A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)
2003-11-07 / 127. szám
20 A HÍD F órum 2003. NOVEMBER 7. FOS UM A Hídfórumában közölt cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség álláspontja szerint a ‘bír szent, a vélemény szabad” 1956 Motto: „ Aki ÁVO, SECURITATE, STASI, KGB ügynök volt, az ma azért ne legyen a szélsőjobboldal elkötelezett hangos híve. Mint tudjuk a vér nem válik vízzé!” Dr. Hámori Péter Már nemegyszer megírtam, hogy nem vagyok úri szabó, aki hozott anyagból készít öltönyöket, de bértollnok sem vagyok, aki hozott anyagból irogat publicisztikákat. Nagyjából képes vagyok egyedül eldönteni, hogy miről is írjak hetenként. Bár most könnyű helyzetben lennék, ha ezt az elvemet feladnám, mert bár 1956 évfordulóin eddig sem kevés segédanyagot kaptam, de ez évben minden képzeletet felülmúló mennyiségben. Erről bővebb felvilágosítással irodaházunk takarító személyzete tudna szolgálni, ugyanis ezek a bizalmas információk elolvasás után mindenesetben „iktatómban”, vagyis szemétkosaramban landolnak. Ez évben, amikor a 47. évfordulót ünnepeljük sem kevés levelet, faxot kapok, képzelem mi lesz itt az 50. évfordulón. Több barátom rendelte már most meg Magyarországon 2006. októberére külföldi társasutazását, nehogy a beígért események közelében tartózkodjanak. Na de ez még odébb van, maradjunk az 1956-os Forradalom és Szabadságharc ez évi 47. évfordulójánál. Mint minden évben most is vagy 11 különböző nevű ilyen-olyan szövetség tart megemlékezéseket, amely számon nem is csodálkozom, hiszen mindenki szeremé kisajátítani magának 56 dicsőségét, melynek hőseiből nem szenvedünk hiányt itt Amerikában. Hadvezérek, tábornokok, nemzeti hősök, röviden hangoskodók hívják és várják rendezvényeikre az itt élő emigránsokat. A már említett levelek, faxok, telefonok és egyéb dokumentumok - melyeket szerintem nem valószínű, hogy csak nekem küldik, szóval azok között egyet minden áldott évben megkapok és ez AZ EMBER című korábban itt megjelent újság. Nem egy írását mielőtt az megfelelő helyére az „iktatómnak” nevezett szemétkosárba dobom elolvasva egy cikk dokumentumokkal igazolja, hogy az itt magukat hősöknek laadó emberkék közül nem igazán sokan vettek részt ebben a dicsőséges forradalomban, azok csak kiabálnak, hőzöngenek hogy miket tettek ők a forradalomért 56-ban. A hozzám beküldött dokumentumok nem kis hányada Magyarországról, sőt Erdélyből, Lengyelországból érkezett, érdekes módon mindegyik ugyanarra hívta fel figyelmemet, hogy nem minden papsajt, van ementáli is, azaz hogy nem mindenki hős, aki azt állítja magáról. Ha ennyi ember vett volna részt a harcokban, akkor a Szovjetunió nem 1989. időszakában, hanem már akkor esett volna szét darabjaira. Sajnos nem így történt, a diktatúra, a túlerő győzött. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy az igazi hősök, akik valóban ott voltak a Széna téren, az Üllői úton, Corvin-közben és számtalan különböző helyszíneken fegyverrel harcoltak, rokkantak lettek, akár az óhazában szerényen, főleg halkan, visszahúzódva élnek. Nem villognak és nem bélyegzik meg azokat, akik koruk, vagy egyéb okok miatt nem voltak aktív fegyveres harcosai a forradalomnak. Hosszú idő óta olvastam először egy interjút, melyben egy itt élő köztiszteletben álló emigráns nyíltan elmondta, hogy ő bizony akkor 15 éves volt és nem fogott fegyvert az oroszok ellen, pedig szeretett volna, de családja nem engedte az utcára. Ez ügyben ő az első, e sorok írója a második, ugyanis a Kilián laktanya tőszomszédságában laktunk és engem egyedül nevelő anyám ugyancsak nem engedett fel a pincéből, hogy ne maradjon teljesen egyedül, ha az oroszok fegyverei végeznének velem, hiszen akkor apám után engem is elveszítene. Igen sok levelet kaptam repatriált magyaroktól, akik felhívták figyelmemet, hogy az itt élők közül igen sokan élnek nem is roszszul olyanok, akik magukat 56 „hőseinek” nevezik. Ezzel szemben ők, akik valóban harcoltak, rokkantak lettek nagyon nehezen tudnak megélni alacsony nyugdíjukból nem éppen megfelelő mértékben megbecsülve hősi tetteiket. Néhány évvel ezelőtt ilyen időszakban hívták fel figyelmemet egy itt élő ávós-tisztre, aki ugyancsak részt vett a forradalomban, de a barikád másik oldalán. Ezzel a palival halála előtti hetekben egy árubemutatón összetalálkoztam. Mint írtam a vér nem válik vízzé és ezt ez a beteg, öreg ember nagyban igazolta. Csendben élt, nagy biznisze volt, azt hiszem ki is állított ezen a bizonyos kiállításon. Csak megkérdeztem tőle miért a másik oldalra lövöldözött fegyverével. Magát beszervezték? Határozott nemmel válaszolt, sőt hozzátette, hogy ő meggyőződésből lett AVO-s. Vérfagyasztó dumájára még rátett egy lapáttal, amikor kifejtette, hogy miért is lett az aki lett? Tudja 45-ben a „felszabadulás” után, igen így mondta, hogy a felszabadulás után rengeteg „kisnyilas” vedlett át „kiskommunistává”, melyek közül nem egyet fel is ismert. Hát ezeket akartam szép sorjában kinyírni, válaszolta hideg fejjel. Mielőtt elrohantam volna előle, azért azt még megkérdeztem tőle, hogyan sikerült kivándorló útlevelet kapnia ide az USA-ba? NA HOGYAN??? Válasz nem volt, majd 2-3 héttel később meghalt, mint olvastam valahol. A mai napig gondolkodóba ejt ez a pali, arra gondolván, hogy azonkívül, hogy aljas csibész ávós volt, de elveit nem adta fel, nem változtatta meg azokat, nem vált kaméleonná, ő megmaradt ávósnak élete végéig, legalábbis magában, azaz ávósként halt meg. Kénytelen vagyok idevésni, hogy valahol ezt a volt pribéket többre tartom, mint a mottómban említet ügynököt, vagy ordító egeret, aki megszámlálhatatlan 56-os hőst juttatott börtönbe és most itt Amerikában a szélsőjobb oldalról ordibál és szidja szülőhazája politikáját. Nem képeznek kivételt ezek közül az ugyancsak a mottómban említett szekusok, KGB-sek, stásisok sem. Pest-megyéből adtak fel címünkre egy itt élő volt szekus fényképes igazolványának másolatát, mely ugyanúgy a szemétkosárban landolt, mint a többi ilyen és ehhez hasonló szennyirat, hiteles dokumentum. De egy kérdés azért csak-csak foglalkoztat. Honnan a fenéből tudott családostul kivándorló útlevélhez jutnia a hetvenes években, a diktátor Ceausescu segítsége nélkül, amikor egy rendes, becsületes erdélyi magyar még a szomszéd városba is csak előzetes szekus engedéllyel vihette fel háztáji élelmiszerét a vásárban eladni. Ezt elmondhatjuk a Kárpátaljáról érkező volt KGB-sekről is, akik itt ugyancsak nem bírnak magukkal. Ezek a leghangosabb szélsőjobboldalivá átvedlett elvtársak. Egyikük egy fotómontázst készített csekélységemről hitler-bajusszal. Mint írtam, a vér nem válik vízzé figyelembevételével ettől én még nem váltam ugyancsak a fél világot lángrarobbantó szobafestő Hitlerré. Azért felötlött bennem a kérdés, ha ennek a fotómontázst készítő, Hitlerhez hasonló betegagyú manusnak fél családját ez a szobafestő gázkamrába küldte volna, akkor saját magáról is készített volna-e fotómontázst hitler bajusszal??? Na de hagyjuk a lírát, térjünk vissza az 56-os forradalom ez évi évfordulójához. Egy „Pesti Srác” nagyon okosan azt fejtegette, hogy nem szomorkodjak, hiszen nem csak az utcán, gépfegyverrel harcoló fiatalok voltak szenvedő alanyai a forradalomnak. A megtorlás időszakában november 4-e után igen sokan váltak áldozataivá, vagy ahogy ő nevezte, közvetett szenvedői, résztvevői a forradalomnak. Én például, az időben már kétszer lettem elutasítva egyetemi felvételem ügyében, pedig „átmentem” melósba és a Viliért nevezetű vállalatnál segédmunkásként dolgoztam, csak azért, hogy a következő évben, amikor újra nekimegyek a felvételi vizsgámnak már, mint segédmunkás jelenek meg, ami ugyebár az osztályidegen megbélyegző elnevezésnél lényegesen jobban hangzik. A forradalom leverése után persze intellektuel igazgatómat is „leverték”, pontosabban internálták. Helyére egy úgynevezett: miniszteri biztost nevezett ki pártunk és kormányunk, ahogy ezt akkor mondták. A palit azért küldték, hogy rakja rendbe, illetve biztosítsa a rendet. Nem tudom mit kellett biztosítania, a kábelek, kapcsoló, nem utolsósorban a biztosítékok nagyon is rendben voltak a polcokon. Az ilyen rendrakóktól a forradalom leverése után mindenki félt, én azt hiszem naivságom és kellő tájékozatlanságom miatt ezt nem mondhattam el magamról, legalábbis, amikor beléptem szentélyébe újabb egyetemi felvételi papírommal, hogy támogató aláírásáért esedezzek. Töltőtolla helyett elővette pisztolyát és azzal kedvesen hadonászva megszólalt. Hát újra találkozunk? * Folytatás a következő lapszámban!
