A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-03-26 / 146. szám
04. MÁRCIUS 26. Irodalom a Híd 25 Kecskeméti utórezgések Mandler Gábor Vem így írnám ezt ha én írnék most, De nem én teszem: énekem nem én élem fel Magamban s kívülebb. Egy kis hang dalolja bennem réges-régen, Imigyen: „Hajdanán itt más emberek jártak, Kalapjukban más dalokkal szálltak, Leikeikben kakas szólt nemegyszer, Más volt akkor kezükben a kegyszer. Imáikban ősök éneke rezgett, Énekük még Istenüknek tetszett. Sátraikban ősszel vígan tértek, S nem félték még zord havát a télnek. Mit lát most ki errefele lépdel? Tudja-e hogy ki élt itt s mit ért el? Mond-e neki valamit egy tábla? Megindítja emberek halála? Ki nekik vérük s lelkűk vagyok, Sétálok de magamban megfagyok. Úgy érzem, egy temetőben állok, Bár a por száll, nincsenek határok... Bűnös lépdel így ki futni restel, Megyek sebzett szívvel, fürge testtel, A mártírok hangját vélem élni, S nékem sorsuk próbálna mesélni. Itten éltünk kedves Gábor régen, Nem is régen, pár év tizedében, Nem volt bennünk különleges semmi, Emberként akartunk mi megélni, És ha sorsunk reánk mást is mére, Azt mi soha nem dobhattuk félre Tudtuk: egy az Isten, más már nincsen, Lelkes kezünk ott volt a kilincsen Mikor az O házába belépve Megláttuk Szent Szekrényét fénybe vészve. Voltunk mi szegények és gazdagok, Árultunk mi rongyot, de birtokot Is megadott minékünk az Isten, rörésvonal (harmadik rész) Vagy Ábrahám Sok helyről összeverbuvált tanárokból tevődött ki a tanári kar, többségükben az ryetem új eresztése volt, fiatal pedagógusok, akik tavasszal fejezték be tanulmáyaikat, szerezték meg tanári diplomájukat. Azt, hogy feleségemmel ugyanazon kólánál taníthattunk idejekorán összeházasodásunknak köszönhettük. Már mint ■rj és feleség pályáztuk meg az állást, amihez hozzá is jutottunk. A kezdeti napok, etek zárkózottsága lassan feloldódott, kezdtünk összeszokni, megbarátkozni. Új pusú értelmiség voltunk, azonos ideológiai-politikai nézetekkel. Valamennyien a olgozó osztályok rétegéből kerültünk ki. oltak köztünk idős, nyugdíjazáshoz közelál>k is. Ezek zárkózottabbak voltak, keveset eszéltek. Amikor ideológiai síkra terelődött beszélgetés, mereven néztek maguk elé és agyokat hallgattak. Meglátszott rajtuk, ogy bölcs élettapasztalattal rendelkeznek, íégis kóros félelem bujkált a szemükben. .ehet éppen azért... A fiatalok soraiban kadt néhány, aki szakszervezeti üléseinken kipakolt”, nem rejtette véka alá panaszát, izek a siránkozások kizárólag a vitatható letkörülményeinkkel voltak összefüggésten, elsősorban a közélelmezés botrányos telyzetével. A községben a kenyér- és a húsellátásra nerültek fel panaszok, ugyanis a mészárszék lónapszám zárva tartott, a kenyeret, bár egyre adták, nem lehetett megvenni. Kora hajnali órákban az emberek sort álltak i kenyérbolt előtt, olyan keveset osztottak, hogy a sor hátuljának már nem is juott. Es ez így folytatódott heteken át. A helybeli kollégák néha kikottyantottak :gyet-mást, hogy a fejesek családtagjait soha nem lehet a sorbanállók közt látni. Htok fedi, hogy ők hogyan jutnak hozzá a legfontosabb élelmi cikkekhez. Végülis uderült, hogy a fejeseknek külön kantinjuk van, amit az üzletekben nem lehet negkapni azt ők ott beszerezhetik persze szigorú titoktartás mellett, hogy az isenadta népnek ne jusson tudomására. De végtére elvette egészen. Most ha megállsz az épület előtt, Kívül az még, ám belül telenőtt Olyas dolgokkal hogyha mi tudnánk A világ végéig csak sikoltoznánk! Ha már minket megölt a Gyűlölet, Emlékünk táplálná a szeretet, De a közöny s tudatlanság egyben, Megöli azt ami itt már nincsen. Szobrok és profán irodák várnak Ott ahol valaha Királyt vártak, Ahol egész napokat csak álltak, S lelkűkben már eges égig szálltak. Ne feledj el minket kérve kérünk, Te vagy a mi egyetlen reményünk, Te tudod hogy itten mi volt egyszer, Minket soha soha ne feledj el!!! Nevezhetik Technika Házának, A másikat Fotómúzeumnak, Nekem mind a kettő Isten háza, Állnak ott a Megváltóra várva. Ö majd újra elhozza fiait, Kicsinyeit édesded lányait, Felzúg majd a sófár sóvárogva, Egy jobb s szebb világra áhítozva: Ahol nem él gonosz hosszú éltet, Ahol büntetik a pogány vétket, Ahol soha nincsen bűn se bánat, Ahol minden áll talál egy vállat Hova lerakhatja maga terhét S kisírhatja végre a keservét. 2002. 09.19. Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Irodalom rovatába beküldött írásaikat, verseiket. A rendszeres beküldőket előfizetéssel jutalmazzuk! A kíváncsi Höcike Nagy Johanna A gyermekek nagy örömére a karácsonyi szünettel együtt a hó is megérkezett. Ki-ki a maga módján élvezte is azt. A nagyobbacska iskolások csoportokba verődve hógolyókkal kemény csatát vívtak, míg a kisebbek a lövedék utánpótlását gyártották. A vastalpas kis szánkók egymás után repültek lefele a templomdombról. A falu fő útján csilingelő lovas szánok száguldoztak a benne ülő ujjongó csemetékkel. A házakból és búbos kemencékből ínycsiklandozó illatok áramlottak ki. A tanító úr feleségét is az ünnepi vacsora készítése foglalta le. Höcike ott lábatlankodott körülötte és egyszer valami feltűnt neki, de nem ér- < tette. Néhányszor édesapja, majd két bátyja osont be a kamarába és sokáig nem jöttek elő. Az öt éves kislányt kíváncsisága nem hagyta nyugton. Egy óvatlan pillanatban besurrant a kamarába. Ott semmi rendkívülit nem talált, csak a mákos, diós és mazsolás kalácsok illata csiklandozta az orrát, amelyek a dagasztó teknőben sorakoztak, egy abrosszal letakarva vártak sorsukra. Biztosan ez vonzotta őket, - gondolta Höcike. Felemelte az abrosz egyik sarkát, de egyikből sem hiányzott még egy csipetnyi sem. Hát akkor mi lehet? - töprengett a kíváncsi Höcike. Széles lépcső vezetett fel a padlásra. Apró lábaival máris iparkodott felfelé. Igen ám, de a padlásajtó le volt eresztve. Minden erejét összeszedve nyomni kezdte felfele, még a fejével is segített, hogy legalább csak egy kis résen bekukkanthasson és kielégítse kíváncsiságát. Ámde, mi történt? Elvesztette egyensúlyát és a nyitott oldal felé billent. Alant csak a kemény, szürke padlózat tátongott. A feljáró vaskos oldalgerendájából hüvelykújjnyi, vastag, meggörbített kampó állt ki. Esés közben Höcike ruhája derekánál fennakadt. Úgy lógott ott, mint egy füstölt sonka. Ijedtében még sírni vagy jajgatni is elfelejtett. Apukája talált rá. Kettőjük közül vajon kinek vert a szíve hevesebben? Nemsokára két testvére szánkózni vitte Höcikét. Felváltva húzták a letaposott havas úton, amíg a templomdombhoz értek. Onnan hosszasan ereszkedtek le, egészen a malomárokig. Sötétedéskor értek haza. Höcike már el is felejtette, hogy pár órával előbb élete veszélyben forgott, talán akkor még fel sem fogta. A konyhában a kályha közelébe ültették, hogy felmelegedjék. Karbatett kézzel ült, úgy várta az angyal érkezését. Egyszer csak csengettyűsző hallatszott a szobából. Az ajtóban édesapjával találta magát szembe, aki lelkendezve közölte: - most repült ki az angyal az ablakon. Höcike ujjongott, nem győzött betelni a csillogó - villogó, minden széppel - jóval megrakott karácsonyfában. A család többi tagja talán azért örült inkább, mert látták, mekkora örömet szereztek e csöpp teremtésnek. A kislány hálás szívvel, elégedetten hajtotta le fejét este a puha párnára. Csak évekkel később értette meg, hogy azon a napon sokkal nagyobb ajándékot kapott már előbb, amikor a kamarában két védőangyal keze nyúlt ki feléje: az egyik láthatatlan volt, a másik ölébe vette és magához szorította. Folytatása következik
