A Jó Pásztor, 1949. február-május (27. évfolyam, 5-21. szám)

1949-03-04 / 9. szám

PAGE 2. OLDAL' A Jó PÁSZTOR _ THE GOOD SHEPHERD A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by ---- Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 5030 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre —......................$4.00 Fél évre —........................ 2.00 SUBSCRIPTION RATES: One Year ..........................$4.00 Half Year .................... 2.00 ________Magyarországra: egy évre $5.00 — Félévre $3.00 Entered as second class matter September 1st, 1933, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. ÁLTALÁNOS TÁMADÁS Az elmúlt héten Bulgária protestáns papjai álltak a kom­munista üldözés kereszttüzében. Szófiában megkezdődött az el­ső nagy per reformátusok, methodisták, baptisták ellen — haza­árulás címén. Már a vádak puszta felsorolása elárulja, hogy itt ugyanaz az “igazságszolgáltatási komédia” folyik, mint Buda­pesten, és a külömbség csak az, hogy a magyar kormány a ka­tolikus egyházfőt vette tűz alá. A szófiai pernek szomorú érdekessége az, hogy bevilágít az efféle hazaárulási perek boszorkánykonyhájába. Bulgáriában, ahol alig élnek római katolikusok s a lakosság nagytöbbsége, 84 százalék, a keleti orthodox egyházhoz tartozik, az üldözésre azt a felekezeti kisebbséget, protestáns kisebbséget, kellett ki­választani, amely ott az egyedüli egyházi ellenzék. Világosan látjuk tehát, hogy a kommunisták nemcsak a ka­tolikus egyházat tekintik ellenségnek, hanem mindazokat a töb­bi keresztény egyházakat is, amelyek nem hódolnak be nekik. És könnyű megjósolni, hogy ott is, ahol most a római katolikus egyház ellen folyik a hajsza, idővel sor kerül a többi keresztény egyházakra is. Mint a náciknál, a kommunistáknál is a cél: nem­zeti egyházakat megteremteni, amelyek kiszolgálják a kormányt — úgy, ahogyan Alexej moszkvai pátriárka orthodox egyháza kiszolgálja Sztálint. A vasfüggöny mögötti országok római és görög katolikus egyházait még az a veszély is fenyegeti, hogy erőszakkal beolvasztják azokat a keleti orthodox egyházba. Az egyházak teljes kiirtását csak későbbre tervezik: arra az időre, amikor felnő egy vallástalanságban nevelt nemzedék. Hogy ez az idő elkövetkezik-e, vagy előbb halálos sebet kap a szovjet kolosszus, az majd elválik. Reméljük az utóbbit. A ka­tolicizmus, a kereszténység látott már ilyen viharokat és túlélt minden vészt. LASSAN A TESTTEL Az Úristen nem azért adott szivet az embernek, hogy az­tán agyonhajszolják, idő előtt megállítsák ezt a melegen do­bogó szivet. Már pedig az amerikai orvosszövetség azt jelenti hogy az emberek egyrésze rosszul gazdálkodik az Ég e csodás ajándé­kával. Úgy meghajszolják, akár a rossz gazda a lovát. Ennek eredménye aztán az, hogy a szívbaj Amerika első számú gyil­kosa. 1947-ben 636,176 ember halt meg szívbajban, 1848-ban még emelkedett ez a szám. Évente 152,100,000 munkaórát veszítenek el azok, akik szív­baj miatt nem dolgozhatnak. A szívbaj nemcsak a helytelen táplálkozás, elhízás ered­ménye, de a zaklatott életmód, az örökös aggodalom, izgalom siettetik kifejlődni ezt a halálos betegséget. A szívbajnak, mondják a szakértő professzorok, semmi kö­ze az emberi korhoz. Nem igaz, hogy “idősebb emberek” hama­rább kapják meg. A szívbaj nem tiszteli a kort, de nem is vá­logatós, fiatalt éppen úgy a sírba taszít, mint öreget. Három­féle fajtáját ismerjük a szívbajnak: a reumatikus szívbetegsé­get, a “coronary” szívbajt, amely az erek, artériák megkemé­­nyedésének következménye és a magas vérnyomással járó szív­bajt. A reumatikus láz ötször annyi gyermeket öl meg mint a gyermekbénulás. A magas vérnyomás olyan túlfeszített munkát követel a szívtől, hogy ez a különben tökéletes, csodálatos szer­kezet egy napon nem bírja tovább, fellázad és “sztrájkba” kezd. Ez ugyanakkor a vég kezdete a szív gazdájára nézve. Az érkeményedéssel és szűküléssel járó szívbaj nőket, fér­fiakat egyaránt sújt. Az American Heart Association azt kéri, hogy — ne siessünk úgy, ne vágtassunk olyan mohón, bármiről legyen is szó, éljünk mérsékelten, bölcsen, törődjünk egész­ségünkkel ma ,amikor még semmi bajunk, és ne akkor, amikor már rendszerint késő. , HOVÁ, HOVÁ EMBERKE? Naponta olvassuk az újságokban a szenzációsnál szenzá­­ciósabb jelentéseket az újfajta repülőgépekről, amelyek nyelik a tért és megrövidítik az időt. Távolságok megszűnnek és az idő uj értelmet nyer. Kontinenseket órák alatt szelnek át a levegő uj lovagjai. Az ember száguld, rohan ismeretlen célok felé. Hová? Miért? A technikai fejlődés úttörői kétségtelenül az emberiség ja­vát akarják szolgálni, de valahogyan minden találmány egyút­tal a rombolást is segíti. A repülőgépet feltalálói nem arra szán­ták, hogy bombázzon és a. telefont sem tábori telefonnak. A békés gőzhajóból, amely a vitorláit felváltotta, hadihajó lett és az automobilnak páncélos utóda a tank. Igen, megértjük azokat, akik “a régi jó idők” utón vágya­koznak, amikor petróleum égett a lámpákban és autó helyett bricska volt a divat. Az élet talán fáradságosabb volt, de a rom­bolás eszközei is kisebbek voltak. Háborúk, sajnos, mindig vol­tak, de a pusztulás méretei aránytalanul kisebbek. Hadseregek a harcmezőn vívták meg harcaikat, de asszonyok és gyermekek nem voltak áldozatai a légi bombázásnak. És nemzedékek alatt De bizony találkozott Vele... 1/ — ÁRVA PÉTER MESÉJE — Sok sok esztendőkkel ezelőtt élt egy gazdag ifjú Mediolánum városában. Elhalmozta őt ke­gyével Vénus és Bachus isten és Mars babérággal koszoruz­­ta. Ám egyszer rájuk unt. — Hiába csillog az istenek tarsolya: amit adnak, hitvány kavics. Újat, hatalmast, ezeknél nagyobbat keresek magamnak. Végigjárt minden templomot, minden papot, aki valaminő tá­voli istenséget csak hirdetett. Elvetődött egyszer egy szent­­életű keresztény paphoz is. — Jámbor férfiú, már hallot­tam az Istenemberről, akit Krisztusnak neveznek. Mondd meg nekem, hogyan találkozha­­tom vele, akiről azt mondják, minden istenségnél hatalma­sabb, dicsősége és szépsége fe­lül nem múlható. Találkozni kí­vánok vele, jámbor férfiú, hogy szolgáljam őt. És a szent válaszolt neki: — Ha találkozni óhajtasz ve­le, menj ki a városkapun és indulj el Róma felé. Éppen most jön az utón és erre tart. Igen csodálkozott és meg­örült az ifjú. Gyorsan haza fu­tott, bíborba és bársonyba öl­tözött, haját végigsimitotta il­latos kenettel, keze minden uj­­jára drága gyűrűket húzott és elindult az utón Róma felé. És amint kilépett a városka­pun, ime egy koldus jött szem­közt vele. Szeme vérben ragyo­gott és rongyok födték tagjait, homlokán csillogtak a sebek, mint drága korállékszerek. És odakiáltott az ifjú felé: — Emberfia, szegény vándor vagyok és éhezem. Mondd meg, hol lakói!? Láss vendégül en­gem, ha akad számomra palotád legszegényebb kamrájában egy sarok. — Nem érek rá visszamenni veled, — szólt az ifjú, — nagy vendéget várok. Krisztust vá­rom én. Különben is az én fé­nyes hajlékomban nincs szegé­nyes sarok. Tovább mentek mind a ket­ten. S ime, ismét találkozott egy szegény .férfivel. Az erdőről vonszolt ez hatalmas gerendát, hogy meg tudja főzni számos gyermekének nyomorult éte­lét. Amint az ifjú közelébe ért, összeroskadt a súlyos faág alatt. Odaszólt a -díszes öltönyünek: — Uram, _ segíts. Egész nap nem ettem, hogy jusson étel gyermekeimnek. Gyönge va­gyok. Csak annyit segíts, hogy újból felvevessem. — Nem segíthetek barátom, mert bemocskolnám drága bí­bor ruhám. Krisztust várom, a hatalmasat. Félek, hogy megha­ragszik, ha piszkos lesz ruhám. Nagy kínnal felemelte szegé­nyünk a fát és tovább hurcolta súlyos terheit. Éppen hogy eltűnt, máris uj vándor jött az utón: anya, kis­ded fiával. S az anya is meg­szólította a Krisztust-váró elő­kelőt: — Uram, nézd, mily beteg a gyermekem. Könyörög egy korty vízért. Uram, magam is beteg vagyok. Hozz nekünk va­lahonnan egy korty vizet, mert nem ismerjük a vidéket itt. — Nem mehetek, — szólt az ifjú, — mert Tényes és hatal­mas urat várok itt. Félek, amig távol leszek, éljő és én nem ta­lálkozom vele. Hang nélkül vitte gyermekét A Jó Pásztor Verses Krónikája Írja: SZÉKELY GÓBÉ GÁBOR DAL A U. S.-RÖL USA-NAK LÉGY HIVE mindig, ó hü magyar: mosimár ez a föld, mely ápol és eltakar. Itt iszod uj borod, itt eszed kenyered: béred, javad, kincsed mostmár tőle nyered! Gyermeked bölcsőjét ez a föld ringatta s százszor elaltatta, ha más megrikatta. Nagy ország nagy fia lehet itten fiad, hogyha a tettektől gyáván meg nem riad. A csillagos zászló fölötted is lobog s kik alatta élnek: büszkék és boldogok! Élj a jövőnek, de dolgozzál a máért s éltedet is áldozd, ha kell, uj hazádért! A U. S. SZEGÉNYEK, nincstelenek atyja: (Sehonnai, hitvány, aki cserben hagyja!) Százmilíijóknak adott betevő falatot: (Briganti vagy, testvér, ha te őt elhagyod!) Hány millijó anyának törölte le könnyét? (Diszilsd fel nevével a Szenlirás könyvét.) Nyomorékok árvák otthont nyernek tőle: (Igaz iró írjon legendát felőle!) Szabadságnak őre, diktátorok réme. (Lelke gyémántokkal díszes aranyérme) Jövőben is ő ad falatot a szánkba: (Foglald nevét, pajtás, mindennap imádba!) VÖRÖS NAPOT AKAR a Szovjet az égre; Más népekkel ezért lépünk szövetségre. S mely pánikot okoz Moszkvában eleve, "Atlantic Paktum" lesz a szövetség neve. S mint tavasszal a vészt: hévíz áradáskor, Moszkva, Kremlin, Stalin, halljuk egy nap százszor. Mikor szovjeiföldön náci ágyú dörgötí: Moszkva, Kremlin, Sztálin mi hozzánk könyörgött. Félországa romban . . . Hitler kése nyakán: Ha mi nem segítjük, nem is volna talán. S most egész világot készül leigázni: Uncle Samnek jól kell hát rája vigyázni! tovább az asszony. Az ifjú pe­dig várt, várt, egészen esteiig. Ha szél zúgott, felkapta fejét, hogy Ő jön, s ha távoli vizen megcsillant a napsugár, azt hit­te, Ő ragyog. De lehullt a nap és ő hiába várt. Ekkor bosszankodván meg­fordult és visszament a szent­hez. —: Jámbor férfiú, itt az este és én Krisztust hiába vártam. Nem találkoztam vele. Szomorúan szólt a szent: — Te nem találkoztál vele, de ő találkozott veled. Három­szor üdvözölt: a hajléktalan, a terhet hordozó szegény és a szomjazó beteg szaván keresz­tül. — Ó, tehát ő járt ott álalak­ban?! — ijedt meg az ifjú. — Nem figyelted két szemét, amint rád tekintett a vér, a fáj­dalom, az éhség és szomjúság fátylain keresztül? — De miért jár rongyokban és szegénységben és erőtlenül, aki hatalmas? — Mert ő szeret és alázatos, hogy te is szeretni tudj és aláza­tos lehess. ÜGYVÉDI FURFANG épített nagyvárosokból nem lettek füstölgő romok. Kissé kétkedve figyeljük az ember versenyét a sebesség mámoráért. Vájjon boldogabbak vagyunk-e, mint apáink voltak, mert néhány órával ismét megjavítottak egy repülési rekordot? Mi már repülőgépen utazhatunk, de nem vagyunk boldogab­bak, mint apáink és nagyapáink, akik vasúton utaztak és ők sem voltak boldogabbak, mint dédapáink, akik még postakocsin utaz­tak. Ha ez az eszelős verseny a gyorsaságért az emberi boldog­ságot szolgálná, örömünk telne benne. De igy, csak fejcsóválva kérdezzük: hová, hová emberke? Emlékezzünk régiekről... A napokban ellátogattam a budai öregek menházába. Mi vezérelt oda? Talán puszta kí­váncsiság: ki van még meg a ré­giekből, akikkel együtt éltem át a petroumlámpa és a velocipéd rég feledésbe ment korszakát... a régi jó időket. Kortársaim. Sok közülük ve­lem együtt még petróleumlám­pánál biflázott diákkorában. Velem együtt csodálkozott az első telefonon. Nekünk még szenzáció volt az első kerékpár — elől óriási kerék, mögötte kicsi —, veloci­­pédnek hívták: művészet volt arra felkapaszkodni, hát még menni is rajta. Sok idősebb ur viselt akkor még magyar ruhát, s még akad­tak öreg parasztok, akik vállig omló hajukba fésűt biggyesz­tettek. Népcsődület -támadt a különc férfi körül, aki borotválta baj­szát, pedig nem volt se pap, se színész. Kiseprüzték volna azt a nőt, aki rövidre nyíratja ha­ját, vagy pláne — uram bocsá’ — festi ajkát, körmét. Ellenben az “urinőnek” gavallérosan kel­lett púdert kenni arcára, fűz­nie kellett magát az ájulásig. Felvidéki falvakban még so­kan nem láttak vasutat, cséplő­gépet, gőzmalmot. Drótostótok­nak nevezett szlovákok járták az országot, s a Tisza tele volt tavasztól őszig mármarosi tutaj­jal. Már serkedzett a bajszom, mikor először ettem spárgát, karfiolt, s bámultam a pesti ló­­vasutat. Meg igen sok volt a ragyás ember. A vakbélgyulladást has­­hártyagyulladásnak hívták, s mindenki belehalt. Difteritisz tizedelte a gyerekeket: 'ki álmo­dott akkor még védőoltásról?... Ugyan boldogabb lett-e azóta a világ? . . . Nekem még egy tanárom hu­szártiszt volt 1848-ban, a másik még ismerte Petőfit. Én még hallottam beszélni Jókait már­cius 15-én. Három rettegett nagyhatalom volt: a német csá­szár, az orosz cár, s a mindin­kább elhatalmasodó Japán. Az osztrák-magyar korona olyan jó volt mint a dollár. A török bi­rodalom kiterjedt Palesztinára, Szíriára, Arábiára s hatalmi kö­re Bulgáriára, Szerbiára, Gö­rögországra, az övé volt Tripo­­lisz is. Mint újságíró ott voltam azon az udvari bálon, amelyet tündéri fénnyel rendezett Fe­renc József a spanyol királyi pár tiszteletére: Három krajcárért két Hölgy (G. S.) Az amerikai ügyvédek furfangja felől egyik cleve­landi magyar ügyvéd barátom adott néhány kóstolót, amelyek közül nekem legjpbban tetszett az, hogy a-Jóravaló magyar be­állított jogtanácsosához és szomorúan jelentette: — Bajban vagyok, ügyvéd ur! — Bajban? Hát milyen bajban? Csak nem ölt meg valakit? — Azt éppen nem, de majdnem. Tegnap a város szélében jártam az autómmal és elütöttem egy másik autót úgy, hogy az teljesen összetörött. Most a bíróság elé kell állanom. Biztatgatni kezdte az ügyvéd ilyenformán: — Ne ijedjen meg. Majd megtesszük a legjobbat. A bánatos magyar azonban nagy aggodalommal magyarázta: — Az ám, de mikor ^odajött a rendőr, akkor beismertem neki, hogy tulgyorsan hajtottam, a jelző lámpákra se vigyáz­tam, mert másutt járt az eszem. Ezt nem lehet letagadni. Az ügyvéd még ennek hallatára se esett kétségbe, hanem kijelentette: — No, majd odaállítunk a biró elé tiz tanút, hogy maga olyan közönséges hazug, akinek még eskü alatt se lehet elhinni egyetlen szavát sem. És hogy még nagyobb nyomatóka legyen ennek, az én ügy­véd barátom megsúgta: — Ez az ember tényleg olyan hazug, hogy azt még a rend­őr is elismerte felőle. Ilyen kényes kérdés felől beszélve, merre hajlik és miért hajlik az igazságszolgáltatás mérlegének nyelve jobbra vagy balra a nagy amerikai ügyvéd, Clarence Darrow azt mondta: — Hogy miért ítélt a biró ilyen módon, azt ő maga se tudja. SNAPSZLIVERSENY ÓBUDÁN Kis vendéglő ,szemben az óbudai temetővel. Már egy hét­tel előbb künn volt a falon a kézzel írott plakát, amely a szom­bat este megtartandó snapszliversenyre hívta fel a figyelmet. A snapszli a kisemberek kedvelt kártyajátéka, ártatlan szóra­kozása. A könnyelműek a bakk- és rulettasztalok mellott her­dáltak el sokszor egész vagyonokat, a kisember munkája végez­tével, egy fröccs mellett ült le snapszlizni. A bakk és a rulett a múlté, a snapszli megmaradt. Jókedvre dérit és szórakoztat. És ezek az emberek, akik itt az óbudai vendéglőben találkoz­nak — az egyik bádogos, a másik hajógyári munkás, a harma­dik szerelő a dohánygyárban, a negyedik kéményseprő, az ötö­dik foltozószabó — nem is nyerészkedésre játsszák, hanem sport­szerűen vetélkednek, hogy ki bizonyul a “bűvös hatvanhat igazi mesterének. Azt is mondhatjuk — valóságos snapszli-olimpiász zajlik le. Nevezési dijat kell fizetni, három-négy forintot s ebből négy dij kerül kiosztásra. Az első: három kiló zsirszalonna, a má­sodik: egy liter rum, a harmadik: másfélkiló sertéskolbász, a negyedik: egy liter bor meg száz cigaretta. Ezért folyik a nagy küzdelem, s érdemes is küzdeni, mert egyik-másik dij elnyerése még az asszonyt is jókedvre deríti. A küzdelem szabályos sportfeltételek mellett folyik. Selej­tezővel kezdődik, azután jönnek a különböző fordulók, s miköz­ben a gyengék (vagy ahogy ők mondják: a pechesek) elhullanak, elérkeznek a középdöntőig, amelyben a négy legjobb marad benn, végül pedig a két győztes megvivja a döntőt is az első díjért! Délután öt órakor kezdődött, este tiz óra után ért véget. És amikor eldőlt, olyan vidám ujjongás, harsány ünneplés köszön­tötte Ulicska mestert, a derék foltozószabót, az uj esztendő első snapszlibajnokát, hogy szemben a temetőben a halottak is fel­riadtak mély álmukból. A. C. KI AZ UR A HÁZBAN? Egy fiatal férj megkérdezte egyszer idős apját, hogy ki az ur tulajdonképpen a házban, a férfi-e, vagy az asszony? Az apa elnevette magát, s igy szólt: — Itt van fiam száz tyuk és két ló. Fogd be a két lovat, s tedd a szekérre a száz tyúkot. Aztán indulj el vele, s min­denütt, ahol látod, hogy házasok laknak, vizsgáld ki, hogy ki az ur a házban. Ha az asszony, akkor adjál nekik egy tyúkot, ha a férfi, akkor hagyjál ott egy lovat! Elindult a fiatal férj,- s mindenütt, ahol házasokra talált, kivizsgálta, hogy melyikük az ur a házban. Mikor pedig már csak egy tyúkja volt, de a kocsit még min­dig a két ló húzta, egy magános házhoz érkezett. Itt is megkér­dezte, hogy ki az ur a házban. — Természetesen én — válaszolta a kapuban áldogáló férfi. — Válassz akkor egyet a lovak közül — mondta neki öröm­mel az ifjú férj. — Ezt a szürkét szeretném — mondta a férfi, de ekkor fe­lesége kiszállt az ablakon, s behívta a házba. Pár perc múlva a férfi visszajött, s igy szólt: — Add nekem mégis inkább a fehéret. — Te is csak tyúkot kapsz — válaszolta a fiatal férj, s haza­tért a két lóval. Nem igaz, hogy Katinka erkölcstelen életet él A szovjet hires, tehetséges, köpönyegforgató írója Hja Eh­renburg irt egy regényt, van benne szerelem, erkölcsösség és erkölcstelenség, egyszóval minden, ami egy regényt ér­­dekfeszitő olvasmánnyá tesz. A regény egyik alakja, Ka­tinka, egy sokgyerekes család fekete báránya, szüleinek sok cigarettát adtak. A vagyon meg­­ingathatatlanságát herceg Es­terházy 517,000 holdjában lát­tuk. Hol van már a velocipéd, a festetten körmü nő, az orosz cár, a német császár, a török bi­rodalom, Esterházy 517,000 holdja? Szétpukkantak, mint a szappanbuborék. panaszra ad okot s a legsú­lyosabb e panaszok közt az, hogy minden áron férjhez akar menni egy újságíróhoz! Katinka miatt az irót ala­posan megleckéztette az orosz kommunista párt nagyhatal­mú, napilapja, a Pravda, ma­gyarul : Igazság. Szemére veti Iljának, hogy hamis képet fes­tett. Csak a régi időkben, a bűnös kapitalizmus korszaká­ban voltak Katinkák, akik összeházasodtak a haza ellen­ségeivel. Ma ez máskép van, és ha talán itt-ott mégis akad véletlenül egy hite-tagadó Ka­tinka, ez csak szórványos je­lenség lehet. És, erre lyukad ki a Pravda irodalmi kriti­kusa, a nemzet érdeke, hogy az ilyen Katinkákat még a regényből is száműzzék.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents