A Jó Pásztor, 1948. október-december (26. évfolyam, 44-53. szám)

1948-11-05 / 45. szám

<fÚ * * PAGE 2. OLDAL A JÓ PÁSZTOR — THE GOOD SHEPHERD (THE GOOD SHEPHERD) Founder: b. X. TARKANY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 5030 »4 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy érre...................... $4.00 Féí én».... .......E,............ 2.00 SUBSCRIPTION RATES One Year.....................$4.00 Half Year ...«.................... 2.00 Magyarországra és Kanadába: egy évre $6.00 — Félévre $3.00 Entered as secohd class matter September 1st, 1933, at the Pest Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3 1879. Petőfi és a töltött gömböc SZABADSÁG ÉS SZABADOSSÁG Hogy a jelen nemzedék nevelése és erkölcsi felfogása körű' valami baj van, nem újdonság. Legutóbb, a gyermekvédelmi szövetség országos konvencióján az egyik szónok találó szavak­­al mutatott rá, hogy mi a baj. — Nevelőink — mondotta — abból a felfogásból indulnak ki, hogy a gyermek fegyelmezése káros nyomokat hagy a lélek­en később. Ez a felfogás nagy általánosságban helyes lehet, de téves értelmezésre ad alkalmat. Ha a gyermek fegyelmező ko látok nélkül nő fel, a szabadságot könnyen öszetéveszti a zabadosság^al. ’ Bölcs és mérsékelt szavak, amelyeket a tapasztalat érlelt meg. A most sarjadó nemzedék amúgy is számos káros hatásnak ■/an kitéve. A bűnügyi regények és filmek, a lakáshiány, a há ború utáni meglazult erkölcsi viszonyok egytől egyig megkö­vetelték áldozataikat. A gyermekbünözés ijesztő arányokat ölt. Hatósági, egyházi és társadalmi tényezők minden erőfeszitése meddőnek mutatkozik ezzel a jelenséggél szemben. Az egyház mellett két tényező van döntő hatással: a család és az iskola. A családi körülmények nem befolyá­solhatók hatóságilag, de az iskola igen. Épen ezért kettőzött feladat vár nevelőinkre, akiknek gyakran kell ellensulyozniok azt a káros erkölcsi hatást, amely a gyermeket egy meglazult családi kör nyezetben éri. Senki nálunk nem szenvedélyesebb hive a szabadságnak. De csak j annak a szabadságnak, amely hasznos intézmiénye a polgári társadalomnak. A szabadosság nem szabadság és erre a külömbségre tanácsos már az iskolában megtanítani gyer­mekeinket. KIS MEZEI VIRÁG 1925-ben avatták szentté Lisieuxi Teréz kármelita apácát, aki huszonnégyéves korában érett volt már a menyország sza­mára s akinek szent voltát Isten húzta alá annyira, hogy 28 év­vel halála után már boldoggá és szentté avatták — az egyházi tör­vények alóli felmentéssel, annyi csoda történt közbenjárására. Az akkori ünnepségek egyikén a kármelita rend generálisát hallottam prédikálni, aki mniden mondanivalóját e gondolat kö­ré csoportosította. Un piccolo fiore di campo — kicsiny, mezei virág volt a Szent, ezért hivják “Kis” Teréznek. Mit akart a Gondviselés annyira kiemelni ebből a semmitmondó, szürke, cso­dáktól mentes, rövid földi életből? A mezei virágság gondolatát abban a korban, amikor az in­dividualizmus megszűnik s az egyén a tömegbe szívódik föl, kis ponttá, számmá válik — a múlt század vége óta. A nagy egyéniségek szentjei után szükséges volt bemutatni az életszentség uj stilusát a készülő világ 'tömegemberének: min­denkinek lehetséges ilyen egyszerűen, ilyen veréb-szürkén szent­té lenni; hiszen a virág ezer színében mosolygó r>ét a maga együt­­tességében szebb a legdiszesebb kertnél. FRANCO ÉS A KATOLIKUS EGYHÁZ Érdekes és a katolikus Egyház minden kormányzattól és irányzattól független elveire jellemző az a hir, amely a London­ban megjelenő “Sunday Times” cimii lapban látott napvilágot. “A spanyol hierarchia jelentős intelme Franco tábornokhoz” cim­­mel, az angol újság beszámol arról a beszédről, amelyet a spanyol primás és toledói hercegérsek Enrico Pia y Demel kardinális Franco generális jelenlétében tartott nemrégibn Santiago de Compostellában a szentély ünnepe alkalmából. A kardinális a stagnálás veszélyéről beszélt és egy haladó állam felépítéséért imádkozott, amely az emberi élet határán túl is megalapozott. A kardinális hangsúlyozta, hogy a spanyol Egyház nem óhajt felelősséget vállalni a világi hatalom ténykedéseiért. Ez a beszéd jellemző bizonyitéka annak, hogy a katolikus Egyház so­hasem, és sehol sem válik a politikai hatalom eszközóvó vagy ki­szolgálójává és a spanyol primás beszéde bizonyára azoknak is szólt, akik széltében-hosszában terjesztik azt a vádat, hogy, a spa­nyol katolicizmus és Franco tábornok politikája között semmiféle különbség nincs. Ezt jó volna megjegyezniük mindazoknak, akik az állam és Egyház viszonyát alig tudják másképpen elképzelni, minthogy az Egyház az államhatalom kiszolgálója legyen. “Cenzor” latin szó, sohase volt jó magyar kifejezése. Azt jelenti, hogy bíráló, ami tűr­hető lenne, mert hiszen mind­nyájunknak megvan az a kö­zös tulajdonsága, hogy birál­­gatunk. Mikor a magyar gaz­da jószágot vesz, lovat, tehe­net, elébb alaposan megnézi, aztán ha legjobb kedvére va­ló is, becsmérli, birálgatja, hogy olcsóbban kapja meg. Ilyenkor tehát cenzor a ma­gyar gazda, de cenzor akkor is, mikor haragosan kiált fel: — Az árgyélusát magának, korcsmáros, be sok vizet ön­tött ebbe a borba! Asszonyok körében különö­sen mindennapos a cenzorko­dás, hiszen örökké birálgat­­ják egymás ruháját, hajvise­letét, kalapját és — erkölcsét. De erről hallgassunk abban a tudatban, hogy a birálgató asszonyok se jobbak (gyak­ran) a Deákné vásznánál. Saját sérelmeimet emleget­ve hadd mondhassam meg, hogy az én szememben a leg­hosszabb cenzor a szerkesztő, aki mindig javát törli ki mon­danivalómnak. Cenzúra a ne­ve ennek a szerkesztői jognak és a szerkesztő veres ceruzája azt kegyetlenül gyakorolja. Mindez azonban hagyján való cenzúra. A legrettenete­sebb cenzor az, aki hivatalos hatalmat gyakorol, akinek jus­sa van arra, hogy azt mondja: — Ez vagy az az irás nem láthat napvilágot! Beszélhetnék én most arról, hogy ez idő szerint Magyaror­szágon is ilyen sajtó-szabadsá­got korlátozó cenzorok dol­goznak, csak azt szabad a la­poknak kinyomatni, amit azok megengednek. De mert nehéz korszakot élünk, inkább arról a cenzor úrról szólok, aki nem kisebb embert, mint Petőfi Sándort cenzúrázta negyven­­nyolcig. Igen, kérem, az Ur 18.48-ik esztendejéig osztrák cenzor garázdálkodott a ma­gyar irodalom felett. Petőfi Sándor 1845-ben Kecskeméten szinészeskedett, rossz színész volt, tehát egy­szersmind reábizták a szinla­­pok kihordását is. Mikor az­tán elhatározta, hogy Pestre költözik át, úgy döntött, hogy mivel nincs útiköltsége, elos£­­togat a közönség között egy kis nyomtatott füzetet és a­­mit azért kap, abból szerzi össze az útra valót. Úgy tervezte Petőfi, hogy ebben a füzetben elől barátjá­nak, Jókai Mórnak egy elbe­szélését és utána saját magá­nak néhány versét közli. Félt azonban, hogy nagyon is sza­bad szellemű verseivel baj lesz, mikor azokat előzetesen bemutatja a cenzornak. Ez a cenzor Schembera-Kalazánti József tót származású piarista szerzetes volt, akiről tudták, hogy beleköt a legkisebb ap­róságba iá és a nyomtatást el­tilt já. Volt Petőfinek egy nagyon tekintélyes barátja, Ács Ká­roly. Ezt kérte arra, hogy vá­logasson ki versei közül egyet, amellyben még a legszigorúbb cenzor se találhat kifogásolni valót. Ács aztán lelkesedve olvasta a szép verseket és vé­gül a “Disznótorban” cimüt találta a legártatlanabbnak, de óvatosan megmondta. — Hallod-e, Sándor, ne ma­gad vidd a cenzorhoz ezt a füzetet, mert József barát nagy ellensége minden szí­nésznek, a nyomtatási enge­délyt bizonyosan megtagadja. Küldd el a kéziratot Szilády Károllyal, a nyomdásszal, az könnyebben boldogul vele. Ilyen jó tanács alapján Pe­tőfi elvitte Jókai elbeszélését meg a maga versét Szilády Károdhoz. Derék, jóravaló ember* volt ez a könyvnyom­dász, barátságosan fogadta á kopott ruháju, jypány arcú, PÉNZ A DEMOKRÁCIA GYŐZÖTT Harry S. Truman győzelme nemcsak demokrata győze­lem — de az amerikai demokrácia győzelmét jelenti, csak úgy mintha Dewey került volna a Fehér Házba. Mert akkor is, ha demokrata, vagy republikánus áll az ország élén, Amerika csak egy irányban haladhat — a demokrácia utján, mindig előre és nem hátrafelé. Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy Dewey megválasztásá­val nagyaránu eltolódásra került volna a sor. A pénz elvont fogalom, mondhatnám jelkép, és aki érette küzd, dolgozik vagy, adott esetben öl, annak lelki szeme előtt nem a kék vagy zöld papirdarabka lebeg, ha­nem a kenyér, fűtés, ruha, szerelem, boldogság, gondnél­küliség, esetleg hatalom, me­lyet az számára képvisel. Igaz, vannak különös embe­rek, akik a pénzt önmagáért szeretik. Ezek a zsugoriak, a­­kik fillért fillérre halmoznak, koplalnak, fáznak, minden ké­nyelemről, emberi boldogság­ról lemondanak, gyűjtenek a­­kár a hangyák, anélkül, hogy csak egyszer is átváltanának egy keveset belőle arra, ami az életnek tulajdonképpeni értelme, egy darabka boldog­ságra, maguknak vagy más­nak. Nehéz megérteni, miért te­szik ezt? Annyira félnek a jö­vőtől, hogy mindenáron bizto­sítani akarják magukat elle­ne? Bankó-bástyákat építenek maguk köré, hogy a gond be ne osonhassák valami apró, nyitva felejtett résen ? Szegény bolondok! Nem ve­szik észre, hogy miközben é­­pitenek, az, amitől félnek, már régen benn tanyázik ná­luk; hogy á szegénység, mely­nek réme álmukban is üldözi őket, kényelmesen terpeszke­dik körülöttük; hogy azt, a­­mit el akarnak maguktól hárí­tani, maguk teremtik meg ön­maguknak. Különös jószág a pénz. Nincsen talán semmi a vilá­gon, amiért annyi gaztettet követtek volna el. Baj az, ha nincs belőle elég, de az sem jó, ha túl sok van belőle. Mindkettő árt a jellemnek. Olyan virág a jellem, me­lyet nagyon óvatosan kell ön­tözni, mert mind a sok, mind a kevés viz egykönnyen úgy elrothaszthatja vagy kiszárít­hatja, hogy minden jó kipusz­tul belőle. Legjobb az arany középút, terhes gond nélkül, de túlzott jólét nélkül, hogy legyen mi­ért küzdeni, hogy a pénz ne veszítse el varázserejét, mely folyton arra ösztökél, hogy dolgozzunk, igyekezzünk, de ne legyen oly elérhetetlen, hogy reményvesztetten le­mondjunk a küzdelemről. — Mert akkor üres és céltalan lesz az életünk, ép oly üres és céltalan, mint amikor tel­jesen fáradság és küzdelem nélkül hull minden az ölünk­be. Sokszor hallom azt a kife­jezést, hogy: “az a piszkos pénz”. Olyankor mondják ezt, megvetően, amikor valaki lel­kének egy darabját adja oda áruba érte. Helytelen ez a ki­fejezés. Piszkos lélek volt, mely áruba bocsátotta magát, a pénz, az csak eszköz, tiszta vagy szennyes, aszerint, hogy ki minek használja, milyen ál­mokat, vágyakat igyekszik ve­le kielégíteni. Bethlen Margit. sápadt fiatal embert és a kéz­iratokat elolvasva nyomban megígérte, hogy sajátmaga megy velük a szigorú cenzor­hoz és rábeszéli, adja ki a nyomtatási engedélyt, amikor is huszonnégy óra alatt ké­szen lesz a füzetkével. Felöltözött illendően a jó­ravaló nyomdász, úgy ment Schembera-Kalazánti József cenzor magas színe elé. Előbb néhány kedveskedő szóval si­mogatta a kövér barát gyen­géit, csak azután adta át a kéziratokat, amit a cenzor szigorú arccal vett át és nyom­ban hozzá is kezdett a “Disz­nótorban” cimü vers olvasásá­hoz. Ráncokba szaladt homlo­ka és sötét arccal olvasta be­lőle ezt a két csattanós vers­szakot: t S életünk felé ha a halál Romboló torát megülni száll: Egy gömböc legyen a magas ég És mi a gömböcben töltelék. Felfortyant erre az ártatlan tréfára a mindig keserű lelkű cenzorban a mérgeskedő in­dulat és menyezetet verő ordí­tással rikoltotta: — Mit? Hogy én ennek ki­nyomtatását megengedjem? Soha ! Mert lehet-e annál ször­nyűségesebb gondolat, hogy az ég gömböc, mi pedig tölte­lék vagyunk benne? Borzasz­tó ! És hozzá még vad bolond­ság is. Hasztalan magyarázgatta a derék könyvnyomdász, hogy hiszen tréfa ez csupán, amit nem kell komolyan venni. A szigorú cenzor hajthatatlan maradt. A kinyomtatásra nem adott engedélyt. Petőfi aztán arra kényszerült, hogy csupasz kézzel Írja le százszor a ver­set és osztogassa szét, amikor is nagynehezen összeszedő­­dött a 'kis útiköltség. Negyvennyolcban azonban eljött a felszabadulás és a ke­gyetlen szivü, ostoba cenzoro­kat elnyomták és helyükbe tették a diadalmas sajtósza­badságot. Ez száz esztendő előtt volt és azóta újra hivatalba ültek magyar földön a cenzor urak és hogy azoknak ostoros ural­ma alól mikor szabadul újra fel a magyar irodalom, azt igazán nagyon szeretné tudni Mokány Berci. POSTAS BÁCSI Irta: FRÁTER LAJOS Amerika a szabadság hazája volt és marad és intézményeit, a nép kivívott jogait minden párt tiszteletben tartja. Az adminisz­tráció csak javulhat, a törvények csak a közösség javát szolgál­hatják. Négyévenkint választ elnököt Amerika népe és az uj elnök, ha másodszor is vissza akar kerülni a Fehér Házba, tudja, hogy nem tehet semmi olyant, amellyel a közösség érdekeinek árthat. Amióta pedig Amerika elhivatottsága odáig terjedt, hogy a világ népeinek élére állott, 'különösképen szükség van az össze­fogásra. így hát választások után ismét elássuk a harci bárdokat, a bampánykörutak sértései és vádjai feledve vannak és az or­szág népe ismét összefog, hogy nem mint republikánusok, vagy demokraták, de mint jó amerikaiak dolgozzanak tovább az or­szág jóléte és a világbéke megmentése érdekében. TIZEN HARMADSZOR ÉS UTOLJÁRA SZENTES. — A büntetőtör­vényszék előtt állt a napok­ban Balogh János földműves. Balogh ez év májusában ti­zenkettedszer vált külön fe­leségétől. Később felesége Ba­logh testvérénél dolgozott Kocsis Péterrel és annak fe­leségével. Balogh ebédidő alatt felkereste feleségét és kérte, hogy jöjjön hozzá vissza. Az asszony azonban nem mutatott erre semmi haj­landóságot. Este, amikor Kocsisékkal hazafelé tartott, a szekérre felkéredzkedett Balogh és is­mét beszélt az asszonyhoz, hogy jöjjön vissza hozzá. Az asszony nem felelt s mikor Balogh megcsókolta, ellökte magától. Erre Balogh kabátja alól előkapott egy nagy kést és az asszonyt mellbeszurta, majd önmagát is megszurta. Az asszony másnap bele­halt sérüléseibe. A bíróság szándékos ember­ölés bűntettéért tizenötévi fegyházbüntetésre Ítélte Ba­logh Jánost. Hitler gyilkoltatta meg Rommel tábornokot Berchtesgadeínbeni most vá-i dat emeltek Maiséi tábornok el­len, aki Hitler utasítására meg­­mérgezte a náci tábornokok leg­kiválóbb j át, Rommelt, az afri­kai harcok hősét, aki a norma­­niai invázió után csúnya vere­ségeket szenvedett. Hát nem csodálatos dolog ez? Valakinek eszébejut egy napon és nyakába akasztja a táskát és már úgy várják az emberek a házakban, mintha varázsló lenne. Varázsló, aki­nek táskájában öröm és bánat bújik meg. Ahogy bejön a há­zakba, vállán a táskájával, már megnyílnak az ajtók az emeleteken és földszinten és kihajló fejek izgatottan kér­dik : Postás bácsi, van-e levelem? Gondolt-e Kis János erre, amikor nyakába akasztotta a fekete táskát, ki tudja? Tény, hogy elment postásnak és vit­te a leveleket szépreményü, if­júnak, öregnek és fiatalnak, asszonynak és lánynak, tekin­tetesnek és méltóságosnak. Vitte a táskát, mert ez volt a kenyere, foglalkozása, ebből élt, mert élni kell valamiből. És ha volt levél a táskájában a kérdező részére, odaadta. Ha meg nem volt, és a kérde­ző sopánkodni kezdett, rá­szólt : — Ha feladták, a posta ki fogja kézbesíteni. Mikor végigjárta a házakat, hazament, megette ebédjét, néha még le is dőlt, aztán új­ra bement a levelekért és ki­­hordta a címzetteknek. Min­dig otthon ült, amikor nem volt kézbesítési idő, mert na­gyon kellett takarékoskodnia, sokba került a fia taníttatása. Ilyenkor elnézte, hogyan tanul a fia, hogyan szedi magába azt a sok betűt, ami a köny­vekben állt. Amikor kitört a háború, táskája nehezebb lett, több lett a munkája is. Az ajtókban is riadtabbak lettek a szemek, de ebből alig vett észre vala­mit. S ha megkérdezték. “Pos­tás bácsi, nem hozott levelet az uramtól ?” azt felelte, amit addig: “Ha feladták, a posta kézbesíteni fogja a címzett­nek.” Aztán hazament, ott­hon várta az ebéd, meg a fe­lesége, fia. De egy napon sírva fogadta a felesége. “Behívót hozott ma a posta a fiúnak” — mon­dotta. — Kis János kezébe vette a behivót. “Hát ha fel­adták, el is kell, hogy hozza a posta.” Mondta és hozzátet­te : “Nem kell azért úgy oda­lenni. Fiunk van, nem lá­nyunk! A fiú meg, ha megnő, mind katona lesz! Ez a rend!” Csak mikor elvitték a fiút, ló­­gátta ő is a fejét s csak akkor kapta fel, amikor az asszony utánakiáltott búcsúzó fiának: “Aztán irj mindig, édes fiam!” Igen, mert ettől kezdve ő is sietett haza, amikor kihordta a leveleket. Vájjon irt-e a fia? Mi van vele? Nem került-e még ütközetbe? És, jaj, nem sebesült-e meg? A fiú irt. Va­lahányszor hazament, mindig ott várta a zöldszinü töbori lap: “Kedves szüleim, tuda­tom, hogy jól vagyok.” De egyszercsak hónapok után, el­maradtak a lapok. Hiába ke­reste a zöld lapokat a kony­haszekrény sarkán, csak a ré­gieket találta ott. S amikor megkérdezték az asszonyok, “Jött-e levél, postás bácsi?” — már nem tudta olyan ha­tározottsággal felelni: “Ha feladták, a posta majd kikéz­­besiti”, — inkább hümmögött, mert nagyon összeszorult a szive, mikor saját fiára gon­dolt. Akkor újra kapott három lapot is egyszerre. “Nincs sem­mi bajom, ütközetben vol­tunk”, írja a fiú. Másnap már megint gondtalan nemtörő­dömséggel vágta oda a siró asszonyoknak: “Ha feladták, a posta ki fogja kézbesíteni.” De most már végleg elma­radtak a tábori lapok. Nem jött hónapok óta egy lap sem. Mi történhetett a fiúval ? Meg­sebesült? Mert ha nagyobb baj lenne, bizonyára értesíte­nék. Kikézbesitené a posta ... gondolta. És amikor az asz­­szonyok előálltak a folyosó­kon, már ő is odaállt, magya­rázott, vitatkozott, érdeklő­dött. Aztán sietett haza, hogy hátha lesz mégis hir a fiáról ? De nem volt otthon levél, még lap sem. És ekkor egyszerre rádöbbent, hogy mennyien vannak itt, mennyi anya, fele­ség, apa, aki igy várja a hirt a gyerekéről, férjéről, mint most ő. Éppen olyan kétségbe­esettek, mint ők, ketten a fe­leségével. Feje zúgott a felis­meréstől, ledőlt ugyan a dí­ványra, de ott is csak arra gondolt: a fiára, a sok, sok fiúra, aki most kint van vala­hol és nincs róluk hir, mert nem hozza el a posta. Nézte a táskáját, mely ott lógott az ajtófélfán és a táska egyszer­re olyan volt, mint egy bar­lang, mint a sötét pokol, mely­nek mélyéből öregek és fiata­lok szálltak fel, lányok és asszonyok, egyik kezükben könnyáztatta zsebkendő, má­sik kezükben kifordított te­nyérrel kér, könyörög: Postás bácsi, jött levél a fiamtól? Az uramtól ? Az apámtól ? Aztán meglátta a sor végén sajátma­gát, amint kilépett ß táská­ból. ő volt a leghangosabban siránkozó: — Jaj, mi van a fiammal, nem hozott levelet? Akkor egy nagy zöldszinü tá­bori lap csúszott elő a táská­jából. Az emberek körötte mind nekiestek a lapnak és darabokra szaggatták. S a­­hogy tépték, érezte, hogy fáj, mintha az ő testéből szakíta­nák a húst. Akkor felébredt, az asszony költögette: — Jani, nem mégy be a postára ? ■** Kis János nem mozdult. Csak mikor az asszony újra sürgette, szólt csendesen: — Nem megyek be. Nem bizom már a postában. Nem ment be. Később, na­pok múlva már nem is mehe­tett. A várost körülzárták az ostromlók, nem volt levél, a­­mit kézbesítsen. Csak a fele­sége reszketett: “Jani, baj lesz ebből! Én úgy félek!” De ő mégsem ment, mert azt gon­dolta, hogy ez a posta nem ér semmit, nem hoz hirt a fiáról. És elmúlt a vész, kitárultak a szabadság kapui.. . Buda­pest, az ország felszabadult. Kis János is, felesége is túl­élték az ostromot. Kis János másnap reggel fejébenyomta sapkáját, felvette a nagy fe­kete táskát. — Bemegyek a postára — mondta csendesen, — most már más világ van... Ez a' posta hozni fogja a levelet... a fiútól Az asszony szemében köny­­nyek csillogtak. És vitte Kis János, a postás bácsi a leveleket, vitte és köz­ben délutánonként szivszo­­rongva várta ő is a levelet. A postás a postát... Egyik nap megérkezett. Sárga lap volt, tintaceruzával, de az ő keze irta, a fiúé. Egészséges, mesz­­sze országban hadifogoly, de már jön haza . .. Egymásra néztek, a postás bácsi meg a felesége. Kis csend úszott a levegőben, az­tán az öreg csak annyit mon­dott : — Megmondtam ugye ? . . . Ez a mi postánk... Ez hozott levelet .. KÉSZÜL MÁR JAVÁBAN A Jó PÁSZTOR NAPTÁRA Mindössze 75 cent lesz az ára. A Jó Pásztor minden olvasója megkapja, ha idejében megrendeli. Küldje be a Naptár árát az előfizetésével együtt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents