A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-02-06 / 139. szám
2004. FEBRUÁR 6. Irodalom A HÍD 15 Molnár bácsi talpfája Nagy Ábrahám Kedves olvasóink! Kisközösségünkben kevés fórumon lehet találkozni magyar irodalmi próbálkozásokkal. Rovatunk ezáltal hiánypótló — ugyanakkor pedig, remélhetőleg, önfeledt kikapcsolódást is nyújt minden kedves Olvasónknak, fogadják szeretettel. Mi pedig tárt karokkal várjuk az Önök próbálkozásait is! Minden folyamatosan közlő “munkatárs” ajándéka: negyedéves előfizetés! A szerkesztőség Régen, amikor még az embernek több jutott az idejéből lelki ügyekkel foglalkozni, valahogy mások voltak az ünnepek. A karácsony is szebben tündökölt, több fényt árasztott. Meglehet, hogy a múltat szivárvány színben feltüntető jelen váltja ki belőlünk ezt az illúziót. A valóság úgy fest, hogy egy ünnep csak akkor minősülhet ünnepnek, ha bennünk is pislákol annak mécsese. Mifelénk a tél évadnyitó premierje az első hóhullással kezdődött rendesen december első felében. Attól kezdve a gyermekek körében a karácsonyvárás izgalma csak fokozódott. Egy rendhagyó esetre jól emlékszem, abban az évben formálódott a mi „kingdom”-unk. A ház már felépült, most a melléképületeken volt a sor. A tágas, gazzal befutott udvaron szanaszét hevert a termérdek építőanyag: fűrészáru, tégla, lefedett meszesgödör. Egymás hegyénhátán gerendának való kifaragatlan rönkök szanaszét dobálva. A szomszéd rajkókkal naphosszat ficánkoltunk rajtuk, aztán egy' reggel beállított a felfogadott ács. Alacsony termetű tutyi-mutyi kis emberke, vállán átvetett tarisznyával. Édesanyánk Molnár bácsinak szólította. Mihelyt elkezdett tenni-venni, a gyermek kíváncsiságának örömével lestük minden mozdulatát. Kopottas borjúbőr táskájából ráérősen szedegette ki szerszámait: szekerce, gyalu, véső, fúró, kalapács. Valamennyit a deszkarakás tetején sorakoztatta fel. Mikor közelünkbe került, arcvonásai jól kivehetők voltak: élemedett korú öreg ember. Pergamenszínű arcbőrén szarkalábak kergetőztek, homlokát mély barázdák árkolták. Colostokkal a kezében, alacsonyszárú csizmában leppegve lépdelt, előbb körülszimatolta az anyagot. Egyet kiválasztott a még nyers háncsú rönkök közül és azt elkezdte faragni, fűrészelni. Perceken belül halomban hevert körülötte a forgács. Munkáját mi csak tisztes távolból figyelhettük, nem hagyta, hogy közelében tébláboljunk. Déli harangszókor letette szerszámot, előkerült a bibliája, abból imádkozott. Mi ilyenkor felkapkodtunk a forgácsból, vittük be a konyhára. Anyu nagyon örült neki, úgy égett mint a zsír a kályhában. Másra sem volt szükség az ebéd főzéshez. Mondták, hogy baptista hívő. Füleskosárral, ételhordóval felszerelve állított be a néni, hozta az öregnek a meleg ennivalót. Amíg kanalazta a levest, félrehúzódtunk, csendben ültünk. Novemberi szeles reggel. Molnár bácsi a tőle megszokott pontos időben állított be. Anyánk mindjárt ott termett mellette: „- Molnár bácsit meg szeretném kérni egy szívességre. Faragjon ki nekünk egy talpfát a karácsonyfának.” A bácsi megígérte, hogy kívánságát teljesíteni fogja. - Ha a Jóisten éltet - rekedtes hangon mondta. Ami azt illeti egy talpfa megbarkácsolásához nem igény éltetik nagy szakismeret ha van hozzávaló anyag és megfelelő szerszám. Legtöbb férfiember képes rá. Nálunk viszont az volt a helyzet, hogy mindössze egy favágó fűrészünk, egy baltánk, meg egy bakunk volt, amin felfűrészeltük a tűzrevalót. Apánk meg sose ért rá bajlódni az ilyesmivel, szolgálata reggeltől estig lefoglalta. Egy magas nyakú amforaszerű rézedényt megtöltöttünk homokkal, abba állítottuk a fenyőt. Nem volt biztonságos megoldás. A gyönyörűen feldíszített fenyőnk olykor félrebillent, leborult. A rajta csüngő színes üveggömbök, gyertyák, csokoládé díszek mind összetörtek. Ilyenkor a szívünk szakadt a bánattól. A szülők egymást hibáztatták. Az öröm ünnep szelleme kútba esett, oda lett a boldogság, vidám hangulat. Anyánk megfogadta, hogy amíg nem lesz rendes talpfánk, nem állít több karácsonyfát. Kijelentése minket kicsinyeket nagyon lesújtott, búnak adtuk a fejünk, hogy fog kinézni az ünnep karácsonyfa nélkül. Rohamosan közeledett a karácsony és mi minden nap vártuk az ácsot a talpfával. Egy nap arról értesültünk, hogy Molnár bácsi súlyos beteg. A helyzet kilátástalanná vált, de mi mégis reménykedtünk. Elérkezett karácsony vigíliája. Komor fellegek úsztak a magasban, a levegőben összecsomósodott a hideg. Néztünk ki az ablakon, a bejáraton tartottuk a szemünk. Havazott. Szánfogatok csilingeltek, fenyőámyak suhantak az utcán. Szörmepuha voít kint az este. Naplemente után bordó, majd sárga izzásúvá vált az ég alja. Egyszercsak megzörrent a kapuban a zár, valaki babrálta a kilincset az utcaajtón. Amint a kapu hátranyílt egy fekete hárászkendős öregasszony tűnt fel, félig összefagyva. Mindjárt ráismertünk; Molnár néni volt. Vászonszatyrából kiemelte a talpfát, felém nyújtotta. „- Az uram küldte, sürgetett, hogy még az est beállta előtt adjam le. Reggel lázasbetegen kelt ki az ágyból, kiment a műhelybe és amíg el nem készült vele, nem jött elő.” Ezzel kellemes karácsonyt kívánt, sietett mert egyedül hagyta a beteg öregembert. Magamhoz öleltem a talpfát, szaladtam vele befele. Mégis lesz karácsonyfánk! Az öröm páraképződménye fátyolozta be a szemem. Aztán két nap múlva kaptuk a szomorú hírt: Molnár bácsi az ünnep másodnapján elköltözött az boldog lelkek hazájába. POTPOURRI Jack Hahn Feladtam a harcot. Nem kérem többé a Teremtőt, hogy legyen szombaton, vasárnap napsütés, felhőtlen, gyönyörű szép, kellemes időjárás és több esztendő után végre zuhogjon hétfőn, kedden az eső. Edith szomorúságára nem táncolok, amióta megszűnt a slow-fox-trot, a kényelmesen lassú angol-keringő átadva a valamikor dicsőséges helyét az új, forradalmi zenének, ahol a dob, a kifeszített állatbőrből készült „hangszer”, amit eszeveszetten verni lehet, játssza a főszerepet. Nem tartom be többé a régi, jólismert tradíciót: a liftben nem veszem le a kalapomat, mert senki sem tudja megmondani nekem, miért respektáljam ezt a részemre érthetetlen szokást. Már régen megállapítottam, hogy a liftben senki sem beszélget, társalog, mosolygást - véletlenül sem említve - mintha szuggerálva lennének az emberek, csak nézik a lift-ajtó fölött lévő percenként ugró pirosszínű számot. A kórház nagyméretű liftjében 15-20 utas zsúfolódik össze. Érdekes lenne a szuggerált embereket az elképzelhetetlen mosolyra inspirálni - gondoltam a huncutság csiklandozásával. Ezt a mosolyt mellőző szokást sikerült nekem az elmúlt héten megdönteni. Úri fiammal, aki 6.2 láb magas, Álon unokámmal, aki 6.3 láb magas álltunk a zsúfolt lift elején, várva a kiszállásra. Kinyílt a lift ajtó (nem a mi emeletünknél) belépett eg}' jóképű, fiatalember s megállt előttünk. Saccolásom szerint 6.4 láb magas lehetett. Az ajtó becsukódott. Halálos csend uralkodott a „néma leventékkel” teli liftben. Felejtve szokást, furcsa viselkedést, használva baritonom segítségét megszólaltam: " - RETTENETES! Mindenki felém nézett. - RETTENETES! - ismételtem a manapság duplán ijesztő szót. - Mindenki magasabb, mint én vagyok. A lift megállt. Az ajtó kinyílt. Kiszállás előtt megfordultam. Csoda történt. A holdra-szállás, a számítógép, a cell-telefon által elkényeztetett, cinikus, fásult newyorki polgárok kedves mosolyt küldtek felém. Más. Ha az amerikai egyetemeken olyan elővigyázatos, szorgalmas intenzitással kezelnék a matematika, fizika, az angol nyelv, irodalom tantárgyakat, mint az egy etemi futballcsapat tevékenységét, kiváló művelt, képzett, új generáció illeszkedne be Amerika gazdasági, kulturális életébe. Más. Hasznos, praktikus lenne ha az elemiben a szex helyett olvasást, írást, számolást tanítanának többet és jobban. Más. Szép s üdvös lenne, ha a politikai pártok, mind hűséges állampolgárként kezelnék egymást és nem mint gyűlölt ellenséget. Más mindenki - legyen az ügyes, leleményes egyén; ha kis összeggel 24 óra alatt képes a tőzsdén óriási összeget szerezni - GYANÚS - kivéve Hillary Clintont, aki a közvélemény-kutatás eredménye szerint Amerika legokosabb, legintelligensebb asszonya - átadott 1.000 (sage und schreibe ein tausend) dollárt Amerika legnagyobb csirke-farm tulajának tőzsde manipuláció végett, aki másnap átnyújtott 1 lillary-nek 100.000 (sage und schreibe hundert tausend) dollárról szóló tőzsde kötvényt. Más. A zsúfolt subway-n tolakodás, lökdösés nagyon csúnya. A járda szélén álló fehér botot szorongató férfit több járókelő megállva kérdezi: „Segíthetek?” Ez. szép! Nagyon szép!! Más. A szolidaritás szép és nemes funkció. Különböztetett bánásmód elítélendő. Például: miért van többszáz. anyós vicc, após vicc egyetlen egy sem. Más. A rossz regény díszkötésben is rossz regény. A festő mesterműve drága keretben, olcsó keretben, keret nélkül mestermű. Más a kiéhezett, szegény ember ha látogatóba megy világért nem árulná el, hogy éhes. Ha szerencsésen pénzhez jut s újra látogatóba érkezik, engedély nélkül a hűtőhöz megy s kivesz magának egy csirke combot. Más. Szeretném megtudni, hogy a vaj mérges-e az árromboló margarinra? Dilis, ostoba kérdés? - válasz helyett említem két szellemi óriás dilis dolgait. Nietsche Friedrich a híres filozófus dilisnek tartotta Tolsztoj Leo-t, amikor megtudta, hogy Tolsztoj elajándékozta egész vagyonát. Tolsztoj véleménye szerint Nietsche Friedrich egy dilis idióta - nem más.
