A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-04-30 / 151. szám
6 A HÍD Kárpát - medence ■ Erdély: felavatták a Szabadság-szobrot ÁLLÓ MONUMENTUM Hosszas politikai és közéleti csatározások után újra áll Aradon a Szabadság-szobor — annak ellenére, bogy román politikai csoportok az utolsó pillanatig megpróbálták ezt akadályozni. Az alábbiakban Marko Béla, a Romániai Magyar Demokrata szövetség elnökének április 25-én, a Szabadság-szobor visszaállítása és leleplezése, a román-magyar Megbékélési Park felavatása alkalmából rendezett ünnepségen elhangzott beszédét Közöljük. Röviden Idejemúlt Benes-dekrétumok Felvidék. Összeegyeztethetetlen az Európai Unió jogrendjével a kollektív bűnösség elve, mely a Benes-dekrétumokban megfogalmazódik - nyilatkozta a Pravda című napilapnak Bársony András magyar külügyi államtitkár. Szerinte május 1-je után tarthatatlan lesz az a pozsonyi és prágai álláspont. hogy a dekrétumok kérdése az érintett országok belügvének számít mindenféle nemzetközi összefüggés nélkül, hiszen az uniós csatlakozás után változik a helyzet, és a szlovák, illetve cseh jogrendet százszázalékosan összhangba kell hozni az unióssal. Bársony hangsúlyozta: a témával kapcsolatban Szlovákiának és Csehországnak mihamarabb tárgyalóasztalhoz, kell ülnie, az államtitkár azonban nem kezdeményez tárgyalásokat; a két államnak elsősorban nem Magyarországgal, hanem az Európai Bizottsággal kellene mindenki számára megnyugtató megoldást találnia. Bársony úgy véli, a legjobb az lenne, ha megszüntetnék a dekrétumokat. Felavatták a reaktorbaleset ÁLDOZATAINAK EMLÉKMŰVÉT Kárpátalja. Immár 18 éve, hogy az emberiség tapasztalhatta, mekkora veszélyt rejt magában az atomenergia. A Csernobili Atomerőmű négyes blokkjában történt robbanás ma is érezteti hatását és következményeit még nagyon sokáig leszünk kénytelenek viselni. Az áldozatok száma évről évre nő. Nekik, az ártatlan áldozatoknak, valamint a következmények felszámolásánál tevékenykedettek ezreinek állít emléket az a szoborkompozíció, melynek ünnepélyes leleplezésére hétfőn került sor Ungváron. A baleset idején a benn dolgozókon kívül azok a katonák fertőződtek meg a legsúlyosabban, akik heteken át hordták halomira és ásták be a föld mélyébe a szennyezett nukleáris fűtőanyagot. A katasztrófa helyszínére 210 hadtestet vezényeltek, s ez 340 ezer katonát jelentett. Tizennyolc évvel a csernobili baleset után Ukrajnában körülbelül 3,5 millió olyan emberközöttük 1,5 millió gyermek - él, aki egészségkárosodást szenvedett a katasztrófa következtében, közülük 2,32 milliót kezeltek. A Csernobil Rokkantjai alapítvány adatai szerint 95,5 ezren váltak rokkanttá, közöttük háromezer gyermek van. Politikailag indokolt halál? Szerbia. Botrányt kavart egy, a Djindjicgyilkossággal kapcsolatos interjú a belgrádi Kurír lapban. A lap interjút közölt egv személlyel, akit az újságíró úgy mutatott be, mint Dzo kapitányt, a különleges rendőralakulat (JSO) egyik tagját. A cikkben, amelynek címe "A különleges rendőralakulat egyenruháiban jövünk a bíróságra", az ismeretlen férfi, akit a fotóriporter hátulról fényképezett le, és akinek a nevét nem közölték, bejelentette: a vörössapkások a feloszlatott rendőralakulat egyenruhájában jelennek meg a Djindjic elleni merénylettel kapcsolatos per tárgyalásán. A kapitány kijelentette, a néhai kormányfő elleni merénylet politikailag indokolt volt. "Számunkra embert ölni semmiség. Mint ahogy te készíted az interjút, annyit jelent nekem megölni valakit. Politikai szempontból indokoltnak tartom Zoran Djindjic meggy ilkolását, ezzel nincsenek gondjaim" - nyilatkozta Dzo kapitány. Markó Béla Ezelőtt egy fél esztendővel, 2003. október 6-án itt Aradon, a tizenhárom vértanú tábornokra emlékezve, azt mondtam: „A Szabadság-szobornak állni kell. És állni fog!” Lehet, hogy' sokan nem hittek nekem akkor, sokan gondolták azt, hogy ez nem fog sikerülni, mint annyi minden a történelmünkben. És íme, áll a Szabadság-szobor! A Szabadság-szobor szabad! Kiszabadítottuk! Nem teszek szemrehányást a kishitűeknek, hiszen én magam is elkeseredett voltam egy fél esztendővel ezelőtt, de tudtam, hogy nekünk semmilyen tisztességes célról nem szabad lemondanunk. Nem tehetek szemrehányást azért sem, mert annyi szerződés bizonyult már értéktelen papírnak mifelénk, annyi ünnepélyes fogadkozásról derült ki, hogy üres ígéret csupán, annyi szószegésre, annyi megcsalatásra mondhatnánk példát a múltból, hogy az erdélyi magyarságnak már-már vérébe, agyába, idegrendszerébe ivódott az óvatosság: nem szabad álmodozni! Nem szabad bizakodni! A románokkal való megbékélést, kiegyezést, egyenlőséget is annyian ígérték már, hogy nagyon nehéz nekünk elhinni az ilyesmit. Nagyon nehéz elképzelni, hogy végre közös otthonunkká válhat Erdély, Románia, az egész Európa, és egy magyar meg egy román emlékmű is jól megférhet ugyanazon a téren. A történelem sokszor szembeállított minket. Még 1848-ban, a szabadságért folytatott harcunkban sem tudtunk találkozni, vagy csak túl későn, és az elnyomó önkény sikerrel ugrasztott össze egymással minket. Ma is sok mindent másképpen látunk, valószínűleg ma sem egyformán ítéljük meg nagyjainkat, másképpen szemléljük Kossuth Lajost vagy Avram láncút, attól függően, hogy magyarok vagy románok vagyunk-e. És ez természetes is! Nem lehet most egyik pillanatról a másikra azt állítani, hogy nekünk nincsen egymással tisztázni valónk, és hogy elmúlt minden bajunk, nyomorúságunk. De lehet végre annyi bölcsesség bennünk, hogy felismerjük: itt mindenkinek helye van! Ne akarjuk arra kényszeríteni a másikat, hogy ugyanúgy érezzen, mint mi, mert ez úgysem fog sikerülni. Kinek-kinek kedvesebb a saját édesanyja, a saját hagyománya, a saját nyelve. De attól még lehet tisztelni a másikat! Attól még lehet becsülni a másik hagyományait, nyelvét, hőseit. Ezt várjuk el a románoktól, és ezt elvárhatják tőlünk ők is. És ha így közelítjük meg a román-magyar viszonyt, ha sikerül tiszteletben tartanunk a másik érzelmeit, akkor valóban közeledni fogunk egymáshoz, akkor talán egy idő után érezni is másképpen fogunk. Ma még lehet, hogy egyesek furcsállják ezt a Megbékélési Parkot, valami ellentmondást, valami zavaró társítást látva ebben. Kétségkívül szokatlan számunkra ez, legalább annyira, mint maga a megbékélés. De nincsen más út sem a magyarok, sem a románok számára, sem Magyarország, sem Románia számára. Olyan pillanatban kerül sor erre az ünnepségre, amikor néhány nap választ el minket Magyarország Európai Uniós tagságától, és ez nekünk, romániai magyaroknak is nagy öröm. Nagy öröm, de nagy felelősség is. Ügy kell politizál2004. ÁPRILIS 30. nunk az elkövetkezőkben, hogy Románia is minél hamarabb határok nélkül lehessen együtt Magyarországgal, és hogy minél hamarabb megszűnjék mindenféle távolság közöttünk. Ehhez pedig nemcsak közös megbékélési parkra, közös regionális fejlesztési elképzelésekre is szükségünk van. Eisztelt ünneplő közönség! A Szabadság-szobor kiszabadítása fontos lépés egy újfajta nemzeti együttélés felé, és az erről szóló kormányhatározat azt jelenti, hogy hivatalosan elismerik: Erdélyben a magyar múltnak is méltó helyet kell biztosítani. Akinek pedig múltja van, jövője is lesz! Kiszabadítottuk a szobrot? Igen! De ennél is fontosabb, hogy a Szabadság-szobor is megszabadított minket. Hogy mitől? A kishitűségtől, a reménytelenségtől, a beletörődéstől, a kiábrándultságtól, a csalódástól, hogy nekünk soha, semmi sem sikerülhet. Itt a példa, hogy sikerülhet! Ha együtt vagyunk! Ha szolidárisak vagyunk! Ha egységesen, egy akarattal lépünk fel, ha képesek vagyunk összefogni, akkor meglesz az eredménye. Méltó módon áll a Szabadság-szobor, méltó emléket állítottunk ismét Aulich Lajosnak, Damjanich Jánosnak, Dessewfy Arisztidnek, Kiss Ernőnek, Knézich Károlynak, Lahner Györgynek, Lázár Vilmosnak, Gróf Leiningen- Westerburg Károlynak, Nagysándor Józsefnek, Pöltenberg Ernőnek, Schweidel Józsefnek, Török Ignácnak, Vécsey Károlynak. Új jelentést adtunk ma talán a románmagyar viszonynak is. De legalább ekkora eredmény, ha tényleg megszabadított minket ez az esemény az örökös kételytől, hogy nincsen értelme a küzdelemnek. (...) Két emlékmű áll majd itt egymással szemben ezen a téren. Egymással szemben, de nem egymás ellen. Hátha végre meghozza nekünk a huszonegyedik század a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, hátha végre megnyugvásra és békére lel a tizenhárom mártír, aki értünk adták életüket, mindannyiunkért, bármilyen nyelven is beszéljünk. Hiszen most már tényleg itt az ideje annak, amit a költő így fogalmaz meg: „rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés”! (rro)
