit jelent mindez? Fordulatot az orosz politikában? Lemondtak világhódító terveikről? Szó sincs róla, mondta Acheson külügyminiszter. Mindez csak bölcsődal, altatódal. A szovjet a párisi konferencián megpróbálta, az amerikai és szövetséges katonai felkészültség elgáncsolását; nem sikerült. A koreai támadás — orosz támadás — hatalmas fegyverkezési programra késztette a közvéleményt és a kormányt. Mindez nem tetszik a szovjetnek. Sztálin békepropagandát indított, hogy, ha már nem tudja megakadályozni a szövetséges fegyverkezést, legalább annak tempóját lelassítsa azáltal, hogy a biztonság érzésébe ringatja Amerika népét. Ostóba és veszélyes dolog lenne, mondotta Acheson, ha felfigyelnénk az orosz békepropagandára. Hogy mennyire helyes Acheson nézete, azt máris megerősítette Molotov. Rettentően dühös támadást intézett Tito ellen. Azt harsogta, hogy Tito eladta népét a háborúra uszító imperialistáknak, elárulta a kommunizmus eszméjét. -Lázadásra hívta fel Jugoszlávia népét a fasiszta Tito ellen. A magyar és a többi csatlós haderőket egyre erősítik, Kelet-Németországban oly hatalmas haderőt összpontosítottak, amely bármely napon megrohanhatja a még felkészületlen nyugateurópai országokat. így fest a valóságban az orosz békeszándék. Még egy alattomos, álnok célja van az orosz békepropagandának: ellentétet szítani Amerika és szövetségesei közt, kihasználva azt a tényt, hogy az orosz fenyegetés miatt szükségessé váló fegyverkezés súlyos anyagi terheket ró az európai szabad népekre. Sajnos, a Labour Party balszárnyán már érezhető a szovjet befolyás. NEM FORRADALMÁR Nicolai Kornellos görög festőt és papirozót deportálni fogják. Nem kommunistagyanus ő, nem felforgató, nem anarchista, nem forradalmár, még csak nem is a New Deal vagy a Fair Deal hive, mert ezeket az amerikai dolgokat még hírből sem ismeri. Hogy deportálják, annak az az oka, hogy Norfolk virginiai város kikötőjében, amikor leszállt a Nap és a Hold vál- Jalta át a közvilágítást, suttyóimban leugrott a görög hajóról és beugrott az amerikai földi paradicsomba. Az ilyesmi a bevándorlási törvénybe ütközik és kitessékeltetésre vezet. Nicolai Kornellos azért határozta el magát arra a müugrásra, mert hallotta birét az amerikai életszínvonalnak. A görög kommunisták ugyan azt hiresztelték mindenütt, az ő fa- Injában is, hogy Amerikában a fasiszta iparbárók, milliomosolí és milliárdosok, embertelenül kizsákmányolják a munkásokat; de ő nem hitt nekik. Azért nem hitt a kommunistáknak, mert a falujában volt egy pár család, amelyek időnkint csomagokat kaptak Amerikából és ami ezekben a csomagokban volt, azt az egész falu megcsodálta. Talán a legjobban azt csodálták meg, hogy Amerikában még a közönséges főzelékeket meg zöldségeket is átlátszó ablakos keménypapircsomagban árulják, amibői látszik, hogy milyen gazdag ország lehet az. Nicolai úgy gondolta, hogy ahol még a hüvelyes veteményekkel is olyan csínyján bánnak, ott biztosan jobb a sorsa a dolgozó embernek is. A görög hajón, ahol mint festőt alkalmazták, annyi volt a hetibére, mint átszámítva 13 vagy 14 dollár. Az amerikai levelekben a falunép rokonai pedig azt írták, hogy ott az egyszerű munkásember heti 100 dollárt is megkeres. Heti 100 dollár — hiszen ennyi pénzt el sem lehet költeni egy héten! Nicolai Kornellos itt hamar elérte a heti 100 dolláros pedát, legújabb állásában, a clevelandi uj Ford telepen a hetibér túlórákkal átlag 157 dollárra ugrott fel. Ennyi pénzt persze elkölteni se nem akart, se nem tudott. Minden héten küldött pénzt haza, koldusszegény famíliájának, de a bankba is tett minden héten. Három év alatt összesen 8000 dollárt tett a bankba. Julius 4-én, a Függetlenségi Nyilatkozat 175. emléknapján Nicolai Kornellosnak jó oka lett volna, hogy az amerikaiakkal együtt örvendezzen és ünnepeljen. De nem tehette, mert egy nappal a nemzeti ünnep előtt az Immigration Service letartóztatta a norfolki műugrás miatt. Most 2500 dollár biztosíték ellenében szabadlábra helyezték. Újra kereshet hetenkint 157 dőllárt, amig deportálják. Majd ha visszaviszik a hazájába, ott megmondhatja a falubelieknek, de a falu kommunistáinak is, hogyan fest a valóságban az a szörnyű amerikai munkásnyuzás, amelytől Sztálin a világot meg akarja szabadítani. Beszélgetés a kutyával Irta: CSEHOV ANTAL Holdfényes, fagyos éjszaka volt. Alekszej Ivanics Romanszov levert a kabátja ujj áról egy kicsi zöld bogarat, óvatosan kinyitotta a kaput és belépett az udvarra. — Az ember — bölcselkedett, miközben megkerülte a szemetesgödröt és óvatosan egyensulyozott kissé ingadozó lábain — az ember por, délibáb és hamu . . . Pável Nyikolaics kormányzó, de még ő is csak hamu . . . Egy lehelet — és nincs többé! — Hrrr . . . ütötte meg a filozófus fülét. Romanszov oldalt nézett és kétlépésnyire magától óriási fekete kutyát pillantott meg. Fajtája szerint sztyeppéi juhászkutya volt és pedig jókora farkasnagyságú. A házmester fülkéje előtt ült és megcsörrentette Iáncát. Romanszov méltán ránézett, elgondolkozott és arcán csodálkozás tükröződött. Majd vállat vont, fejét csóválta és bánato: san elmosolyodott. — Hrrr ... — ismételte a kutya. — Nem értem! — Romanszov értetlensége jeléül széttárta karját. — Még te . . - még te is morogni merészelsz az emberre? Mi? Soha életemben nem hallottam még ilyet. Az Isten verjen meg . . . Hát nem tudód, hogy az ember a teremtés koronája? Nézz csak ide . . . Várj, odamegyek hozzád . . . No most nézz meg . . . Hiszen ember vagyok! Mi? Mi a véleményed? Ember vagyok, vagy ELSŐ MENYASSZONYOM Irta: GÁRDONYI GÉZA Egy napon valami gyászhir érkezett tiszttartóékhoz. Úgy emlékszem, a távolban lakó öregmama halt meg. A szobákban csend volt és szomorúság. Neki is megparancsolták, hogy szómoru legyen és ő szomorú is volt. Széket húzott az ablakhoz, és a fejecskéjét kezeire támasztva, kedves bánatossággal nézett az udvarra. Én is segítettem neki szomorkodni. Odatérdeltem melléje és szintén kinéztem az ablakon. Akkor beszéltünk először arról, hogy szeretjük egymást. — Vilma — mondtam elmerengve —, Ígérje meg, hogy maga lesz a feleségem. — ígérem — felelte komolyan és egyszerűen. — Isten bizony? — Isten bizony ! A szivére tette a kezét és az ég felé pillantott. Az “Isten bizony” nagy szó volt nekünk. Mind a ketten hittük, hogy az Isten a nagy urasági lak padlásán lakik, s nem egyszer látni is véltűk hosszú, fehér és lengedező szakállát. — Maga úgy hi engem, hogy te. — Maga is engem? — Én is. — És mit fogunk csinálni? — Játszunk. Délben mazsolát eszünk. Délután virágot szedünk. Össze! szüretelünk. C — Télen belebujunk egy nagy meleg bm|tóba, olyan puhaszőrű bundába, mint a mamáé. ’ * — És mesélünk. — Mesélünk egymásnak. Aztán hirtelen elborulva igy szólt: — De hátha nagyok leszünk, aztán elmegyünk innen lakni, aztán sose látjuk egymást? Egy percig hallgattam, aztán igy feleltem: — Még ha a világ végére, a Balatonig mennénk is, én felkeresem, Vilma, és mégis csak maga lesz a feleségem. Két év múlva elköltöztek Budapestre. Ott egyszer (huszonöt év múltán) kerestem őket, de nem találtam. A Jó Pásztor Verses Krónikája írja: SZÉKELY GÓBÉ GÁBOR BÁNYÁSZ ÉLET, BÁNYÁSZ SORS 2-ik ének KÉRDED. KI A BÁNYÁSZ? Nincs sok nemes őse. Sötétség munkása: világosság hőse. Ha nem volna bányász, ha nem volna tárna, a világ hirtelen magától megállna. A tárna a bányász földalatti telke; a szén, mit kibányász, korunk hajtó lelke. Szén: fekete gyémánt . . . éz a másik neve; fekete varázskő s nyersolaj a leve. Nyersolaj, vazelin, kátrány, benzin, nafta, s találkozhatsz véle még más száz alakba. A villanykörtében vékony szénszál reszket, modern századunkban szén a vég és kezdet. SZÉN VILÁGÍTJA MEG a sötét éjszakái. Szén teremtette meg a fénynek korszakát. Szén hajtja a gépet, hajót és vonatot. Szén pótolja télen szobánkban a Napot. Szén hajtja a szivét gépnek, dinamónak. Szén a táplálója ezer földi jónak. Szén az, mely sorsában az emberrel kitart. Szén táplál kis műhelyt, hatalmas gyáripart. Szén a villany lelke, mely hajt ekét, malmot. Szén az, mely százféle gépben él és alkot. Szén táplál fát, füvet, testet és virágot — Szén uralja immár az egész világot! DE MI A BÁNYÁSZ SORS? Napos sorsok füstje; soh' sincs drágaköve, aranya, ezüstje. Ő csak kibányássza a Föld drága kincsét s hordja a bányászsors rabszolgabilincsét. Szolgálja dugpénzéri a sok bányabárót s békén tűri sorsát, mit a végzet rárótt. S hogy felnevelhesse fiát vagy a lányát: * ó hányszor öntözi vérével a bányát! De bár száműzve van fénytől, napvilágtól: lelkében Istennek LÁMPÁSA világol! nem vagyok ember? Mondd meg ! — Rrrr . . . Vau ! — Pacsit! — Romanszov kezét nyújtotta a kutyának. — Pacsit! Nem adsz? Nincs kedved? Úgy is jó. Majd felírjuk a többihez. Akkor engedje meg uram, hogy a pofáját . . . Csak úgy szeretettel . . . — Vau! Vau! Rrr . . .vau! Vahau ! — Áááá . . . harapni tetszik? No jól van! Ezt megjegyzem magamnak. Szóval ez annyit jelent, hogy fütyülsz rá, hogy az ember a teremtés koronája, az állatok királya? Annyit jelent ez, hogy Pávél Nyikolaicot is megharapnád? I-igen? Pável Nyikolaics előtt mindenki hasravágódik, neked pedig egyremegy, akár ő, akár más földi halandó? Jól értettelek? Aháá... Egy szóval szocialista vagy? Megállj, válaszolj . . . Szociálista vagy, igen vagy nem? — Rrr . . .vau! vau! — Megállj, ne harapj. Miről is beszéltünk? Ja, igen, a hamuról. Egy lehelet — és nincs többé! Pff! Hát akkor minek -élünk, kérdem én? Fájdalommal szült az anyánk, eszünk, iszunk, belekóstolunk a tudományokba, meghalunk . . . mire való mindez? Hamu! Semmit sem ér az ember ! Te kutya vagy és nem értesz semmit, de ha megértenéd ... ha a lelkekbe látnál ! Ha be tudnál hatolni az emberi lélek rejtelmeibe! Romanszov fejét csóválta és kiköpött. — Szenny, piszok ... Te azt hiszed, hogy én, Romanszov, miniszteri titkár, a teremtés korónája vagyok . . . Tévedsz! Ingyenélő vagyok, képmutató, megvesztegethető naplopó! Szemét vagyok! Alekszej Ivanics öklével mellére ütött és elsírta magát. — Besúgó, áruló ... Te talán nem tudod, hogy Jegorka Kornyuskint miattam dobták ki? Mi? Hát azt sem tetszik tudni, hogy ki sikkasztotta el a bízottság kétszáz rubeljét és kente az j egészet Szergucsovra? Hát az talán nem én voltam? Én aljas, utolsó szemét, farizeus . . . Judás! Hízelkedő, zsaroló, képmutató gazember! Romanszov kabátja ujjával törölgette patakzó könnyeit és zokogott. — Nesze! Harapj meg! Falj fel! Soha életemben senki egy értelmes szót nem szólt hozzám ... A lelke mélyén mindenki aljas gazembernek tart, de szembe csupa mézes-mázos mosoly, hízelkedő beszéd . . . fuj! Ha legalább egyszer valaki alaposan a képembe mászna és leszidna a sárga földig! Falj fel, kutya! Harapj meg! Tépd szét a gazembert! Mard meg az árulót ! Romanszov megingott és a kutyára esett. — így, igy, igy! Marcangold azt a ronda pofámat! Ne sajnáld! Ha fáj is, ne sajnáld. Nesze, a kezem is harapd meg ! Ahá, folyik a vér! Úgy kell neked, te utolsó szemét. Úgy ni! Merszi, köszönöm, Zsucska, vagy hogy is hívnak . . . Merszi ! Tépd szét a bundámat is. Mindegy, úgyis abból a pénzből vettem, amivel megvesztegettek. Eladtam felebarátomat és a kapott pénzen bundát vásároltam . . . És kokárdás kucsmát is, úgy ám . . . De mit is beszélek? Mennem kell . . . Isten veled, kutyuskám, kis hamis ... Hrrr. Romanszov megveregette a kutyát, búcsúzóul mégegyszer odanyujtóttá neki a lábikráját, hogy harapja meg és azzal bot■ !adózva megindult lakása felé. Másnap dél felé, amikor Romanszov felébredt, szokatlan kép tárult szeme elé. Fejét, Iábát vastag kötés borította. Ágya mellett felesége állt kisírt szemmel, és gondterhes háziorvosa. RAVASZ A RÓKA Irta: TARJAS MIHÁLY Mindenki tudja, hogy legravaszabb állat a róka. De akinek a baromfiállományát megtizedelte, az tudja legjobban. A rókaról szól ez a kis történet. Nem messze Clevelandtól van nekem egy magyar farmer ismerősöm. Többszáz tyuk kotkodácsolásától hangos a portája. — Nem volna itt semmi hiba, ha az a ravasz róka nem lopkodná a legszebb jércéimet, — panaszkodott nekem a gazda a múlt ősszel. — Ha csak annyi baj van, azon könnyű segiteni, — biztattam az öreget. A tarkóját vakarva kételkedve dünnyögött: — Már én mindent megpróbáltam a róka ellen: tőrt, csapdát, hurkot, puskát és rákászó kutyát, de nem bírom megfogni, nehéz annak a ravaszságán túljárni. Minden évben megtizedeli az apró jószágaimat az az átkozott állat. — Hogy tudja, miből következtet arra, hogy róka lopkodja a tyúkjait? — kérdeztem tőle. — Onnan tudom, hogy róka hordja el, mert nem messze a farmháztól a kis cserjésben mindig megtalálom ellopott tyukjaimnak a letépett tollát és a csontjait, a rókaluk közelében. Meg télen a hóban megismerem a róka lábnyomát. Legjobban azon bosszankodok, hogy minden este gondosan bezárom a tyukólat, az ajtón nem mehet be a róka, se a fal alatt, mert vastag betonból van az alapzat, amit nem bir kikaparni, és mégis éjjel szokott elveszni egy-két tyuk. Reggel amikor megszámolom őket, hiányzik, nincs annyi, amennyi este volt. Szívesen fizetnék egy jó áldomást annak, aki megszabadítana ettől a kártékony rókától, — mondta a farmer. — Megfogom én azt a ravaszt, élve vagy halva, csak bízza rám, régen az óhazában minden télen fogtam 4—5 rókát, — dicsekedtem neki. Megvártam, mig leesett az első hó. Akkor felkerestem újra a farmert. Kiválasztottam puskái közül egy ismétlő 12-es sörétes vadász puskát. Este, sötétedés előtt egy meleg bundában felültem lesre a farmház padlására. A tetőn csináltam magamnak olyan rést, ahonnan jól láthattam a szemben levő baromfiólat. A gazda ugyanúgy mint máskor, gondosan belakatolta az ajtót. Előbb a tyúkokat megszámolta. A friss hó és a hold hajnali világosságot árasztott a környéken. A padláson nesztelenül vártam. A gazda aludni tért a házanépével együtt. Minden elcsendesedett a kis farmház környékén. Éjfél felé járt az idő. A lezárt baromfiólból egyszercsak ismerős zajt hallottam. A tyuk csak olyankor hallat ilyen hangot, ha éjjel görény vagy róka lopakodik hozzá. Nem kotkodácsolás az, hanem olyan krécsélés. Zajnélkül kidugtam puskám csövét a tető nyíláson és célbavettem a baromfiól ajtaját. Gondoltam, csakis onnan távozhat el a róka. Bizonyos voltam afelől, hogy róka van bent a tyúkok között, úgy vettem ki a zajból. Feszülten vártam. Csak egyetlen ajtaja van a baromfiólnak, csakis azon át távozhat el a róka a zsákmánnyal. A tégla falat és az alapzatot átfúrva, vagy más elképzelhető helyen nem távozhat el. Ha pedig az ajtó alatt távozik el, akkor egy jól irányzott lövéssel, alig húsz lépésről, biztosan leteritem. De hiába vártam, a kis zaj után minden elcsendesedett. Reggélig egy moccanást se hallottam, rókát sem láttam eltávozni. Kora hajnalban felkelt a gazda. Kíváncsian jöttem le a padlásról. Kinyitottuk a baromfiól ajtaját és a gazda megszámolta a tyúkokat. Egy hiányzott. Eggyel kevesebb volt, mint este. De vájjon hogy vitte el a róka? — töprengtünk. A farmer csalódottan legyintett a kezével és engemet gunyosan korholni kezdett: — Ugye, mondtam, hogy nem lehet ennek a ravasz rókának az eszén túljárni, — annyit ért maga a róka-fogáshoz, mint tyuk az ábécéhez! Azzal már indult is megnézni a szokott helyen a tyuktollat. Nagyon bosszantott a dolog. Egy pillanatig tanácstalanul nézelődtem az ólban, aztán kint az ajtó küszöböt vettem alaposan szemügyre. Hirtelen rájöttem a rejtélyesnek látszó tyúklopásra. Feltűnt ugyanis, hogy a friss hóban sehol nem találtam kifelé távozó nyomokat. De befelé se. A hó előző nap esett nappal, tehát ha a róka késő este lopakodott be az ólba, akkor az ól környékén a befelé vezető nyomait feltétlenül meg kellene találni, és ha eltávozott az ólból, akkor meg a kifelé vezető nyomainak ott kellene lenni szintén a hóban. De csudálatosképpen egyikét se lehet látni sehol. A gazda is visszajött, messziről kiáltotta”, hogy most nem találja a szokott helyeken a tyuktollat, meg a csontokat. Csak a régebbi tollak és csontok maradványait találta meg behavazva. Tehát igy az éjjel eltűnt tyúknak még bent kell lenni az ólban, — kiáltottam. Menjen csak be az ólba egy karóval és piszkáljon fel minden szalmát, szögletet, tojóhelyet, hátha még a róka itt van bent, — nógattam az öreget. A töltött puskával a nyitott ajtóhoz közel, egy rossz traktor mellé úgy helyezkedtem el, hogy jól lássam az ajtót, hogy biztosan célozhassak, ha kiszalad a róka. Jól sejtettem, hogy a róka bent van. Alig kezdte meg az öreg piszkálni bent a lim-lomokát, néhány perc múlva azt hallom, hogy egy nagyot kurjant: — Tyű! ... a keserves nemjóját a világnak! ... ott szalad kifelé a róka! — ordított torkaszakadtából. Éppen előttem rohant el, — céloztam és lőttem. A róka, egy nagyot kalimpálva elterült a hóban. Odaszaladtunk megnézni. Hátsó lábaival még néhányat rúgott, aztán élettelenül kinyujtózkodott. A gazda mérgében akkorát rúgott bele, hogy másik oldalára fordult, de már meg se moccant. Azután otthagytuk és bementünk a házba. Lassan rájöttünk a rejtély nyitjára. Egy vén ravasz róka évekig bejárt a tyúkólba. Amikor reggel a farmer kinyitotta az ajtót és enni adott az apróléknak, a róka megbújva a sarokban a lomok alatt, addig várt, amig a gazda eltávozott. Azután zsákmányával gyorsan elillant a nyitott ajtón át a szabadba. A barlangja közelében, ahol már biztonságban érezte magát, vigan elköltötte az éjjel zsákmányolt tyukocskát. Aztán aludni tért a barlangjába. Délután előbujt, kikémlelte a terepet és hasoncsúszva belopakodott a nyitott ajtón a baromfiólba, mialatt a tyúkok kint a karámban, meg szanaszét a farmon kapargáltak• Éjjel, apaikor minden elcsendesedett, a legközelebbi tyúkot bent az ólban orozva megközelítette hasoncsuszva, ahogy a róka minden esetben szokta megtámadni az áldozatát. A bamba tyúknak rendszerint ideje se volt fellármázni a többit, mert a tapasztalt vén róka olyan ravaszul és olyan gyorsan kapta be a fejét, hogy annak nyomában a biztos halál járt. (Folyta:ás a 3-ik oldalról)
