A Jó Pásztor, 1949. július-december (27. évfolyam, 30-53. szám)

1949-11-18 / 46. szám

PAGE 2. OLDAL A Jó PÁSZTOR — THE GOOD SHEPHERD A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁBKÁNY alapított« Megjelenik minden pénteken Published every Friday Publiehed by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József — Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry S028 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre —.....................$4.00 Fél évre ____________2.00 SUBSCRIPTION RATES: One Year____________$4.00 Half Year _________2.00 Magyarországra: egy évre $5.00 — Félévre $3.00 Entered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. SEREGÉLY GYÁSZA KÉTFÉLE SZABADSÁG Pénteken este ritka érdekes és tanulságos élményben volt részünk: a Mutual rádióvállalat több száz állomásáról hallani lehetett egy politikai vitát, amelyet féltucat amerikai demokra­tikus érzelmű uj ságiró folytatott Dennis elvtárssal, a kommunis­ta Daily Worker főszerkesztőjével. Dennis, akit demokrácia­ellenes felforgató izgatás miatt a new yorki esküdtbiróság 5 évi börtönre Ítélt, biztosíték ellenében szabadlábon van'. És szaba­don szólhat a rádió utján millió meg millió amerikaihoz. Ez az amerikai szabadság! Meg is kérdezték mindjárt Dennis elvtársat: Mondja, Mr. Dennis, eltudj a-e képzelni, hogy Szovjet Oroszországban egy ál­lamellenes izgatásért börtönre Ítélt ember szabadlábon van és szabadon folytathatja politikai működését? Szemérmetlenül, kitérő választ adott a kommunista főve­zér. Azt felelte, hogy olyasmiért, amiért őt igazságtalanul el­ítélték, Oroszországban még csak perbe sem fognak senkit. Ne­vetni kellett volna, de a rádióba hiába nevet bele az ember... További kérdés: Hogyan van az, hogy az amerikai kommu­nista párt mindenkor és mindenben a moszkvai politikai vonalát követi? Felelet: “Mi nem kapunk Moszkvától utasításokat, mi magunk szabjuk meg politikai irányvonalunkat.” Nevetni?.,. Még kényesebb és kényelmetlenebb kérdés volt ez: Ha Ame­rika és Oroszország közt háborúra kerülne a sor, védelmére kelne-e Amerikának? Azt hinné az ember, hogy ilyen kérdésre csak igennel vagy nemmel lehet felelni. Dennis sem igennel, sem nemmel nem felelt, hanem azt mondta, hogy a szovjet békét akar... E rádió-vita után bizonyára sok millió amerikai hallgató fel­tette magában a kérdést: helyes-e, hogy Amerika efajta belső ellenségeinek megadja a teljes állampolgári szabadságot? Egyideig talán hasznos, ha “első kézből” megismerjük belső ellenségeink gondolkodását, érveit, taktikáját, hogy aztán sza­vukon foghassuk őket. De amikor a megismerés beteljesedik, úgy hisszük, a türelemnek is vége kell hogy szakadjon. Akkor majd amerikai szabadság helyett orosz “szabadság” fogja megilletni őket. A demokráica malmai lassan őrölnek . .. A PÉNZ NEM MINDEN Múlt héten egy kis nevelési intézet adott leckét a közvéle­ménynek az igazi demokráciából. A Jefferson Military College egyike az ország legszegényebb kis felsőiskoláinak, amelyet évek óta az anyagi tönkremenés fenyeget. Múlt héten egy texasi olaj­milliomos 50 millió dolláros vagyonát ajánlotta fel az iskolának, ha nevelését “az angol-száz faji felsőbbrendűség szellemében folytatja.” Az intézet azt mondta, köszöni az ajánlatot, de alapí­tólevele régi szellemétől nem tér el. , Az angol- szász «faji felsőbbrendűség érvényesitése, magya­rán szólva, kirekesztett volna az iskolából nemcsak minden diá­kot, akinek a bőre nem fehér, hanem katolikusokat és zsidókat egyaránt. Magától értetődően a zsidók nem angol-szász faj, és ugyanúgy nem angol-szász eredetűek azok a bevándorlók —- ki­véve talán az íreket —, ahol a lakosság többsége katolikus, mint például Lengyelországban, Olaszországban, Franciaországban, Magyarországon, Szlovákiában, stb. Egy diák, akinek a neve például Kovács vagy Kovalsky, nem lehetett volna az iskola hövendéke. Ez a szép demokratikus gesztus 50 millió dollárjába került az anyagi gondokkal küzdő kis intézetnek. De nem veszített vele, mert erkölcsiekben megerősödve került ki az incidensből és példát szolgáltatott abból a szellemből, hogy a demokrácia elvei nem vásárolhatók meg. És ahogy az amerikai nép miként véle­kedik az esetről, arra jellemző, hogy egy hét óta ömlenek az adományok az iskola cimére, úgy hogy annak jóidéig nem lesz­nek anyagi gondjai és folytathatja a diákok nevelését jó amerh kai demokratikus szellemben. A községi határt, meg az urasági birtok vadászjogát fő­városi urak bérelték, akik rit­kán vetődtek a falu szélén le­vő közlegelőig. Inkább a tá­volabbeső kukoricást és a tar­lót járták és csak a déli rek­­kenő meleg elől menekülve ju­tottak a gémes kút közelébe, amelyet magasra nyúló nyár­fák fogtak körül. Azoknak ár­nyékában állott hosszú botjára támaszkodva Seregély András, hites községi gulyás, akit, miu­tán illedelmesen köszönt vol­na, az egyik vadász ur nyom­ban megszólított: — Kend a falu kondása ? Seregély András komoly te­kintettel nézett a kérdezőskö­­dőre és magában azt gondol­ta :-— Te se születtél falun, jó ember. Szamár vagy te fő­városi ur létedre is. De ezt csak gondolta. Han­gos szóval mást mondott. Azt felelte: — Instállom az urat, gu­lyás vagyok én, nem kondás. A vadász ur félvállról vetet­te feléje: — Hát nem mindegy az? Seregély András megrázta fejét a nagy tudatlanság hal­latára és jóakarattal magya­rázta : — Nagy a külömbség a ket­tő között, jó uram. Gulyás az, aki a marhát őrzi, mig a kon­dás kezére csak a röfögő ser­téseket bizzák. A juhok gond­viselőjének juhász, a csikók őrzőjének csikós a neve. Mind másforma mesterség az, ami­hez mind másfajta tudomány kell. A fővárosi ur addig gondol­kozott a magyarázaton, amig megakadt szeme valamin, és hogy a maga tudománvát fi­togtassa,' hirtelen felkiáltott: — Ejnye be szép bikája van ennek a nyájnak. Seregély András ismét meg­csóválta fejét és rosszaié han­gon mondotta: — Nem nyáj ez, instállom az urat, hanem csorda, mivel hogy marhákból áll. Az a szép darab jószág amott pedig nem bika, hanem — tenyészállat. De már ezen a szón a va­dász ur ütközött meg: — Bika az, földi, hiszen csak van szemem, hogy lás­sam. A jóravaló csordás erre hoz­zálátott, hogy a sötét tudat­lanságot felderítse: — Már instállom, nem úgy van az. Bika az, amit a község maga vesz magának a vásá­ron. A bika amolyan közönsé­ges jószág keveredéséből fa­kadó himnemü szarvasmarha, amiben mindenféle vér ve­gyül. De ez a szép darab jó­szág nem a községé, hanem az állami telepről lett kölcsönöz­ve, hogy a falubeli hitványabb marhák vérét felfrissítse, meg­javítsa. Ennek a nemzetsége be van Írva az állami köny­vekbe huszadizig visszamenő­leg, hogy ki volt az apja, meg az anyja, meg mindenféle visz­­szamenő ősi nemzetsége. En­nél fogva ennek a jószágnak nem bika a neve, hanem kincstári tenyészállat. Erre nekem úgy kell vigyáznom, mint szemem világára. Amo­lyan közönséges marhát, ami csak aféle bika, ha reájön a bolondja, nekivadul, ezzel a botommal fültövön vágok. At­tól nyomban észretérül. De ez a nemes tenyészállat, nebánts­­virág, amihez csak virágszál­lal nyúlhatok. A hosszú beszéd közben elő­kotorta Seregély András tar­solyából pipáját, reálehelt a meggyszin piros tajtékra, meg dörzsölgette ott, ahol az ár­nyék befutotta, belefujt a szá­rába, hogy annak moesokta­­lan tisztaságát . vizsgálgassa, majd magyarázó hangon foly­tatta : í — A tenyészállat, instállom, olyan kényes, mint a jófajta tajték pipa. A vadász ur odatekintett a pipára és elismerőleg mon­dotta : — Szép pipája van kend­nek, csordás. Seregély András újra vé­­gigfujt a pipaszáron és elége­detten felelte: — Hát van! A csáthi vá­sáron vettem selmeczi pipás­­tól. Azok faragják legjobban a tajtékot. Nem adnám ezt a szemem világáért. A tenyész­állatnak se viselem jobban gondját, mert hogy mindig ilyen pipára vágyakoztam, de csak mostanság tellett reá. Hosszasan beszélt még a tajtékpipa ezernyi csinyja-bin­­járól, de szen^ közben a messzeségfe^p^i, mert a falu felől már jött az asszony a kendőbe kötött fazékkal, ami­ben a falu hites csordásának ebédje rejtőzködött. Lassan mendegélt az asszony, mert sarka nyomában ott tü­lekedett utána az egész Sere­gély család, számára nézve ép­pen egyetlen fiúcska, aki ugyancsak rakosgatta pöttöm lábait, hogy valahogyan el ne maradjon a fazéktól, amiben ott rejlett a maga porciója is. A gyerek láttára tréfálkozva kérdezték a vadász urak: — Ez a sok gyerek mind a kendé ? ÉHEZŐ MILLIÓK Az UN megfigyelők jelentése szerint több mint egybillió ember éhezik szerte a nagyvilágban. Főleg a túlnépesedett Indiá­ban és az ugyancsak tulszapora ázsiai országokban. Ezek a népek és kormányaik nem tudnak gondoskodni ma­gukról. Ha Amerika nem segélyezi őket „éveken át, százezrével pusztultak volna éhen. Most, hogy Amerika csökkenti a mező­­gazdasági cikkek termelését, újra felmerül az éhinség réme. A gond és a felelősség nagy. De Amerika igazán megtette a magáét a múltban. A háború után figyelmeztette az érdekelt kormányokat, hogy igyekezzenek a saját lábukra állani. Közre­működést javasolt és terveket tárt eléjük, hogyan növelhetik saját termelésüket. Ha összefognak szomszédaikkal és kicserélik feleslegeiket, nem kell éhezni a népnek. De valahol mindig valami hiba van a kréta körül. Ezek a népek összefogás helyett elzárkóznak egymás elől. Akárcsak Európában, Ázsiában is vámok védfalát emelik egymás közé és egymás ellen. Aztán a faji és vallási el fogultságok is fokozzák ezt az elidegehülési folyamatot. Nem okultak a múlt borzalmas példáin. Nem tanitja őket semmire a fenyegető jelen és a jvő, amely előre veti fekete árnyékát. Ehelyett ismét kolduló kézzel nyúlnak Amerika felé és se­gítségért rimánkodnak. Az UN most próbálja rávenni őket az együttműködésre.. A Jó Pásztor Verses Krónikája Írja: SZÉKELY GÓBÉ GÁBOR JÓSJELEK, HOL VAGYTOK? AZ ELMÚLT UTOLSÓ iiz esztendő alatt, egész világ, sajnos, visszafelé haladt. De elsülyedl múltúnk moslmár nem siratom, mégis a jövőben rohan már vonatom. Mégis nem hiába birkóztunk az árnnyal, kisikamlott elménk már jövőbe szárnyal. S bár lelkűnkben a múlt nagy pusztítást végzett: sóhajt már a lelkünk józanabb ész végett. Rég letűnt századok mohos babonái már csak szégyenkezve mernek köztünk járni. S bárhogy elsötétült a múltban az élet: halódni kezd már a kerge fajelmélet. NAGY AMERIKÁBAN, Szabadság honában más hazákhoz képest földi mennyország van. Sokan változtatnák pokollá egészen, ha ez a nagy nemzet nem állana résen. A szovjetjáromba csak olyanok vágynak, kik szívesen mennek muszka rabszolgának. Menjenek mielőbb, tanulják meg ottan: Szabadság csak itt van ebben a szent honban! ÁLOM ÉS VALÓSÁG összefolynak bennem s álmok rózsás méze megejti a lelkem. Jóság vagy gonoszág... az amelyik álom? Ébren ezt szeretném tudni minden áron! Kérdezem százszor is... s a felelet rája: "Útban már a balsors Fekete Balárja..." ... De sorsunk valóban az Isíenkéz Írja: nem lehet valóság az Igazság sírja. Mikor lesz ébredés a sok-sok, kétségbül? Jön-e megváltásnak uj jele az Égből? ... Avagy elvérzünk a Bolsi mészárszéken ... ? Jósjelek, hol vagytok a csillagos Égen!? Amire Seregély András tet­tetett komolysággal felelte: — Mind a magam gondja. Az egyik vadász ur hun­cutul kérdezte: — Miből eteti kegyelmed ezt a sok apró, éhes szájat? Seregély András arra is megfelelt illő tisztességgel, noha akkor már maga is lete­lepedett a családdal a fák ár­nyékába, a falatozó vadász urak közelébe: — Hát, instállom, a csor­­dásságból. Nem olyan szűk ke­nyér az, aminőnek látszik. Községi hivatal az enyém, amely ha nem csurran, de cseppen. Mert először jár az embernek a falutól szabad la­kás, két öl tiiziféval, meg 80 pengő forint fizetségben, ami­ért az ember a jószágnak gondját viseli. Aztán jár a falu népétől minden tehén után, amelyet a gulyás nap­­hosszant őriz. fejenként egy forint esztendőnként. Az nem lenne sok, mivelhogy a falu­nak alig van hetvenhat tehene, de1 itt az uraság, aki egymaga harmincöt tehenet hajtat ki reggelenként. Hát így csak jut is, meg marad is, különösen mikor jó ára van a marhának, mert olyankor az uraság több jószágot fog hizlalóba. A kiváncsi vadász ur meg­kérdezte : — Ki a kendtek urasága ? A csordás előbb nagyot kö­pött háta mögé, csak azután felelte': — Instállom, az csak olyan koca uraság. Azelőtt korcs­­máros volt a faluban, aztán ecetet is csinált, meg a régi uraságnak addig adott köl­csönöket, amig egyszer rajta maradt a birtok. Hapem az­ért az ecetgyárat is megtar= tóttá. Annak seprőjén hizlalja a jószágot a mészáros kezére. Tovább is magyarázott vol­na, ha az asszony el nem si­kolt ja magát: — Jesszusom, nézze már kend, a kis Jancsika a jószág felé kajtat... Jancika te, gye­re vissza rögtön anyódhoz . .. Hívja már kend is, Mert kend­től jobban fél. A kis Jancsika alig látszott ki a földből és nem vetett ügyet apja kiáltására sem, csak baktatott a göröngyös ta­lajon a pihenő marhák felé. Piros köténykéje olyan élén­ken villogott a sárgára sült fűben, mintha madárijesztő lenne. Szinté lehetetlen volt, hogy a pihenő jószág azt a rikító szint meg ne lássa. — íme, a hires tenyészállat már észre is vette, mert fejét le­szegezve, komoran nézett a feléje közeledő veszedelemre. Nem látszott az nagyon fenye­getőnek, de a piros szin akkor is gyanús volt, mert a tűz szi­­ne is éppen olyan. Látta már Seregély András a veszedelmet. Rohant a gye­rek után nagy kiabálva, a ke­zében tartott tajték pipát ló­­bálva hosszú száránál fogva. De rohant már a bika is a vö­rös kötényke felé azzal a sa­játságos, oldalt szökellőnek látszó bakugrással, amely fe­lől minden hozzáértő ember tudja, hogy veszedelmet je­lent. Csordás és bika egyszerre érkeztek Jancsikához, vagy csak hajszálnyi külömbség le­hetett közöttük. Az ember ke­zében szorongatott pipa han­gos koppanással vágódott a bika homlokára, egyenesen szemei közé úgy, hogy a taj­ték darabok ezerfelé repültek széjjel, de addig az állat szarvai a védtelen gyereket ér­ték el és dobták labda módjá­ra a magasságba. Annak a gyenge csemeté­nek nem kellett több. Hasz­talan kapta el a jószággal való viaskodásban jártas Seregély András a bika nyakát balkar­jával, mig izmos jobbja az ál­lat orrába akadva szöllőprés erejével szorította azt ellen­kező irányba, nem volt már annak semmi haszna. Mire a vadász urak odaértek segítsé­gül, a megcsendesedett bikát a csordához visszaverték,“ Se­regély Andrásné hasztalan csókolgatta, hasztalan éleszt-­­gette a fehérre vált arcú apró­ságot. Útban volt már akkor annak lelke arrafelé, ahol mo­solygó kis angyalkák játsza-BAGOLY MONDJA A VERÉBNEK . . . A többi öreg amerikás magyarral együtt magam is sokat megértem ebben az áldott uj hazában. De a legnagyobb változá­sokat mostanság tapasztalom saját magyar berkeinkben. Egy idő óta például engem régi barátaim, akikkel erősen összenőttem, messziről kerülnek és ha véletlenül mégis találkozunk, azzal vádolnak, hogy fasiszta, kapitalista vagyok. Az első alkalommal, mikor ezt a vádat vágták szemem közé, hirtelen számolgatni kezdtem és megállapodtam, hogy két rend ruhán (az egyik az ünnepnapi), két pár cipőn, nehány többé vagy kevésbbé rongyos ingen és más ki nem mondható fehérneműn kívül csak tizenkilenc dollár és huszonhárom centem van, ami kevés arra, hogy rothadt tőkés leegyek. Fasiszta se vagyok, mert a katolikus hitet követem és ha tellik, megfizetem az egyház­­községi tagdijakat. Egyik volt barátom azután felvilágosított arról, hogy miért tisztelnek meg engem ezekkel a diszesnek nem mondható jelzők­kel? Azérc mert nem haladok a korral. Úgy magyarázta: — A mai államrendben nincs meg a gazdasági és társadalmi egyenlőség. Aki ehhez a rendhez ragaszkodik, az mind ellensége a haladásnak, amelynek útját Moszkva jelölte ki. Nem mertem kérdezni, hogy hány akasztófa sorakozik ennek az útnak két oldalán, csak éppen igen halkan és bátortalanul kérdeztem: — Úgy kell ezt értsem, hogy te haladó vagy, ellensége a magántulaj donnák? Verte a mellét egykori barátóm, hogy ez csakugyan úgy van. Éppen csak az lepett meg, hogy néhai barátomnak jólmenő korcsmaüzlete, négy háza, farmja és harmincezer dolláron felül levő készpénze van, ami mind magántulajdon. Ha összemérjük egymást, akkor én vagyok a proletár. Ezt azonban nem mondtam még neki, hanem inkább azt meséltem el, hogy az öreg katona di­csekedett: — Bizony mondom, abban a nagy csatában én is elvesztet­tem a fél lábamat. Közbeszólt erre az egyik hallgatója: — Bátyám, hiszen magának mindkét lába megvan. A vén Háryjános bólingatott: % — Igen, csata után megtaláltam. Úgy érzem, hogy ezek a korral haladó polgártársak azt hi­szik, hogy a csata után is megtalálják a maguk épségben maradt magántulajdonát. Ma még nagyban rázzák a rongyot, hogy az államrend változására van szükség, de hej, ha ez a változás el­jönne, jajgatásuktól lenne hangos az ország. Pokollá válnék a paradicsomkert, amelynek Amerika a neve. OBSITOS A MAKKEGÉSZSÉGES ATLÉTA Irta: STELLA ADORJÁN A téli időszámítás beköszöntésével bekaptam az első őszi náthát. Tüsszögtem, fújtam az orromat és panaszkodtam az isme­­sősöknek, mint illik. Nehéz kabátba burkolózva, találkoztam Ele­mér barátommal, a félelmentes rejtvényfejtővei, aki kiskabát­­ban, kalap nélkül, barnárasült arccal mosolygott felém. — Csak nem fáztál meg, öreg fiú? — kérdezte gúnyosan és úgy hátbavágott, hogy majdnem orrabuktam. — Bagyon begvagyok fázva rebegtem náthásán. — Kutyaharapást a szőrével — tanácsolta vidáman. — Ho­zass ötven kiló jeget, tedd be a fürdőkádba, vetkőz le és addig ülj rajta, amig elolvad. Már a gondolatra is rázni kezdett a hideg. Elemér nagyot vágott a saját mellkasára. — Idenézz, öregem! Ccupa izom, csupa egészség. Miért? Azért, mert télen-nyáron kiskabátban járok, kalapot soha nem hordok. Csudára megedzettem magam. Tavaly pont ilyenkor kaptam mellhártyagyulladást. Három orvos tartott konzíliumot, négy hétig nyomtam az ágyat, valamennyi doktor azt mondotta, hogy ebbe muszáj belepusztulni, de én bizony kibírtam. Elbúcsúztunk. Jégfürdő helyett aszpirinnel kúráltam maga­mat, de igy is meggyógyultam. Természetesen, amikor találkoz­tam az edzett Elemérrel, nem mertem neki megmondani, hogy nem az ő módszere használt. Borongás novemberi délután volt, az emberek már behúzódtak a négy fal közé, ő a kávéház for­raszán ült, ingujjban. — Én azon röhögök, hogy rajtam röhögnek — mondotta a bölcsek és az erősek nyugalmával. — Nézz rám, öregem, semmit­­sem hiztam huszonöt esztendeje. Makkegészséges. Te elhíztál összes többi barátommal együtt. Mert nem tonásztok. Én télen­­nyáron szép időben esőben, a nyitott terraszon tornászok. Hogy milyen edzett vagyok, arra csak egy példát mondok. Nemrégen lezuhantam a nyirkos korlátról hajnali tornázás közben. Más szörnyethalt volna. Engem három hétig kezeltek, kétszer meg­operáltak és ismét felépültem. — Menjünk inkább be. Odabenn fütenek! Felnevetett. — Nincsen egészségtelenebb valami a fütött szobánál. Nagy­apám is fütött szobában halt meg. Nem fütök se télen, se nyáron! — Nyáron én sem fütök — jegyeztem meg szerényen. Elbúcsúztunk. Napokig nem láttam. Tegnap aztán megérke­zett a gyászjelentése. Nem vártam volna ilyen edzett embertől. Felhívtam az unokaöccsét. — Elemér bácsi éjszaka órákig úszkált a hullámzó Dunában _ mesélte az unokaöcs. — Minden szakértő szerint más ember már egy fél óra alatt belefulladt volna. Ő azonban, mint tetszik tudni, csodálatosan edzett volt, vidáman szállt ki a habokból és csak másnap szenderült jobblétre kétoldali tüdőgyulladásban. doznak a Teremtő vigasságá­ra. A bánatos anya a földön' fetrengve, csendes sírással nyöszörögte szive fájdalmát a j holttest felett. De Seregély András férfi volt, a község hites csordása, akinek állani j kellett helyét keményen, moz­dulatlan arccal, csak éppen a i kezében szorongatott pipaszá-1 rat nézegette1, miközben két néma, nehéz könnycsepp per­gett napbarnított arcára. A bővebb beszédű fővárosi vadász ur vigasztalni kezdte: — Ne sírjon, jó ember, ami itt történt, azon a könny már nem segít. Angyal kellett az Urnák, azért vette el a gyere­ket. De jó ám a Teremtő, Majd ad helyette másikat. Seregély András megtöröl­te szemeit inge ujjával és bá­natosan felelte : — Hát ád . . . majd csak ád, instállom. Felvetette fejét és szomorú keserűséggel nézte, nézegette összetörött tajtékpipáját.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents