A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-04-09 / 148. szám
2004. ÁPRILIS 9. Irodalom A HÍD 25 Törésvonal (4.) Nagy Ábrahám (...) Alattomosan a kaszt rendszer elburjánzott a községben. Szerencsére üzemelt egy közkonyha, ahol a tanárok is megebédelhettek. Napi egyszeri étkezésünk így legalább biztosítva volt. Különben sem csináltunk nagy ügyet belőle, a baj csak annyi volt, hogy a nadrágszíjon mindig egy újabb lyukat kellett fúrni, különben a pantalló hullt le rólunkf És nVásküTöiibén Ts 'á napi elfoglaltságunk az időtájt nagyon lefoglalt, a tanerőket mindenféle iskolán kívüli munkára igénybe vették, így a gyomrunk eszünkbe se jutott. Az írástudatlanság felszámolása irányelvként szerepelt az országos tervben. A pedagógusokra hárult a feladat, hogy ezt kiteljesítsék. Délelőtt tanítottunk, délutánjainkat más elfoglaltság vette igénybe. A legterhesebb az írástudatlanokkal való foglalkozás volt. Javarészük cigányokból került ki. Kint laktak a faluvégeken. Az oda vezető utak elhanyagoltak, sárosak. Nyakig caplattunk a sárban, a latyak befojt a bakancsunkba, kínos dolog volt felkeresni a putrikat. Az összeterelésükkel is nehézségünk volt; bezárkóztak, elbujdostak mikor látták, hogy jövünk. A magunkkal vitt füzet, amit kiosztottunk nekik, csak egyszeri használatra volt elég. A lapokat kicibálták belőlük, kellett szivarnak. Maguk elárulták: nem azért jönnek, hogy megtanuljanak írni-olvasni, a szivarsodráshoz szükséges papírra volt szükségük. Miközben ilyen keményen álltunk helyt a munkában, megélhetési viszonyaink szorítását állandóan magunkon éreztük. A lakás, amit kivettünk, aminek az özvegyasszony jól megkérte az árát, összeomlással fenyegetett, a hátsó fala ki akart borulni. Ki kellett támasszuk, de még így is szorongás élt bennünk. Földes padlózatát újságpapírral fedtük ie, hogy melegebb legyen. Ez meg sok bosszúságok okozott, mert valahányszor vizes lábbelinkkel ráléptünk, ragadt a talpunkhoz. Meglepetésben is volt részünk nem egyszer; a háziasszony a felfűzött dohányleveleket tornácunk ereszére aggatta fel. Úgy csüngtek alá, mint a juhász kitérített kapcái az akol kerítésén. Csak derékból meghajolva voltunk képesek bejutni a házba, mint a Karib-tengeri „limboing” táncnál. Nem vettük zokon, még mulattunk is a helyzeten. Valahányszor ki és be vitt utunk, ajkunkon felcsendült a nóta: „Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske ...” és mulattunk a groteszk helyzeten. Rengeteg volt az elfoglaltságom és mivel soha ellent nem mondtam, újabbakkal terheltek meg. Olyan voltam, ha valamire megkértek elvállaltam, nem Nagy Johanna Höcike és az alma Nagy almafa házunk táján, méhek dongnak a virágán.-Jó termés lesz, - mondja apám, míg én csüngök lent az alján. Piros alma be is érett, szaga mindenfele érzett. Szekrény tetején az alma rám kacsintott: gyere, rajta! Nem értem el, nosza nyomban egy nagy széket odahúztam. Rövid karom így sem érte, apám bejött, megállt, nézte. Kinyújtotta hosszú karját, levette a legszebb almát. Tenyerembe beletette és a széket helyre tette. Kínos volt nekem a helyzet, órának véltem egy percet. Csak ott álltam szemlesütve, mozdulatlan, szégyenülve, irult-pirult arcom bőre, pirogatást várva tőle. (Nem értem, miért nem kértem, miért gyűjtöm apró vétkem?) Míg agyamban járt efféle, keze égő arcom érte, csak gyöngéden simogatta:- Mosd meg, poros ez az alma! Futotttam, hogy meg ne lássa, hogyan csordul könnyem árja. voltam képes elutasítani. Szólt is az aszszony: „- Te olyan egy balek vagy, hagyod magad kizsákmányolni. Mindegyre befírolnak. Más bezzeg ki tudja vágni magát, talál okot a kibújásra, csak egyedül te nem.” Fiát tehettem én róla, hogy ilyen voltam, ilyennek születtem? Már a legelején megkértek, hogy vegyem át a Hangos Híradót. Ez a feladatkör abból állt, hogy naponta, délkor a falu lakosságát érintő közérdekű közleményeket be kellett olvasni a mikrofonba. A hangszórók - mi vedreknek csúfoltuk -, a központban villany póznákra voltak felszerelve. Mihelyt az óráimat megtartottam, szaladtam a „stúdióba”, ahol egy mukinak volt a rádió-javító műhelye (a vidékiek telepes rádióit javítgatta, legtöbbnek az volt a baja, hogy a lámpák nem voltak elég jól becsavarva. A „kijavításukért” megkérte az árat. Mindig hívott engem a Tűzoltóba egy kupicára, kihangsúlyozta, ő fizeti. O volt a technikusom, rám csak a bemondás tartozott. Mikor tudomást szereztem, hogy az utcán álldogálók Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Irodalom rovatába beküldött írásaikat, verseiket. gT A rendszeres beküldőket előfizetéssel jutalmazzuk! közt fokozott figyelmet tanúsítanak az adásnak, kibővítettem sport hírekkel, népszerű operett zenét is játszottam lemezről. Azonkívül a termelésben élenjáróknak szívküldit is sugároztam. A fejeseknek tetszett, amit csináltam. A félórás adásból egy órás, sőt még ennél is több lett. Kezdtek felfigyelni rám a „Nagy-házban” (így neveztük a Párt székházat). Mindezt debütálásom első hónapjaiban. Folytatása következik A harangok Magyarországon maradtak Varga Erzsi Szaporázom a lépteimet a Plazanál, rohanok, mint mindig. Fázósan húzom összébb magam, hogy elkerüljem a télutó fagy csipkelődéseit. Sarkamban vacog a holnapi tavasz. Fiákereseknél a hideg szél ismerős 'szagot* csap az Öríoín álá... lőtrágya. Húsvét előtt anyámmal összegyűjtöttük, törekkel, sárral keverve házunk falát javítottuk, simítottuk vele. Emlékszem azon a tavaszon már befejeztük a meszelést, mikor gyomorgörcsökkel vittek kórházba...- Vérhas és karantén!- pattogtak az orvos szavai. - Két hétig szobafogságra ítéltek. Nagypéntek volt amikor kihelyezték ajtónkra a piros cédulát. A közeli templom harangjai is elhallgattak, hogy némaságukkal együttérzésüket fejezzék ki.- Hogyan fogok Jézuskát csókolni ...? - keseregtem könnyes szemmel. Szerettem húsvétkor templomba járni, mindig tele volt friss tavaszi virágillattal.- Egy ideig nem léphetjük át a kerten túli világot! - válaszolta jóapám.- Most a szenvedéseid enyhítésén kell fáradozni! - nyugtatgatott édesanyám és kiszaladt a kertbe lósóskát gyűjteni. Keserű teája csökkentette fájdalmaimat, bár fitymálva kortyolgattam. Sonka illatára sem futott össze számban a nyál, pedig a nagypénteki, nagyszombati böjt igazi erőpróba volt számomra. Édesapám barkát, jácintot kötött egy csokorba, hogy ünnepi illatot varázsoljon a szobámba. Vasárnap, amikor Jézus föltámadását hirdetve megszólaltak a harangok. a görcseim is enyhültek, lemerészkedtem az ágyról. Az ünnepi asztalhoz kuporogtam. Terítékből még nem vehettem, de két főtt tojást piros rózsákkal telepingáltam:-Jó lesz a locsolkodóknak! - csuszszant ki öntudatlanul is a számon.- A locsolkodók most nem jöhetnek! - suttogta anyám.- 0 jaj, mi lesz velem? Elszáradok! - zokogtam. A nagyanyámtól hallottam, hogy azok a lányok, akiket sohasem locsolnak meg előbbutóbb elhervadnak, pártában maradnak. „Vénlánv maradok!” Megrémültem ettől a gondolattól.- Ne búsulj, van elég időd kinyílni, gyönyörű, illatos rózsa lesz belőled! - mondta kuncogva apám. Korán reggel ébredtem és néztem a házunkat kikerülő locsoló legény kéket... Hirtelen belépett a szobámba édesapám, kezében szódásüveggel, elhadarta az ismerős locsoló verset: ... Hol a tojás, piros tojás tarisznyámba várom! - és rám spriccelt. Boldogan nyújtottam felé hímes tojásaimat. - Mégsem száradok el! - nevettem boldogan. *** Azóta több mint negyven év telt el. Földet cseréltem, szokásaimat módosítottam. Egész évben böjtölök, mert időközben vegetáriánus lettem. A sonka és a főtt kolbász illata, boldog gyermekkorom szimbóluma. A rohanó munkatempó mellett, népszokásaimat elfelejtettem. A locsoló legények is elmaradtak, a húsvéti harangok Magyarországon maradtak!
