A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-05-21 / 154. szám
2004. MÁJUS 21. Gyerekeknek A HÍD 21 REGE A CSODASZARVASRÓL Száll a madár ágrul ágra, Száll az ének szájrul szájra... (Arany Já7ios Buda halála) Ahogy a madár száll ágról ágra, úgy száll szájról szájra a magyarok származásának mondája. Az apa elmeséli fiának, az később az ő fiának. Egyszer majd ti is elmesélitek utódaitoknak, honnan jöttünk, hogyan kerültünk ide ebbe a szép országba. Hallgassátok meg! Hol volt, hol nem volt, messze napkelet felé volt egyszer egy híres-nevezetes fejedelem, akit Nimródnak hívtak. Száz gulyása, ezer csikósa, tömérdek nyája, ménese volt ennek a fejedelemnek. De ő nem azokra volt büszke, hanem két fiára. Hunornak hívták az öregebbiket, Magyarnak a fiatalabbikat. Egyformán derék, jó növésű legény volt mind a kettő. Sas a szemük, villám a kezük. Mi» Nagy vadászember volt Nimród, s akármerre űzte-kergette a vadat, mindenfelé elkísérte a két fia. Mondta is neki a felesége, Enéh királynő: - Nem jó vége lesz annak, uram királyom, ha te úgy rákapatod a gyerekeket a vadászatra.- Ahogy az isten akarja - felelt mosolyogva az öreg fejedelem. - Én már csak annak örülök, hogy nem kell már azokat félteni a vadállattól se, mert azzal is elbánnak. Később a fiúk apjuk nélkül is elmentek vadászni. Egyszer éppen apjuk országának a határán vadászgattak kíséretükkel. Ötven deli levente kísérte Hunort, ötven nyalka legény Magyart. Sok madarat halomra nyilaztak, dárdájuk számtalan vadat leterített. A két testvér már éppen hazafelé készülődött, mikor hirtelen egy gímszarvas bukkant fel előttük. De olyan ám, amilyent még sohase láttak. Fehér a szőre, mint a hó, ragyog a szeme, mint a gyémánt, ágas-bogas két szarva pedig egymásba fonódva olyan, mint a koszorú.- Ezt már csak nem hagyjuk itt! - kiáltott Hunor, lovára pattanva.- Legjobb volna elevenen elfogni, és hazavinni édesanyánknak! - Azzal felszökött paripájára Magyar is. Hajrá, száz vitézükkel utána a csodaszarvasnak! Arkon-bokron keresztül, hegyről le, hegyre fel, sűrűből tisztásra, mezőről berekbe. Reggeltől napszállatig nyomában voltak, de csak nem érték el a szarvast. Mikor már úgy volt, hogy mindjárt elfogják, nagyot szökkent a gyönyörű állat, s egy locsogós, mocsaras ingoványbán végképp elveszett a szemük elől. A daliák egymásra néztek.- Szeretném tudni, bátyám, hová kerültünk - szólalt meg Magyar. Körülnéztek, s csudaszép tájékot láttak maguk körül. Selyem a füve a legelőknek, mézes a gyümölcse a fáknak, az erdőben seregestül az őz, nyüzsög a folyóban a hal.- Hej, öcsém, szeretnék én itt sátrat verni! - sóhajtott Hunor.- De megszakadna apánk, anyánk szíve, ha többé nem látnának bennünket - felelte Magyar.- De látnak ám! - fordította hazafelé Hunor a lova fejét. - Szüléinkhez hazatérünk, szándékunkra áldást kérünk! Haza is ment a két testvér az öregekhez. Nimród fejedelem helyben is hagyta szándékukat, csak Enéh királyné sopánkodott:-Jaj, édes gyerekeim, mi lesz belőletek azon a vadon helyen? Ki főz nektek ebédet, ki mossa ki gyolcsruhátokat?- Majd csak ád az isten arra is valakit - bíztatta az öreg fejedelem a feleségét. Csakugyan adott is. Mire a fejedelem fiai a száz vitézzel visszatértek a szigetre, már messziről vidám muzsikaszó és ének fogadta őket. Egy szomszéd fejedelemnek, Dúl királynak a két lánya mulatott, mind a kettő ötven-ötven lánypajtásával. Táncoltak, bújócskáztak, libegtek-lebegtek a holdfényben, mint liliomvirágok a szélben. Hunor és Magyar összenéztek a vitézekkel.- No, fiúk, lesz már, aki főzzön, mosson ránk! Ebből lesz csak nagy lakodalom! Úgy is lett! Közibük vágtattak, minden legény a nyergébe kapott egy lányt, és azt mondta neki:- Én az urad leszek, te a feleségem. Ásó-kapa válasszon el bennünket egymástól. Hunornak és Magyarnak a két királylány jutott. A helyet pedig megfelezték egymással. Napnyugati fele jutott Hunor népének, s azok voltak a hunok. A keleti fele jutott Magyar leventének, s ezeknek utódjait nevezték magyaroknak. Az országot Szittyaországnak. Ez a szép monda pedig szálljon tovább is szájról szájra. Móra Ferenc: Mondák és mesék című könyvéből Nagy Johanna AZ ÉHES RÓKA Egy óriás, nem láthatod, Este lehúzza a napot. Sötét lepek dob az égre, . .iidcnfelc csend lesz végre. Szikra pattan rozsé lángból, Mint csillag ég kupolától. Dobon pihen juhász s nyája, Mellette a hű kutyája, Uccu lábam, vesd el 5*5 magad, Amott egy lyuk! - máris | szalad. ‘ Lapul, hasal, kúszik, kapar. Odalent eltűnik hamar. Másik róka, mit sem sejtve,H* Tele Itassál, táncot lejtve, Térne egy kis szunyókára, Rátalál bent a komára. * Öreg juhász s bojtár gyerek Egész nap járt, alig evett. Szelet kenyér, sajt és hagyma, Mit adón ma a tarisznya. Füstös kondér ágas fölött, Mindenfélét belelökött. Bugyborékol, rotyog vize, Ont csiklandja. jó az íze.- Szedte, vette, teremtette! jjg Hogy kerülsz az üregembe? Ki vagy? Mi vág)'? Mit csinálsz itt? - Kérdi, s közben hadonász Kavargatja, kóstolgatja, Mese szálát fonogatja. Közben rágyújt a pipára, Várni kell a vacsorára.- Voltam világ végén messze, megtalálni könnyű, persze. Néhány - száz bakkugrásnyira,. Nem jár arra emberfia. Ahogy megyek ott a réten, Furcsát látok főidőit, égen. Fent repül egy sereg csóka, Alant kutat vörös róka. j|* - Ne haragudj, kedves rokon! Remélem, nem veszed Vökön, Sokat jártam, eltévedtem, Fáradt lábam pihentetem. n -Nem elég kettőnknek ; j •* e hely, i|Pj Kotródj rokon, hát innem el! Nem remél ő ma már csodát.- Éhen Italok, inostmár látom. -így kesereg a dombháton. Felcsillan szeme egy-kettő, Finom szagot hoz a szellő. Birkagulyás fő egy üstben, Szaga terjeng kékes füstben. Szimatol, mozog a bajsza, Újra kezdődik a hajsza. Settenkedve odakerül, Bodri neszt hall, gy orsan felül. ' > juhnyájat kerülgeti. Tán báránycomb kéne neki? felbőszíti a kutyámat, «j» Nagy dühösen reátántad. Fütykösömet megmarkolom, Futás közben ordítozom:- Hogyha kedves az életed, „Láttad más irányba szeded! Reákiált, a hangja zeng, Rókabunda szorul, feszeng. \ 'i-í Ez tuszkolja, nyelve pereg, Míg a másik kiténfereg. - Te nagy okos! Na, most hova? -így dünnyögve lépked tova. Hord el innen lompos irhád, Nem lopsz te ma innen birkát! $j{Ez nem tréfa, fut a róka, Ilyen [torul nem járt soha. Most is szalad, ha még bírja, Azért sovány, nincsen zsírja. Nem jött arra többet róka, Messze járhat már azóta. H* Lába közé húzza farkát, Mivel jól végezte dolgát, Úgy hallgatja korgó hasát. Bodri megkapta a csontját. Ni ÁIol Farkával sepri a földet, Nem lát sehol egy szál zöldet, Bokrot, fát, füvet vagy sziklát, ol kinyújtná fáradt inát. Megáll, zihál, lába inog, Fléják raja kering, vijjog. Nem bírja tovább a hajs: Kémlel és mozgatja bajszát. Az irháját hogyan mentse? Nem kedvez a jó szerencse. Hol tud fácánt kopasztani, Halpccsenyét fogyasztani? Farakást lát, odarohan, Kővé meredve megtorpan. Kígyó összetekeredve, Fejet középen felvetve Sziszeg, nyelvét ölti rája, A rókának csattog álla. Felocsúdik, rohan tovább, Ami a tógrácsban maradt, Másnap volt megint jó falat. Fiz is mindjárt, ha elkészül, Hasunk tőle majd megbékül. Rókának már nem lesz mersze Próbálkozni újra erre. Világgá ment szégyenében, Rókalyukban búsul mélyen. A mesének itt a vége, Itt a kanál, együnk véle.
