A Jó Pásztor, 1948. október-december (26. évfolyam, 44-53. szám)
1948-12-10 / 50. szám
PAGE 8. OLDAL A Jó PÁSZTOR — THE GOOD SHEPHERD Advent harmadik vasárnapjára EVANGÉLIUM % • Szent János 1. fej. 19-28. szakasz Ez János tanúsága, mikor a zsidók papokat és levitákat küldtek Jeruzsálemből hozzája, hogy megkérdezzék őt: Ki vagy te? S megvallá és nem tagadá és megvallá, hogy én nem vagyok a Krisztus. És kérdezik őt: Hogy van tehát a dolog? Illés vagy-e te? És mondá: nem vagyok. A próféta vagy-e te? Feleié: Nem. Mondák azért neki: Ki vagy tehát, hogy feleletet vigyünk azoknak, kik minket küldöttek? Mit mondasz magad felől? Mondá: Én vagyok a pusztában kiáltónak szava: E^yenesitsétek az Ur útját, amint Izaiás próféta mondotta. A küldöttek pedig a farizeusok közül valók voltak. És kérdék őt, mondván neki: Miért keresztelsz tehát, ha te nem vagy a Krisztus, sem Illés, sem a próféta? Felele nekik János, mondván: Én vizzel keresztelek, de közietek áll, akit ti nem ismertek . . . Ő az, ki utánam jövendő, ki megelőzött engem, kinek nem vagyok méltó sarusziját megoldani. Ezek Betániában történtek, a Jordánon túl, ahol János •4*» keresztel vala. SZENT BESZÉD Az Adventnek, vagyis az urjöveti időnek legszebb feladata az elménknek s a szivünknek Krisztus Urunk földi eljövetelére, földi születésére való ráirányítása és az adventi előkészületi időnek legszentebb célja az, hogy magunkat nemcsak külsőleg, hanem főleg belsőleg is méltókká tegyük egyelőre a földi Karácsonyra, azután pedig az örök Karácsonyra. Az ember célja pedig a boldogság. A boldogság azonban nem található fel csak egyedül a jó Istenben, vagyis az embert semmi más nem boldogíthatja, mint egyedül csak az Isten bírása. Minthogy pedig itt e földön Istent a maga valójában nem bírhatjuk, nyilvánvaló, hogy az emberiség boldogságának súlypontja nem erre a földre eski, hanem a túlvilágra! Itt a földön legfeljebb ideig vagy óráig lehetünk boldogok és ugyebár milyen hamar s milyen könnyen is kiszalad kezünkből az a földi boldogság! Ha már az emberek a földi, mulékony boldogságért annyit fáradnak és nélkülöznek, szenvednek, akkor az igazi, az örök boldogságéit is fáradnunk, nélkülöznünk és szenvednünk kell. Az ember földi élete voltaképen nem más, mint Advent, mint előkészület az örök Karácsonyra. Itt a földön folyvást Adventben, vagyis urjöveti időben járunk . . . Mindenkor kész lehetünk arra, hogy az Ur kopogtat s magához szólít bennünket. A gyermekek, amikor várják a kis Jézust, akkor valahogy jobban is viselik magukat, szívesebben imádkoznak, örömestebb fogadnak szót. És mi, a nagy gyermekek? A mi földi életünk egy folytonos végét-hosszát nem érő előkészületi idő, amelyben — mint a gyermekek Karácsony előtt, — napról-napra jobban kell magunkat viselnünk, szívesebben kell imádkoznunk s örömestebb kell az Istennek szolgálnunk. Az Ur Jézus világosan megmondotta: “Nem minden, aki mondja nekem: Uram, Uram, megyen be mennyek országába, hanem, aki megteszi az Atyám akaratát, aki a mennyekben van, az megyen be a mennyekországába.” — Amint már a földi életben is az apa akaratának a teljesítése a gyermek boldogsága, úgy a mennyei boldogság is a mennyei Atya, vagyis a jó Isten akaratának teljesítésétől függ. Az Istenhez, vagyis az örök boldogsághoz vezető ut tehát az Isten parancsolatának szigorú megtartása. A parancsolatok megszegése pedig az Istentől elvezető ut. Aki tehát megtartja az Isten parancsait, az Adventben él, vagyis az az Isten eljövetelére jól s helyesen készül. De aki a parancsolatokat megszegi, annak nincs Adventje, vagyis az az Isten eljövetelére nem készül. Boldogságunkat tehát kezünkben tartjuk, de viszont boldogtalanságunknak is magunk vagyunk okai. Úgy éljünk tehát e rövid földi életben, hogy az valóban Advent, vagyis előkészületi idő legyen az örök boldogságra, az örök Karácsonyra. Amen. MSGR. EDWARD J. FLANAGAN a nebraskai Boys Town megalapítója szobrát a múlt héten leplezték le a fiuk városában. Gerald T. Bergan omahai érsek végezte az emlékmű felszentelését. A szobor Körmendi Jenő magyar szobrász alkotása. Hitéleti Rovat Ft. Zakár András kálváriája Irta: GONDOS SÁNDOR A buffaloi püspöki palotában várakoztunk Msgr. Tanos I. Árpád pápai prelátus és Ft. Dr. Szabó János budapesti szentszéki tanácsos társaságában a Kanadából jövő magyar biboros-hercegprimásra a múlt nyár során. A fogadó teremben a két magyar pap egy harmadik pappal beszélgetett angolul olyasformán, mint akik egyenrangúak. 'Gondoltam: Régi jó barátok ezek, semmi közöm hozzájuk, barátkozzanak nélkülem. Két buffaloi napilap munkatársa is ott volt, azokkal beszélgettem, amig a clevelandi főpap reám nem szólt: — Öreg, gyere, hadd mutassalak be. Az ismeretlen pap felállott, mikor nevemet hallotta, amire kezet nyújtottam neki és mormogtam a szokásos amerikai mondást: — Örvendek, hogy látom. Ezzel mentem vissza amerikai újságíró társaimhoz, de két perccel később, mikor egy pillanatra hozzánk lépett Tanos prelátus, kérdeztem tőle: — Ki az a plébános, aki olyan barátságosan beszélget? Régi ismerős ? A clevelandi Monsignor elmosolyodott és szokott tumorával felelte: — Az a plébános Karl Alter, a nagy magyarbarát toledoi püspök. Sietve léptem hozzá, féltérdre ereszkedtem, megcsókoltam halász-gyürüjét és szégyenkezve kértem bocsánatot tőle. Nevetett és ekkor már ő nyújtott kezet felém. Tovább azonban nem beszélhettünk, mert a terembe hirtelen belépett O’Hara, a buffaloi püspök, aki a bíboros hercegprímást áthozta Kanadából és miután kezet fogott Alter püspökkel, Monsignor Tanosnak szólott igen barátságosan: — — A bíboros a másik teremben van és önnel akar beszélni. Jó messziről néztük ezt a fél órás beszélgetést a magyar bíboros és a clevelandi prelátus között, mikor hozzánk lépett egy fiatal ember és csak anynyit mondott: — Zakar András vagyok. Láátam rajta, polgári fekete ruhája dacára, hogy pap. Hadd írjam le: magas, alázatos modorú férfi, de olyan sovány; hogy a közmondásbeli templom egere se lehet vékonyabb. Magam is könnyű emberke vagyok, de úgy éreztem,. hogy ezt a Zakár Andrást talán a szél is elfujja. Remeték jutottak eszembe róla, akik mezei füveken, fagyökereken táplálkoznak. Halkan, szerényen, szinte alázatosan beszélt. Azt hittem, hogy valamelyik buffaloi magyar plébános káplánja, amig Msgr. Zsámboky Pál, az amerikai Actio Catholica magyar osztályának igazgatója meg hem mondta: — Pajtás, ez a Zakár pápai kamarás és a hercegprímás titkára. Mielőtt papi pályára lépett volna, mérnöki oklevelet szerzett a budapesti műegyetemen. Hamarosan észrevettem, hogy Zakár András olyan, mint az árnyék. Csendesen, szinte észrevétlenül húzódik meg a prímás mögött, de mindig ott van csodálatos készséggel, mikor valami munkát kell végezni. Mondta is a prímás igen sokszor: — Ezt majd elintézi a titkárom. Mivel a legtöbb esetben minden szót hallott, utasításra nem volt szüksége. A szó alig hangzott el, már hozta is a kész Írásokat. Clevelandban, a Szent Erzsébet hitközség plébániáján nyílt alkalmam arra, hogy közelebb jussak leikéhez. Msgr. Tanos ebédje, után a bíboros egy órás' pinenöre tért és az ebédlőben Zakár András egyedül maradt Msgr. Köller Endrével, a Szent Margit hitközség plébánosával és velem, a magyar újságíróval. Régi munkása vagyok az újságírásnak, tudtam jól, hogyan kell hallgatag emberektől a szót, kiszedni. A mérnöki oklevéllel kezdtem, a József műegyetem régi tanárainak emlegetésével, majd hirtelen odavágtam: — Titkár ur, a korábbi időkben baráti viszonyban voltam Zakár Gyulával, a magyar államvasutak kereskedelmi osztályának igazgatójával. Rokona-e önnek? Felvillantak szelíd szemei s megeredt a szó ajkairól: — Nagybátyám volt, már meghalt. És ezzel elmondta a Zakár család történetét, kapcsolatait. Monsignor Köller is megszólalt és a hangulat annyira felmelegedett, hogy egyszer nagyot sóhajtott Zakár András: — Kiszaladtam pár percre a hires Buckeye Roadra és az egyik kirakatban láttam valamit, amit megvettem volna örömmel. Újra sóhajtott, amire faggatni kezdtem: — Miért nem vette meg? Nagy zavarba jött, elpirult, de végül halkan suttogta: — Igen drága volt. Négy dollár. Éreztem, hogy valami különös mozzanat lehet a nagy megzavarodás mögött és szokott újságírói merészségemmel és az öreg kor adta jogcímen megszorongattam: — Titkár uram, mennyi pén ze van magának? Még jobban elpirult, még nagyobb zavarba jött és szinte dadogta: — Amennyi nekem kell. Az újságírót azonban olyan fából faragják, hogy nem lehet igy lerázni. Addig faggattam, amig végre kinyögte, hogy összesen hat cent van a zsebében. Azzal járta meg Kanadát, az Egyesült Államokat, mert mint mondotta, nem volt semmi kiadása. Reánéztem Msgr. Köller Endrére, a clevelandi prelátusra. Könnyezett! De jó pap létére hallgatott. Ellenben a semmitől vissza nem riadó újságíró megszólalt: — Nézze, Zakár öcsém, én magam is szegény ördög vagyok, de azt még se tűrhetem, hogy egy magyar pápai kamarás itt hat centtel zsebében fel és alá szaladgáljon. Külömben s apja lehetnék önnek. Ehol van húsz dollár, vegye meg azt, amt szeretne. Talán mondanom se kell, hogy Msgr. Köller erre sietve nyúlt zsebébe és Tanos prelátussal együttesen ötven-ötven dollárt adtak a biborosi titkárnak. És azt se kell mondanom, hogy Zakár András szintén könnyezni kezdett. Azt rebegte: — Milliomos gyanánt térek haza. Az életben egyszerre még nem voltam ilyen gazdag. Hát ilyen ember az a Zakár András,, akit most “kémkedés, hazaárulás és valuta csempészet’’ cime alatt elf§gtak Budapesten a hatalom mai urai. Zakár András kizárólag egyházi munkájának élő aszkéta, aki a magyarországi politikai helyzet felől itt egyetlen szót se ejtett ki az arra mégis kiváncsi amerikai magyar papok és újságíró előtt. EVett, ha kínálták, koplalt, ha nem vették észre, ami alázatos szerénysége mellett bizony sokszor megesett. Toledoban egy jóra való magyar asszony ezt kérdezte felőle: — Ki az a kis pap, aki a prímás ur birétumát viszi? A múltban a katolikus Anyaszentegyháznak bőséggel voltak vértanúi. Úgy látom, hogy a létszám még nem telt be. Újabbakra van szükség és ezek közé sorozzák Zakár Andrást is. Érzem és vallom azonban, hogy Zakár András az igazi vértanuk közül való férfi, akiből se kínzás, se erőszakos halál nem csavar ki hitének ártó szót. Imádkozzunk érte, mert egyebet úgyse tudunk tenni! IGAZOLVÁNYOS PAPOK Peron argentínai diktátor elrendelte, hogy az egyházak minden tagjának, a püspökök Advent harmadik vasárnapja A nagy időkben, mikor már a földön volt, de még az anyaméhben a magasból alászálloíí örök Igazság, amerre csak ember lakott hegyeken és mezőkön, valami különös sejtelem fogta el a halandók lelkét. Apró, nehéz munkából élő emberek, akik a mindennapi kenyér megszerzésének gondja alatt szinte összeroskadtak, reménykedve népiek a jövő, a holnap elé, mert öntudatlanul érezték, hogy valami változás közeledik, ami csak jót hozhat részükre. Hatalmon levő, gazdag emberek reszketve gondoltak a holnapra, mert érezték, hogy jön valami vagy valaki és a világ régi rendje alaposan megváltozik. Elnyomott, leigázoti népek hatalmas királyt vártak, aki fegyveres kézzel űzi el a zsarnokokat és uralkodói pompája elvakit ja a világot. De aki eljövendő volt, a béke, a felebaráti szeretet királya lett, aki nyiltan vallotta: — Az én országom nem e földről való. Aki eljövendő volt, uralkodásának első cselekedete gyanánt soha nem hallott igéket hirdetett, mondván: — Boldogok a lelki szegények . . . Boldogok, akik sírnak . . . Boldogok az alázatosok . . . Boldogok, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot . . . És hirdette tovább az igazságokat, amelyeket csaknem kétezer év elmúltával a földi emberek demokratikusabb szabadságjogok címen ismernek és amelyek felé csak egyetlen ut vezet — a felebaráti szeretet. Az érzés, a meggyőződés, hogy Isten előtt minden ember egyenlő és minden ember testvér. És hirdette: Senkise szolgálhat két urnák, mert vagy egyiket vagy a másikat szereti . . . Nem szolgálhatunk Istennek és a földi gazdagságnak. Keressétek Istennek országát és annak igazságát. Csaknem kétezer esztendő múltán, véres háborúkon keresztül ma is ezt keresi az emberiség, de nem találja, mert vakságában nem látja, süketségében nem hallja a nagy szót, amely megmondta mindnyájunknak: — Én vagyok az Ut, az Igazság és az Élet! Tíz rövid nap kellett ekkor mindössze ahhoz, hogy ez az örök Igazság testi formát öltsön és aláereszkedjen a földre. Ezt hirdeti nekünk Advent harmadik vasárnapja. Szent ősatyák vasárnapja EVANGÉLIUM Szent Lukácstól, XIV. rész, 76. szakasz Mondá az Ur e példabeszédet: Egy ember nagy vacsorát szerze, és sokat meghiva. És elküldé szolgáját a vacsora idején, megmondani a hivatalosoknak: Jöjjetek, mert már minden el van készítve. És kezdék együtt mindnyájan magokat mentegetni. Az első mondá neki: Majort vettem, és szükség kimennem megnéznem azt; kérlek, ments ki engem. És a másik mondá: Öt igás ökröt vettem, és megyek megpróbálni azokat; kérlek, ments ki engem. Ismét más mondá: Feleséget vettem, és azért nem mehetek. És visszatérvén a szolga, megjelenté ezeket urának. Akkor megharagudván a családatya, mondá szolgájának: Menj ki hamar az utcákra és a város szereire és a szegényekét, bénákat, vakokat és sántákat hozd be ide. És mondá a szolga: Uram! meglett,a mint parancsoltad, de mégis vagyon hely. És mondá az Ur a szolgának: Menj ki az utakra és a sövényekhez, és kényszeritsd bejönni, hogy megteljék az én házam. Mondom pedig nektek, hogy senki ama férfiak közül, kik hivatalosak voltak, nem ízleli meg az én vacsorámat. Mert sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. ■ ' ti, SZENT BESZÉD Készítsétek el az Ur útját, kiáltotta kér. Szt. János a pusztában a zsidóknak. Én is az egyház nevében megismételem a próféta szavait és mondom: készítsétek el az Ur útját, mert közeleg az Istenfia születésének a napja, a karácsony. Ha kedves vendég jön házunkhoz, mennyire készülődünk fogadására. Lám, hozzánk is e napokban egy jó barátunk készül látogatóba, a kis Jézus. Messziről jön, nálunk akar megpihenni, nálunk akar vendégül maradni. Hát csak az ő számára nem ismernénk vendégszeretet, hát csak őt nem akarnánk szívesen látni és jövetelére kellőképpen elkészülni? Nem tudom elhinni, bogy valaki is közülünk ne fogadná őt szívesen, különösen, akkor, amikor ő nem kívánja tőlünk, hogy őmiatta költekezzünk, Ő csak azt kívánja, hogy szivéért szivünket adjuk cserébe és hogy lelkünket készítsük el az ő számára szerető lakhelyül. , Itt most az alkalmas idő, hogy töredelmes gyónásunk által szivünket Jézusnak vendégszerető hajlékul felajánljuk. De hogy gyónásunk által valóban méltó hajlékot készítsünk Jézusnak, ahhoz szükséges elsősorban lelkiismeretünk helyes megvizsgálása, mert egy ember, aki magát hibáiban megismeri, lehetetlen, hogy megismert gyarlóságai felett bánatot ne érezne szivében. Ezért a gyónásnak második fő kelléke a bánat. Szt. Pál apostol azt mondja “vizsgálja meg magát az ember és úgy egyék azon. kenyérből,” t.i. Jézus szent testéből a szent áldozás alkalmával. A lelkiismeret vizsgálatánál vegyük sorba az Isten tiz, az egyház hat parancsolatát. Ezek mindenikénél szorgalmasan kutassuk ki, vájjon nem vétkeztiink-e ezek ellen nemcsak cselekedettel, de gondolattal, kívánsággal. Ezután térjünk át a bűnök különféle nemeire. Vizsgáljuk meg, mit véttetünk saját magunk ellen. De a bűnöknél nem elég azoknak csak a nemét megváltani, hanem lehetőleg a számát és körülményeit is. Ha megismertük gyarlóságainkat, akkor ébresszük fel szivünkben azok felett a bánatot, mert bánat nélkül termékfélén a gyónás, mint a száraz felhő, mely nem ad esőt. Az olyan bánat nem sokat ér, mely azért van, hogy a bűn következtében valami anyagi kár vagy más kellemetlenség ért. A bánatnak természetfelettinek kell lenni, vagyis az Isten iránti szeretet és üdvösségünk elvesztése felett és a pokol büntetésének megérdemlése felett érzett bánatnak kell lenni. Ha a bűn Isten előtt nem volna oly nagy gonoszság, akkor miért büntette Isten oly felette szigorúan a kevély angyalokat? Miért büntette oly keményen Ádámot és Évát? Miért küldött tüzes esőt Szodoma és Gomorra városokra? Miért büntette vizözönnel az egész emberiséget? Miért kelletett .Jézusnak annyit szenvedni? A bűn miatt. Mig e földön élünk, addig, fájdalom, az ember minden vigyázat mellett el-el bukik, lelkére ráragad a bűnnek egy-egy szenyfoltja. Úgy vagyunk, mint aki fehér ruhába öltözködve jár. A fehér ruhát mossuk, forrázzuk, dörzsöljük, csak úgy lesz újból tiszta. ‘Úgy kell tenni lelkűnkkel is, ha a bűntől meg akarjuk tisztítani. A vizet a bánat könnyeinek kell hozzá szolgáltatni, a dörzsölést, forrázást a bűn felett érzett fájdalomnak, keserűségnek. Ezért mondja Dávid király az ötvenedik zsoltárban: “Áldozat Istennek a kesergő lélek, a töredelmes, alázatos szivet, óh Istenem, nem veted meg!” nek és érsekeknek is, ezentúl igazolványt kell a zsebükben tartani s azt hatósági személyek felszólítására kötelesek felmutatni. Papi igazolványokat a kultuszminisztérium ad ki. Ugyanez a minisztérium jogosult az igazolványok bevonására is. A hivatalos magyarázat szerint ennek a rendelkezésnek célja a papok személyazonosságának ellenőrzése. — Ugyanis sok hamis pap jár-kel az országban — főleg újonnan bevándoroltak. A nem-hivatalos magyarázat pedig az, hogy a diktátor nyomást akar gyakorolni az egyházra — az igazolvány megvonásával való fenyegetéssel. mártír papok Münchenben, a Szt. György temetőben emléktáblán örökítették meg két pap emlékét, kiket a nácik a Hitler elleni merénylettel kapcsolatban üldözőbe vettek s kivégeztek. Wehrle lelkészt azért Ítélték halálra, mert az összeesküvők levelezésében ráakadtak a nevére. Delp jezsuita lelkészt azért végezték ki, mert vonakodott elárulni a gyónási titkot.
