A Jó Pásztor, 1951. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1951-08-10 / 32. szám

PAGE 2. OLDAL

A JÔ PÁSZTOR

— THE

GOOD SHEPHERD

(THE GOOD SHEPHERD) __________founder:

B.

T., TÁRKÁNY

alapította__________

Megjelenik minden pénteken Published

every Triday

Published by — Kiadó

THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY

Szerkesztő: Muzslay József —

Editor

Szerkesztőség és kiadóhivatal —

Publication Office 173B EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO

Telefon: CHerry

1-3028

>

ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES:

Egy évre .......................

$5.00 One Year .........................$5.00

Fél évre .........................

3.00 Half Year........................ 3.00

Entered as second class matter September 1st, 1988, at the Poet Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 8rd, 1879.

FEJÉTŐL BŰZLIK A

HAL

Kongresszusi vizsgálóbizottság előtt Crawford

tábornok,

a

detroiti arzenál parancsnoka, beismerte — mert nem tagadhatta —, hogy ajándékokat fogadott el oly cégektől, amelyeknek hadirendeléseket juttatott. De ebben nem látott semmi kivetnivalót. Mindenki más is elfogadta volna azokat az ajándékokat, mondotta oly naivul, mintha nem is brigadérostábornok lenne, hanem elsőelemista. A hadügyminiszter persze kivetnivalót Iátott az ajándékozásban, aminek gorombább neve megvesztega tés és kitette magas pozíciójából a tábornokot.

Aztán körülnéztek az arzenálfőnök házatáján és különös felfedezéseket tettek. Például kiderült, hogy egy tank-alkatré• szért, amelyet a gyártója 4 dollár 40 centért csinált, Uncle

Sam naiv sáfárja 17 dollár 20 centet fizetett ki — persze nem a saját zsebéből, hanem az adófizetőknek (többek közt e sorok olvasójának, meg e sorok Írójának) a zsebéből. Hogy az olvasót ne zavarja meg a sok név, nevezzük a ludasokat egyszerűen A-nak, B-nek és C-nek. Nos hát igy történt a dolog: Ajánlatot tett 2520 darab gear

alkatrészre,

darabonként $17.20 áron. Miután megkapta a rendelést, megbízta B-t, hogy készítse el a geareket. B vállalta, hogy szállítja azokat darabonkint $12.38-ért, de ő maga nem foglalkozik gear

gyártással,

a gyártást C-re bízta, aki ezt el is végezte darabonkint $4.40-ért. így történt, hogy a 4.40-es alkatrészek 17.20-ba kerültek!

Hogy miért kell Uncle

Samnek

és tisztességes adófizetőinek négyszeres árat fizetni? Az elmodottakból minden kétséget kizáróan kiderül, hogy azért, mert vannak hazánkban Crawfordók, akik nem látnak semmi kivetnivalót abban, amit a detroiti Crawford csinált.

Fejétől bűzlik a hal.

... Emlékezzünk. Régesrésen —. van annak már talán három esztendeje is — egy szenátor a haza többi bölcsei előtt kivágott é

’gy'hatalmæ^bZônWftcdot ezzel

a jelmoiidattál: Besorozzuk a dollárt! Azt akarta mondani ezzel a jelmondattal, hogy ha megint fegyverkezésre, háborúra kerül a sor, ne tegyünk többé különbséget Élet és Pénz közt. Ha a katonának kötelessége életét vásárra vinni, miért ne lenne a civilnek is kötelessége, hogy anyagi haszon nélkül szolgálja a hazát?

Ez nagyon szépen hangzik s nagyon alkalmas arra, hogy lelkes tapsvihart váltson ki akár bölcs, akár együgyü haligatóság'ból. De a dolog nem ilyen egyszerű. Az amerikai szabad gazdasági rendszert a kommunista munkarabságtól éppen az különbözteti meg, hogy itt az egyéni vállalkozásnak, a vállalkozási szellemek, a találékonyságnak, a versenynek szabad tere van s a nemzet egész története a szerény földműves kezdettől a világvezető ipari tömegtermelésig arról tanúskodik, hogy ez a rendszer jobb. Sőt azt is lehet mondani, hogy — legalábbis a társadalmi és gazdasági fejlődés mostani fokán — ez a legjobb rendszer. Az eredmény beszél. Az eredmény azt mutatja, hogy ez a rendszer a tizenhárom kis gyarmatból a világ legelső nemzetévé fejlesztette Amerikát. Nos, ennek a rendszernek és e rendszer sikerének nyitva az egyéni, felsőbb parancs nélküli igyekvés. És az egyéni igyekvés hajtóereje a haszon. Könnyű dolog és

ostobaság is a hasznot kárhoztatni. De ugyan ki fog tank geareket gyártani, ha haszonra nincsen kilátása?

Felejtsük el hát a szép frázist, hagy be kell sorozni a dőllárt. Maradjunk meg a régi jó amerikai rendszernél, hogy mindenki igyekszik minél jobbat és minél töbebt produkálni. Csak arra kell ügyelni, hogy a

4:40-es

gear

ne

kerüljön 17.20-ba.

SZÁNOM-BÁNOM

Nagy bajba jutott egy leningrádi költő, Prokofiev

nevű.

Pihenőnapján, amikor véletlenül nem szállta meg a múzsája, gondolta magában: ha nem ihlet meg az én múzsám, hívok egy más múzsát, elszórakozom azzal. Elővett egy ukrán verset és lefordította oroszra. Szép volt a vers, szép volt a fordítás is. Tétszett is az irodalmi folyóirat olvasóinak.

De nem tetszett a szigorú Pravdának. Mert az a vers hazafias vers

volt. “Szeresd Ukrajnát” volt a

cime és

Ukrajna szép’ ségét zengte.

Tudni kell, hogy az ukránoknak nem tetszik az orosz zsarnokság. Az ukránok oly elégületlenek és lázongok, hogy a moszkvai zsarnokok kénytelenek voltak többmillió ukránt szétszórni Oroszország és Szibéria minden részében, hasonlóképpen az ukrán katonákat egyenkint beosztották ezer meg ezer különböző orosz csapattastbe. Ezért haragudott meg annyira a Pravda, amikor ukrán hazafias verset olvasott. Az a vers az ellenség felmagasztalása volt!

A Pravda megsemmisítő kritikája a leningrádió költő lelkűletére úgy hatott, mint egykoron a ricinus hatott Mussolini kritizálóinak emésztőszerveire. Bocsánatkérő levelet irt a Pravdának: “Belátom, hogy eszmei eltévelyedés folytán durva politikai hibát követtem el. Beismerem, hogy nem értettem meg az értelmét a versnek, amelyet oroszra lefordítottam; nem értettem meg, hogy a versben megnyilvánult hazafias érzület nem más, mint polgári hazafiaskodás, aminek a szovjet társadalomban nincsen

jogosultsága. ígérem, hogy ezentúl gondosabban fögom a strófáimat faragni.”

Propofiev költő elvtárs most jól teszi, ha gyorsan összeféred egy csepegős sztálini ódát, bűnbánati áldozatképpen. Az a

hire, hogy tehetséges költő, kár volna tehát, ha elküldenék Kamcsatkába zabot és rozst hegyezni.

HAZUDNI MAGUNK IS TUDUNK

A pereskedés a legrosszabb üzlet a világon. Nem nyer azon soha senki, csak az ügyvéd. Ennek a

fránya fajzatnak mindegy az, hogy melyik félnek van igaza. Neki fütyül a madár akkor is, ha megnyeri a pert, de meg kell fizetni a költséget, ha vészit is az ember.

Azt mondhatják erre az ügyvédek, hiszen az a kenyerünk, hogy mindenre megfeleljenek: “Az orvosok se külömbek nálünk. Azoknak is kijár a fizetség, ha mindjárt belehal is az ember a betegségbe.”

Hát ez igaz, csakhogy ezt a költséget szívesebben fizetjük meg, mert Ádám és Éva óta nagyon beletörődtünk abba a gondolatba, hQgy halál ellen nincs orvosság. Ellenben abba, hogy másnak is lehet igaza, még senki nem nyugodott meg. Aki elveszti perét, az ügyvédet szidja. Az ügyvéd felől mondja, hogy ha többet tudott volna, kideríti légyen az igazságot. Ott is persze, ahol az embernek nem volt igaza. Hiszen az a mestersége az ügyvédnek, hogy úgy csűrje és csavarja a dolgokat, hogy a mi oldalunkra dűljön a mérleg.

De hát mégse egészen úgy áll a dolog, ahogy azt a közhit az ügyvédek felől tartja. Elmondta azt

nekem valamikor régen Serbán Miklós, a fogarasi magyár képviselő, aki saját falujában szintén ügyvédséggel kereste pénzét.

A brassai országos

vásár napján kivonult a városházáról a kékbe öltözött hajdú és a nyakába akasztott dobot olyan zajjal pörgette, hogy összeszaladt köréje az egész vásáros nép. Mikor már veszedelmes volt a csődület, akkor a hajdú a dob bőrszíjjá mellé akasztotta a dobverőket, zsebébe nyúlt, hivatalos Írást

húzott elő és *hangos szóval olvasta: • ' י

— Közhírré tétetik, hogy a katolikus temető háta mögött egy elbitanglott ló találtatott, amely a városházára behajtatott. Aki a ló jogos tulajdonosának Ítéltetik, annak ez a fent nevezett ló kiadatik.

Szétnézett a hajdú a törne-Tria: GONDOS

SÁNDOR

gén és kemény szigorúsággal tette hozzá:

— A tekintetes városi főkapitány ur rendeletének mindenki szorgalmasan eleget tegyen, külömben szigorúan megbüntettetik.

Az összeszaladt tömeg azután megindult a városháza elé lovat nézni. Csakugyan ott állott a kapu bejárata előtt egy jóformájú, szemrevaló paripa és várta nagy

türelemmel a gazdáját. A vásárbeli népek között voltak Királyhágón-tuli magyarok, derék székelyek, örmények, erdélyi, meg a határon túlra való oláhok és elegyest cigányok is. Folyt a tanakodás nagyban, hogy kié lehet a ló és szemmellátható volt, hogy az Udvarhelyről való oláhok körében titkos sugdolódás folyik, amelynek eredményeként csakugyan elő is lépett egy hosszú, hegyes kucsmáju oláh atyafi és bizonytálán hangon mondotta:

— Úgy nfezzük, hogy ez a ló a mi aty< nkfiának, Lohianu Györgynek csikaja lenne. Itt is van a mi f ildink valahol a vásárban. Elk jldtünk utána, hogy megkeressü c Amíg előkerül, átvesszük mi addig neki a lovat őrizetbe..

Nyúlt is «ár a kötőfék után, amit az öiW aster

tartott

a kézében, de m® el se érhette, már félvállról lllretolta valaki, akiről nyombafi látszott, hogy igaz kötésű székjely gazdaember. De még jobban lehetett góbé voltát megismerni, mikor megszólalt:

— Csiba te, oláh! Ne nyúlj te^hhoz a kötőfékhez, mert az enyém az. Láthatódba közepén kötött hármas csomójáról. Nem tud olyat ^ojáh kötni. Székely ember ke^fcell ahhoz!

A brassai szász

rendőr őrméster odanézett

a kötőfékre és hyomban igazat adott a székely gazdának. Olyan cifra volt azon a hármas kötés, aminőt csak székely ember keze tud kériteni. Nem kellett neki annál több bizoAyiték. Nyújtotta is már a kötőfék végét a székely gazda felé illedelmes jó tanácscsal:

Jó Pásztor Verses krónikája

írja: SZÉKELY GÓBÉ G/BOR

ROHAN A SORSVONAT

ROHAN A SORSVONAT, forog a k íreke.

béketárgyalásról készül most a rege

A vörös eszmekör korunk ellensége

S készül bár, de mégis haldokol a béke.

Rohan a sorsvonal sok véres csapáson.

Ritkán áll meg egy-egy remény állomáson. Hiába is nyitjuk imára a szánkat: fönt a magasságból nem hull le bocsánat. Rohan a sorsvonat — ki tudja, hogy hova?

Vakon rohan tovább a sorsvonat lova. Szakadt a kantárja, foszlott az istrángja: Két tüzgolyós fejét vas szügyébe vágja.

ROHAN A SORSVONAT, gőzölög a vére, merre sodorja a "tárgyalás" szeszélye? Sodorja békébe? Sodorja halálba?

Sodorja egy újabb véres haláltáncba? Rohan a sorsvonat,• szédeleg az agyunk; mert a sorsvonaton mi is rajta vagyunk. Jó volna leszállni egy kis pihenőre s zakatol a kerék: "Ne is próbáld, dóré!" Rohan a sorsvonat; vasparipa huzza;

békerévbe viszi, avagy összezúzza? Egy élet? Millió? Ezzel sem törődik s millió emberkavics porrá örölŐdik.

ROHAN .A SORSVONAT vadul, óhatatlan, mint mikor kavarog, sistereg a katlan. Indul, de hogy hova: senkisem tudhatja, rövid ehez minden ember gondolaija.

Rohan a sorsvonat mérhetlen teherrel: bánattal, örömmel, esendő emberrel. Felnőttek sorsával, gyermek végzetekkel, gyávákkal, hősökkel, ifjakkal, vénekkel. Rohan a sorsvonat derűvel, borúval, békereményekkel, véres háborúval.

S a békeasztalra mind együvé hordja, ami gyász és bánat s a dicsőség rongya.

mennyi.

Nagyot legyintett kezével és úgy folytatta:

— De hát nem azért jöttem én Serbán uramhoz, hogy a ló felől beszéljek, hanem inkább hogy megkérdezzem, mivel tartozom a fáradságért, amit értem tett a városbiró előtt?

Serbán Miklós gondolkozott kissé, azután bizonytalanul kérdezte:

— Úgy gondoltam, hogy tizenöt forint nem lesz sok ... ץ

A székely góbé helyeslőleg bólintott fejével és csendesen felelte:

— Hát soknak nem sok, annyi bizonyos, de az baj, hogy nekem most nincs tizenöt forintom és hamarosan nem is lesz. Hanem hát úgy gondoltam, hogy mivel az ügyvéd ur mégis csak eljárt a dolgomban, jól is végezte a maga munkáját, hát annak a tizenöt forintnak fejében tartsa meg magának azt a lovat.

AZ ELSŐ MEGLEPETÉSEK

Irta: TARJAS

MIHÁLY

I — Ehol la, góbé, de máskor jobban vigyázzék kend a jószágára. Nem azért van a

brassai rendőrség, hogy elbitangolt 10- vakat őrizgessen.

De erre az igazságra nagyon felförmedtek az udvarhelyi oláhók és még jobban, még hangosabb szóval bizonykodtak, hogy a saját sorukból való Lohianu György jogos tulajdona az a ló. Ne adja azt az őrmester senki másnak.

Az őrmester erősen kapargatta fejét,

amig. végre kimondotta a

döntő szót:

— Hát akkor gyerünk a városbiró elé, aki majd eldönti az igazságot.

Mire a városbiró elé kerültek, az oláhok már ügyvédet is keritettek Unghureanu János személyében. De már erre a székely góbé is odakiáltott komájának:

— Vajh szaladnál te, Mihál, Serbán ügyvéd után akit ahajst láttam a kapu alatt, hogy el ne nyomának bennünket az oláhok ebben a nagy igazságban.

Hat oláh tanú bizonykodott az udvarhelyi Lohianu jussa mellett, de a háromszéki székely tanuk se voltak kevesebben. Habozott erősen a városbiró, kinek adjon igazat, mikor újra megszólalt a székely gazda és

erős öntudattal mondotta:

— Már én csak azt mondom a városbiró urnák, hogy nézésse meg annak a lónak fogát hozzáértő emberrel és harmatos fehérnek találja a hátsókat, mivei hogy harmadfü csikó ez, de nézze meg saját szemével azt a vitás kötőféket. Beszél az a hármás csomó maga helyett, mert oda van az kötve, ahol elvásott a kötél a hámfa dörzsölésétől.

A hajdú kibontotta a kötél csomóit és azok bizony a székelynek adtak igazat. Vgy elvásott a fonal, hogy már csak a lélegzet tartotta össze. Látszott, hogy e hiányosság miatt vetette a csomót a székely gazda. Mellé meg a ló fogai is igazolták, hogy harmadfüves esikó. így azután könnyű dolga volt Serbán ügyvédnek, hogy a városbiró a székelyek javára döntsön.

Fél órával a tárgyalás után a nagyvendéglő ebédlőjében odatelepedett a székely gazda a délebédjét fogyasztó ügyvéd mellé és jámboran mondotta:

— Már csak eljöttem Serbán uramhoz, hogy azt a kis dolgot elintézzük.

— Micsoda dolgot intézzünk el, földi? Hiszen megvolt már a tárgyalás. Az udvarhelyi oláhók megnyugodtak az Ítéletben, nem fellebbeztek ellene.

A székely góbé nagy nyugalommal felelte:

— Nem ám, mivelhogy tudták, hogy úgy sincs igazuk. Nem volt az a ló sohase aláhoké.

A tapasztalt ügyvéd gyanakodva mosolygott:

— Nono! Hat tanú bizonykodott a jussuk mellett.

A székely megrázta fejét:

— Hamis tanú volt az vala-Egy magyar összejövetelen, ahol öregamerikás és ujamerikás magyarok vettek részt, bemutatták nékem Szitár Péter ujamerikást.

Amikor megtudta, hogy újságba Írogatok, csillogó szemekkel beszélte el röviden kivándorlása történetét, részletesebben azt, hogy tetszik neki Amerika.

— Az óhazában — kezdte elbeszélését Szitár Péter — én éppoly kétkezi munkás voltam, mint itt vagyok most. Ipari szakmámból éltem meg odaát is, mint itt. Minden darab kenyérért meg kellett dolgoznom ott is, meg kell dolgoznom itt Is.

— A háború engem is kisodort szülőhazámból idegen országokba mint katonát. Amikor vége lett a háborúnak, nem tértem vissza, jobbnak láttam nyugatra húzódni. Mindig az volt a vágyam, hogy Amerikába kijuthassak.

Néhány évig Németországban lágerből-lágerbe dobált a sorsom. Nemrégen azonban beteljesedett régi vágyam, mint hontalan szerencsésen megérkeztem Amerikába, a szabadság hazájába.

— New Yorkban a kikötőben alig hittem a szememnek a töméntelen autó láttán. Bámultam, mint a kisborju az uj kapura. Gondoltam magamban — ennyi sok autó bizonyára csak akkor van itt, amikor egy-egy D. P.-ket szállító hajó a kikötőbe érkezik. Ilyenkor New Yorkból és a környékről csupa kíváncsiságból eljönnek azok a milliomosok, akiknek autójuk van . . .

— Clevelandból elémbe jött a sógornőm, a 17 éves fiával. Nem is sejtettem, hogy autóval jöttek elémbe. Valamit hallóttam felőle, hogy nekik is van autójuk. De én azt hittem, csak valami öreg, kimustrált tragacsuk lehet, hiszen tudtommal ők csak egyszerű munkás emberek, a sógornőm férje gumigyári munkás. Lári-fári — micsoda beszéd az, hogy Amerikában nemcsak a milliomosoknak van autójuk — morfondíroztam magamban, amíg

a kikötőből a nagy emberáradatban kivergődtünk a szabadba.

— A közeli parkoló helyen aztán egyik ámulásból a másikba estem, ahogy a sógornőm fia egy gyönyörű Buick

autónak

az ajtaját kinyitotta és hanyagul intett, hogy üljek.be

.

Álltam a szép autó mellett tanácstalanul, mint a szamár a hegyen. Azután a sógornőm is invitált, hogy üljek már be az autóba, mert indulni kell, hogy reggelre Clevelandba érjünk.

— Kié ez az autó? — kérdeztem megütközve.

— A miénk! — felelte a sógornőm.

— Lenyeltem az első meglepetésemet, azután beszálltam az autóba. Az utón hazafelé az egymástól hajitásnyira levő gazolin- , töltő állomások és a mellettünk elrobogó rengeteg autó láttán már kezdtem rájönni, hogy még is csak igaz lehet az, hogy Ame-í rikában van majdnem 50 millió autó.

— Szundikálás közben az autóban kezdtem is számolgatni magamban: — 50 millió autót ha sorba állítanának, talán körül lehetne vele keríteni a földet, ha pedig egymás mellé felsorakoztatnák, akkor nem férne el Európában a szárazföldön.

— Hej, de nagy kár, hogy odaát nem látják ezt a sok autót!- sóhajtottam egy nagyot útközben, aztán mondtam jó hangosan:

— De sokért nem adnám״ ha a szülőialumbeli barátaim látnák, hogy én most milyen remek autóban ülök, ami egy gumigyári munkádt’!

— Sógornőm 17 éves fia olyan biztos kézzel és alapos gyakorlattal vezette éjnek idején egyszuszra New Yorktól Clevelandig az autót, hogy megint volt okom csudálkozni. Magam is motorizált alakulatnál szolgáltam le a katona időmet, ahol megtanítottak vezetni motorbiciklitől kezdve a nagy Hofherrféle nyersolajjal hajtott vontatóig és néhány tízezer kilométert bejártam gépjármüvei, de ahogy a sógornőm tagbaszakadt fiatal fia vezette a Buickot, az igazán meglepett engem.

— Megérkezve Clevelandba, egymásután értek a meglepetések, ahogy a lakásba bevezettek és láttam a modern jégs?ekrényt, mosógépet, porszívót, gázfűtésű tűzhelyet, rádiót, állandó melegvízzel fürdőt, a padlót boritó szőnyeget és szebbnél-szebb bútorokat. Ki mert volna ilyet még csak álmodni is az óhazában! Nem

restellem bevallani, hogy az én szülőfalumban a szálmatetős régi kis házakban a földes padlót ma is. !!mázolják” a fehérnépek és az árnyékszék a kert hátuljában van összetákolva kukorica góréból, nem úgy mint itt — bent a lakásban, a fürdőszobában.

— A legjobban azon lepődtem meg, hogy itt ahol eddig jártam házakban, mindenütt találtam telefont. Ki a csuda hallott már ilyet, hiszen az óhazában a mi falunkban, ami inkább község, mert van ott posta, vasútállomás, szolgabiróság, jegyzőség és egy kis járványkórház is, — soha nem hallottam, hogy a hivatalokon kívül volt másutt is telefon. Az orvosnak is csak néhány évvel ezelőtt tervezték bevezetni rendelőjébe a telefont.

— Amikor én elkerültem onnan, ha valakinek orvosra volt szüksége, sürgősen, varjuegyenesen árkon-bokron át szaladtunk éjnek idején 5—6 utcán túl az orvosért. Sokszor előfordult a faluban, hogy amikorra egy-egy súlyos beteghez megérkezett az orvos gyalogszerrel a térdig érő sárban, a beteg akkorra már jobblétre szenderült.

— Itt a sok telefon láttán elgondoltam, hogy a mi falunkban az én emlékezetem szerint nyolc ismerős falumbeli élne talán még ma is, ha lett volna az orvos lakásán telefon, meg legalább minden utcában egy másik telefon, ahonnan fel lehetett volna hívni.

— Éppen a telefonról jut eszembe, hogy még ma este fel kell hívnom a fogorvost, mert szuvas fogaimat akarom megjavittatni. A D. P. lágerekben a testsúlyomból elveszített néhány kilót egykettőre vissza akarom hízni a kitűnő amerikai koszton, amihez jó fogakra van szükségem, — fejezte be Szitár Péter.

~------------------------------------------Serbán Miklós elképedve nézett a székely gazdára:

— Az a ló sokkal többel ér tizenöt forintnál.

A székely erősen helyeselt.

— Az ám! Megér az a ló száz forintot is a gazdájának. De én nekem nem ér pipa dohányt se, mivel hogy nem voltam én annak a lónak sohase a gazdája.

De már erre igazán méregbe jött Serbán Miklós és haragosan kiáltotta:

— Ejnye ebadta góbéja, másként vallott kend a városbiró előtt !

A székely megrázta fejét és tiltakozva mondotta:

— Meghigyje nekem Se! bál! uram, hogy^nem mondtam én egyetlen kis szóval se soha, hogy az a ló az enyém lenne. Én bizony csak a kötőfékről bizonykodtam, mivel az csakugyan az enyém volt. Ma reggel hajitottam el a katolikus temető mellett, mivel úgyis újat vettem a vásáron. Nem mondtam én a ló felől egyebet, csakhogy harmadéves, azt meg a formájáról akárki láthatta. Ha a biró nem ér(Foiyt, az 5. oldalon)

l

;

A JÓ PÁSZTOR