A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)
2003-11-21 / 129. szám
20 A HÍD Fórum 2003. NOVEMBER 21. A Híd fórumában közölt cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség áláspontja szerint a ‘bír szent, a vélemény szabad BŰN ÉS BŰNHŐDÉS Mottó: „Szeretnék felejteni, de sajnos túl jó a memóriám. A jót hamar felejtjük, de a rosszat tán soha.” Dr. Hámori Péter Az őszi-téli zsidóünnepek időszakához kapcsolódó történeteim és azok szereplői tán még soha ennyire nem voltak aktuálisak. Mindannyian, akik kisebb-nagyobb bűnöket elkövetünk szeretnénk azoktól megszabadulni, különböző módon. A bűn, mint tudjuk nem vallásfüggő, hiszen egy muszlim, aki kávéházat, autóbuszt önmagával együtt felrobbant, és azt hiszi, hogy a mennyországban kap feloldozást. Ezért az életben lévő családtagjai elrohannak a közeli mecsetbe, és imaszőnyegükön térdepelve verik a fejüket a földre, hogy gyermekük „jótettét” Allah jutalmazza meg. A refonnátusok úrvacsorával, a katolikusok gyónássá könnyítnek leikükön. De mint mondtam zsidó újév és a bűnbánat napja, chanuka idején, most az utóbb említett vallás bűnöktől történő megszabadulásáról ejtenék néhány szót. A zsidóvallású emberek ilyenkor, ha egész évben nem is, de mostanság elmennek a zsinagógákba imádkozni, legfőképpen azért, hogy a Jóisten bocsássa meg egész évben elkövetett bűneiket. Táán ez az egyeden egy dolog, amiért nem bánom, hogy' zsidónak születtem, ami tudjuk, hogy nem szégyen, csak évtizedek óta kellemeden. Hogy miért nem bánom? Hát, ha például katolikusnak születtem volna nem szívesen mennék el bűneimet meggyónni egy plébánoshoz, mondjuk Boston környékére, akiről kiderült volna, hogy kicsit pedofil. Nem annyira lenne bizalmam hozzá, de ugyanúgy nem lenne egy modernebb válás a református gyülekezet tiszteletesétől feloldozást nyernem, ha kiderülne róla, hogy kőkemény antiszemita?! De hát, mint említettem zsidó „vónék”, így mi maradna nekem, hát a rabbi. Arról meg nem tudhatom, hogy nem intemetezett-e egy fiatalkorúval esedeges távolabbi céljainak megvalósításához. Az iszlám vallásról nem sokat tudok, de cipőmet levéve, imaszőnyegre térdelve nem nagyon tudom magam elképzelni, főleg ami a fejem erőteljes földreverését illeti. Ennek még fiziká akadálya is lenne, hiszen nem vagyok hajlékony pasi, pocakom is valamennyire útba lenne bűneim ilyetékképpen történő Eloldozásához. így marad az átalam választott csendes áhítat, melyről már nem egyszer leírtam, teljesen mindegy isten házai közül melyikben cselekszem azt. Most legutóbb például Mexikóban Cancun-i szállodánk egyik szalonjában péntek este és szombat reggel zsidó istentiszteletet, vasárnap pedig közös katolikus-reformátusbaptista istentiszteletet tartottak. Ugyanezt elmondhatom az Alaszka partjain cirkáló (cruise) hajóutamról, ahol ugyanezen célból rendezték be a hajó egyik szalonját, és a navigációs tiszt hívta imára, közös ökomenikus istentiszteletre a hajó utasait. A bűn, mint írtam nem vallásfüggő, de most aktualitása miatt hitsorsosaim történeteiből adok át néhányat. Alapítványunk egyik vezetője népes családjával Magyarországon szándékozott eltölteni a vakációját. lizenketten voltak, gyerekek, unokák, dédunokák, ezért természetesen nem szállodai szobát keresett, hanem egy jó nagy lakást. Ehhez kérte segítségemet, melyet sikerült teljesítenem. Épp egy nagyon helyes középkorú hölgy - mielőtt visszament az óhazába 6 hónapos penzumát ledolgozva - arra kért, hogy Pest közepén a Rákóczi út és az Erzsébet körút sarkán lévő hatalmas lakásába szerezzek neki egy nagy családot, aki kibérelné azt. így is történt, a napokban érkeztek vissza New York-ba. A Duna nem „áradozott” úgy, mint ő, hogy még ilyen szép lakást, vastag fallal, magasan lévő mennyezettel, gyönyörű bútorokkal és főleg ilyen kedves háziasszonnyal életében még nem látott A nagy hőség így nem is volt annyira kellemeden a lesötétített hűvös szobákban. Az unokák teljesen beleszerettek a nőbe, alti búcsúestet rendezett számukra. Az egyik kis lurkó ugyanis egész idő alatt pacsintapacsinta szavakat gügyögött, amiről kiderült hogy diós, mákos, túrós, lekváros, kakaós palacsintát jelentett. A ház asszonya nekiállt és sütött vagy száz darabot. És ekkor jött a hidegzuhany. A sok áradozás után a család egyik idősebb tagja megjegyezte, heg)’ hát tudod minden csodálatos volt de megfordult a fejünkben, heg}' nem lehetett-e ennek az asszonynak a papája valami nyilasvezér, alti elveszett családtagjainkat kísérte ki az Óbudai téglagyárba?! Egyszerűen lebénultam ezek hallatán. Majd próbáltam összeszedni magam és csak annyit válaszoltam neki: Te öreg jó haverom, hát így nem lehet élni. Neked akkor az elmúlt 60 éved teljes boldogtalanságban telhetett el, és ez így is fog folytatódni, amíg élsz! Ez szörnyű és elképesztő, ha ezen nem változtatsz. Emlékezzél, ne felejtsél, de próbálj megbékélni és ne ilyen képtelen módon asszociálni. Most az ünnepek előtt tisztítsad meg lelkedet, ne csak te kérjél bocsánatot, hanem magad is próbálj megbocsátani majd hat évtized után. Magamról tudom, hogy ez nem könnyű, de próbáljad meg! Másik történetem egy vallásos, legalábbis magát annak nevező zsidó emberről szól. Egy gyenge pontját ismerem és ez a színpadon történő szereplési vágya. Mindegy, hogy kabaré, konferanszié, poénokat „feladó” néhány szavas szerep, csak színpadon lehessen. Egyszer már jelentkezett egy magánszámmal nálam, amit még a Magyar Klub egyik rendezvényén szándékozott előadni. Immel-ámmal elfogadtam, amatőr buli - gondoltam, belefér. Újság, TM röplap, vagyis a teljes hirdetési eszköztáramba beleraktam a nevét, a névre szóló postai levélreklám vagy háromezer példányszámú levelén is olvashatta becses nevét. A szokásos vasárnap délutáni előadás előtt csütörtökön tartottunk főpróbát. Amikor magánszámát előadta a többi, ugyancsak amatőr szereplőnek „ökölbe szorult a lába”. Olyan orbitális tehetségtelenségről tett tanúbizonyságot, hogy azt még lelkes amatőrtársaim sem tudták tolerálni. Nagyon szépen kértek, hogy próbáljam meg lebeszélni erről a magánszámának előadásáról. Megtettem egy kis „olaj” társaságában, valahogy így: Te öreg, most úgyis hosszú a műsor, dobjuk be ezt a következő klubdélután műsorába, jövő hónapban. OK, volt a válasza, sőt még ő tette hozzá, hogy ne haragudjatok nem volt időm „kidolgozni” a számot, mert nagyon „be voltam havazva” a múlt héten, pillanatnyi időm sem volt. Tudjátok elfelejtettem kiskereskedői múltamat és most már csak a Talmud-dal foglalkozom egész álló nap, sőt talmud-magyarázatokra is felkéréseket kapok több jesivától. Mindenki boldog és elégedett volt, megszabadultunk egy hatalmas tűzvésztől, hiszen ha előadta volna magánszámát a világot jelentő deszkákon, úgy égett volna, mint a nyári bozóttüzek Amerika hatalmas erdeiben. Másnap pénteken behivatott a főnököm, hogy egy Brooklyn-i zsidóközösség felhívta és felháborodva tájékoztatta, hogy én egy műsoros Magyar Klub délutánt rendezek a szokásos 150-200 vendég meghívásával. - Igen főnök, hát te is tudod... - Tudom, de ezek azért fröcskölnek, hogy ugyanezen a vasárnapon este „jön be” egy kisebb zsidó ünnep. Kisebb-vagy nagyobb ünnep teljesen mindegy7 - harsogták, az esti sötétedéskor 8 óra után „érkezik”, és hogy így7, meg úgy... Nem voltam ideges, mert láttam, hogy' főnököm mosolyog nem létező bajsza alatt. Tulajdonképpen teljesen feleslegesen mentem le a telefonközpontukba, mert pontosan tudtam, hogy ki volt ez a kedves „nem bosszúálló” vallásos talmudmagyarázó jóember, aki telefonált. Nem Juci bácsi Biharbajombürgözdről, az „mán” egyszer biztos. Különben is sejtettem, hogy csak kőkemény rosszindulattal állok szemben, hiszen alapítvánvunk spirituális vezetőjét i minden kitűzött programunk előtt megkérdezem, hogv az időpont nem ütközik-e valami vallási eseménybe. Erre csak egy példa. A náci megszállás 60 éves évfordulóját egy hatalmas holokauszt kiállítást rendezünk 2004. március 19-én, vagyis jövő tavasszal. Azonnal ellenőrizte és mondta, hogy március 19-e pénteki napra esik, a megnyitót március 22-re, hétfőre tűzzem ki. Na de menjünk még vissza a kereskedősegéd, talmud-inas, színész-tanonc barátunkhoz. Képes volt egy' ilyen telefonra, csak azért, mert megkértük, hogy ezúttal ne ejtse egyik ámulatból a másikba a nagyérdeműt, bár magánszámát meghallgatva biztos abba ejtette volna. Hej, de meglestem volna, hogy amikor azon a nyáron, amikor ezt a tettét elkövette, az őszi ünnepek idején kért-e feloldozást a Mindenhatótól. Én mindenesetre Plautus-ban bíztam, alti azt mondta: „Nagy hóhér a lelkiismeret.” Táán a lelkiismeretfurdáás és a még több Talmud olvasás helyrebiccenti majd a pasit. Ez a történetem is egy7 magamutogató paliról szól. Na nem színpadon, ő Grafomán Géza, mert imád levelezni, most olyan olvasói levelezésre gondolok. Legutóbb éppen az Izraelben megjelenő Új Kelet magyar nyelvű napilapot tüntette ki levelével. Abban teljességgel bizonyította, hogy mentális problémákká küszködik. Most megújuló betegségét és annak tüneteinek erősödését az okozta, hogy a lap főszerkesztője engem egyik írásában a kédábon járó Mr. Magyar Zsidóságnak nevezett. Levelében agyba-főbe dicsérte a magyar kárpótlássá kapcsolatos munkámat, CD lemezemet, de hát ez, mint tudjuk „olaj a tűzre”. Először dicsér AGYBA-FŐBE majd mocskol NYAKRA-FŐRE. De most nem ez történt! Dicshimnusza végén odabiggyesztett egy ízléstelen lefejező mondatocskát, valahogy így: Hámori nem lehet a kédábon járó Mr. Magyar Zsidóság New York-ban, mivel annak a felesége református. Hát megmondom, ahogy' ezt a palit az olvasók kioktatták, helyre tették, ahhoz én már nemigen kellettem. A laphoz érkezett olvasói levelek írói közül egyeden egyet nem ismerek, még azokat a Ids izraeli településeket sem, ahonnan azokat a szerkesztőség címére feladták. Ennek ellenére nagyon szégyelltem magam a párom előtt, alti nevetve kérdezte tőlem, hogy e rasszista miként vélekedhet Mózesről, akinek a felesége szintén nem volt zsidó? Egyszer egy7 „főszer” írt nekem egy levelet, melyben kioktat, hogy bizonyára tudom, hogy most jönnek a nagy zsidó ünnepek, ilyenkor minden hitsorsos megbocsát azoknak, akik bűnt követtek el ellene. Ő most bocsánatot kér tőlem, és biztos benne, hogy én is megbocsátok nelti, mert ha nem, akkor én esek bűnbe. Több mint 5000 éves történelmünk során nem tudom melyik ősapánk, vagy rabbink taláta ki ezt az őrültséget? En ugyanis csak annak bocsátók meg, aki a buszon a lábamra lép. Szerintem nem bocsánatért kell esedezni, nem bűnöket kell feloldozni, hanem azok elkövetése előtt kell meggondolni, hogy ne kövessük el azokat. S ha mégis elkövettünk néhányat, akkor magunkba szállva keressük kapcsolatunkat Istenhez. Soha nem felejtem el, hogy évekkel ezelőtt egy idős kollégám a nagy' ünnep előtti utolsó munkanapon körbefutotta, mint Nurmi, Zátopek, Kuc, Kovács, Iharos, Owens együttvéve épületünk összes irodáját, emeletét pincétől a padlásig, és nemre, fajra, felekezetre való teltintet nélkül - nálunk sok spanyol kolléga dolgozik - mindenkitől bocsánatot kért. Úgy bámultak, mint Rozi a moziban, megkérdezték tőlem, mit csinál ez a pali. Egyikük nem is ismerte, ugyanis csak két napja dolgozott nálunk, a másik irgalommal kérte, hogy ne esedezzen bocsánatért, hiszen őt soha meg nem bántotta, tán egy-kétszer ha találkoztak - ugyanis ő az éjszakai takarító. Szóval ilyen formális, gépies bűnbocsánatkérések, megbánások helyett nem találom elítélendőnek saját elképzelésemet, vagyis a csendes áhítatot, megbánást egyes-egyedül, és nem feltétlen szükséges, hogy ez templomokban, zsinagógákban történjen. Egyébként ezeknél a történeteiméi nem is az a baj, hogy mely embertársunk is a bűnös, hanem az, hogy mindegyikük vallása köntösébe bújva követi el azokat. Legyen az talmud-tudós, börtönbüntetését letöltött presbiter, gyermekeket megrontó rabbi, vagy plébános, tolvaj, rabló, feleségét agyonverő férj - nem sorolom tovább. Ezek bűnbánásaik után ott folytatják, ahol azelőtt abbahagyták, zsinagógáktól, templomoktól kilépve rövid idő elteltével bűnöznek tovább. Mindig értetlenül olvastam a táltori lelkészekről. Azok a német katonák, akik gázkamrákba tereltek milliólat, ugyanazok vasárnap az auschwitzi koncentrációs táborokban felépített templomokban imádkoztak, majd gyónni mentek??? Na, ne is folytassuk. En vállalom a korábban említett grafomán „művelt” levélíró figyelmeztetését, hogy alti nem bocsát meg a tőle bocsánatot kérőnek, az maga is bűnösnek számít. Ilyenformán legyek én is bűnösnek minősíthető, de sem neki rasszista kifejezéséért, sem az apámat a szemem láttára Dunába lövő nyilasoknak, vagy anyámat a marhavagonba terelő magyar csendőröknek nem igazán tudok megbocsátani.
