A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-03-05 / 143. szám
2004. MÁRCIUS 5. Irodalom A HÍD 25 Vihar Nagy Abrahám Kedves olvasóink! Kisközösségünkben kevés fórumon lehet találkozni magyar irodalmi próbálkozásokkal. Rovatunk ezáltal hiánypótló—ugyanakkor pedig, remélhetőleg, önfeledt kikapcsolódást is ny újt minden kedves Olvasónknak. Fogadják szeretettel. Mi pedig tárt karokkal várjuk az Önök próbálkozásait is! Minden folyamatosan közlő “munkatárs” ajándéka: negyedéves előfizetés! A szerkesztőség Azon a kora reggeli órában, amikor Kaszap Gergely égre meredő kaszával a vállán otthonából gyalog útra kelt, hogy a nem több mint háromnegyed órányi járásra levő Cserjés-völgyben, amíg a fű harmatos és a hűvösség tart, a füvet levágja, semmi jele nem mutatkozott a viharnak; az eget áttetsző kék homály festette, reggeli ködfátyol simult a dús lombozatú cserjékre. A komolyabb izomerőt igénybevevő teendőket jobb ilyenkor elvégezni, mígnem a „tűzgolyó” heve nem túl éget. Erdély dél-keleti csücskében júliusaugusztus hónapokban a Nap fortyogja hevét, ömlik a forróság belőle, akár a kráterből a sistergő-izzó láva. Ilyenkor nem ártana árnyékba húzódni, heverészni a fűben az égerfáktól szegélyezett tükrös medrű patak partján, ahol a bozótban színes szárnyú pillangók, guvadt szemű szitakötők ülik nászukat. Igen Nagy Ábrahám Mindig Rád Oltmenti város - Sepsiszcntgyörgy, egykor bölcsőm ringatád, akácméz illata árad, ahányszor gondolok Rád. Hogy örültem, mikor elváltunk, most meg hiányzol nekem, ha utamon megtorpanok, feléd nyújtom ki kezem. De jó lenne viszontlátni gyöngyszemednek mosolyát, fogdosni a leveleken mászkáló csupasz-csigát. Az idegen rút világot, hol most kenyeret kapok, csak úgy bírom elviselni, hogy mindig Rád gondolok. ám, de ezt a fényűzést nem engedheti meg magának a gazda, a határban rengeteg a tennivaló, a munka dandárja vár reá. Amikor a kapásnövények parcellájában a gyomirtást befejezte, soron a szénacsinálás. Szűk két hét jut erre, mert amikor megtörik a kalász feje, az aratás nem tűr halasztást. Minden munkára ki van porciózva az idő, az egyiket jóformán be se fejezték, kezdhetik el a másikat. Szusszanásnyi idő sem marad, muszáj csinálni tovább. A lelkiismeretes gazdát erre nem kell biztatni, tudja jól, mikor mi a dolga, mi van soron. Ilyen földmíves volt Kaszap is. A szántástól a betakarításig úgy szólván minden munkát a mezőn önerejéből végzett el. Alig pár katasztrális holddal rendelkezett, nem szorult idegen munkaerőre, napszámosra. Volt egv időszak amikor megpróbálkozott, aztán feladta. Sok a baj velük, jobb egyedül; beszerzi azokat a gépeket, amelyekkel a gyomirtást, kapálást egymaga elvégezheti. Munkamódszerére falutársai felfigyeltek, nem egy követte példáját. Gyergelyt szerették a faluban és tisztelték. Barátkozásra hajló természete szolgáltatott erre okot. Erkölcsös, tisztességes életet élt, ez volt a magyarázata annak, hogy a családjár ban mindig kellemes hangulat, vidámság Uralkodott. Ami azt illeti, jóformán nem is volt otthon; reggel távozott, lámpagyújtás után ért haza. A határban, ahol volt a földje, ott élte napjait. Roppant szívós ereje volt, bődületes munkabírással rendelkezett. Nem ismerte a fizikai fáradtságot. Izomkötegek feszültek két napbarnított karján. Szerette a földet, belátta, hogy a földtől kap meg mindent, amire neki és családjának szüksége van. Keményen megdolgozott mindenért és a föld nem maradt adós, hálásan viszonozta a fáradozást. Harminchatodik esztendejében járt, amikor a tragikus eset megtörtént vele. Most is mint máskor, mellőzte az a Nagy Abrahám Szürke porszemek Útjaim porából porszemcsékét gyűjtök s Dáriusznál gazdagabb leszek; csillogó fényüket fent a Napban őrzik ezek a silány, kis szürke porszemek. asszony segítségét - Stefánia, te lásd el a házi teendőket, viseld gondját a gyerekeknek, ami az ajtón kívül esik, azt én elvégzem. Reggelente így köszönt el a feleségétől, miközben az asszony kitárta a kapu-szárnyakat, hogy a lófogat távozzék. Most nem fogattal ment, nem volt rá szüksége, miért is fárasztaná a jószágot. Mihelyt kiért a faluból, megmozdult körülötte a levegő, egy halvány fuvallat csapódott az arcába. Lityakját ujjheggyel fönnebb pöckölte, hogy felnézhessen az égre. Viharfelhőnek a nyomát sem észlelte sehol. Később egy lazaszárnyú felleg telepedett az ég vásznára, gyéren ugyan, de petyeregni kezdett az eső. Gergely leemelte a tökfedőjét, a feje búbjára pottyant esőcseppek felüdítették. Kellemes hangulata támadt, dalolászni lett volna kedve. Már közelében járt a kaszálónak, amikor fölötte elsötétült az ég, vihar kerekedett. Záporozott a nagyszemű eső, de ő folytatta útját. Villámok kezdték hasogatni az ég boltozatát, mindenikhez társult egy hatalmas dörrenés. Már nem látta maga előtt az utat. Egy pillanatra lelassította lépteit, szinte tapogatóznia kellett, annyira elsötétült. Kaszája még mindig a vállán pihent, pengéjével mereven feszült az égnek. Emberfia nem volt a közelben, amikor egy villám földre sújtotta. Szénné égve találtak rá az éppen hazafele tartó ismerősök. Gergely ott feküdt a földön, összeégve, akár egy nyárson megpörkölt szalonnabőr. Pár lépésnyire tőle a magas fűben deformálódva, összecsavarodva hevert a kasza-roncs. Falubelijei körülállták, hosszasan szemlélték a villámsújtotta embert, majd egy saroglyára fektették, úgy vonszolták haza. Höcike halászni megy Nagy Johanna •TT ■ A vízimalomtól nem messze az egyik part kissé meredek volt és agyagos, míg a másik alacsony, kavicsos meg homokos, az asszonyok ott szoktak mosni. Rokolyájukat a derekukba tűzték, beálltak a sekély vízbe és egy nagy kövön sulykolták a fehér vászonneműt. Valamivel iennebb áztatták a kendert, amiből télvíz idején fontak és szőttek. A falutól nem messze a víz mélyebb és simább lett, néhány fűzfa bóbiskolt mindkét partján. Ide járt halászni Höcike két bátyja derűs hétvégeken. Ezúttal húgocskájuk is velük tartott. Az uzsonnára szánt zsíros kenyérnek meg a melléje tett zöld paprikának és paradicsomnak hamar a végére jártak. Höcike unni kezdte mostmár a 'kdolgot, mert neki nem volt pecája. Sok rimánkodás után az egyik fiú zsebéből előkerült a bicska. Bot már volt. A másik fiú zsebében a színes kavicsok meg gombok között néhány arasznyi madzag is akadt. Már csak a horog hiányzott. Bottal meg madzaggal nem megy semmire, a horgon akadnak fenn a halak, ezt ő is jól tudta, ezért kedvtelenül elindult a falu irányába. Amikor a ruhát potyoló fehérnépekhez ért, azok szusszanásnyi időre abbahagyták a munkát és szóba elegyedtek Höcikével. Kiöntötte nekik lelke búját, ő miért nem tud halászni. Ne búslakodjál lelkem, galambom!” - szólt kedvesen az egyik fiatalasszony, majd réklije felső széléből kihúzott egy gombostűt és azt a kislány felé nyújtotta. „- Itt van egv varázstű, ha a végét begörbítitek, olyan lesz, mint egy valódi halászhorog. Megköszönni sem kell, mert akkor nem hoz szerencsét.” - azzal tovább püfölte a soronlévő ruhadarabot. A kislány arca felderült, szinte repült vissza a két fiúhoz. Egy kővel sikerült meggörbíteni a tű végét, fejénél meg a spárgával megkötötték. Höcike már dobta is a vízbe, azt sem bánta, hogy nincs rajta csalétek. A fiúk nem akarták erre pazarolni a kövér gilisztákat. A kislány ráncigálni kezdte a különleges halászszerszámot, amely éppen hogy a víz felszínéig ért. Csoda történt, ez valóban varázstű. Egy kisújnyi apró hal bekapta a fénylő horgot, ott ficánkolt Höcike pecájának a végén. íMegint volt mit mesélni otthon. Édesanyja nem akarta megbántani kislányát, ezért a többi hallal együtt az övét is elkészítette. Egy-két sikertelen próbálkozás után, Höcike felhagyott a halászattal, ellenben megmaradt az a szokása, hogy amit a két fiú csinált, azt ő is mindig megpróbálta, ezért újabban hol Jánoskának, hol Jancsikának szólították.
