A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)
2003-10-31 / 126. szám
2003. OKTÓBER 31. AMERIKAI MAGYAR IRODALOM A HÍD 21 PO TPO U R R I Jack Hahn Kedves olvasóink! Régóta szeretnénk már külön oldalon irodalmi rovatot indítani a Hídban. Különösen, mert kisközösségünkben kevés fórumon lehet találkozni magyar irodalmi próbálkozásokkal. Rovatunk ezáltal hiánypótló — ugyanakkor pedig, remélhetőleg, önfeledt kikapcsolódást is nyújt minden kedves Olvasónknak. Fogadják szeretettel. Tárt karokkal várjuk az Önök próbálkozásait is! Szerkesztőség Ha facipőt vagy tulipán virágot látok, Hollandiára gondolok. Ha olvasom vagy hallom a Párizs nevet, az Eiffel torony magasodik szemem előtt. Akaratom ellenére Párizs után Napóleon, Alfred Dreyfuss, Charles de Gaulle neve sorakozik előttem, képzeletbeli figurák. Charles de Gaulle-t a fantázia villámgyorsaságával Kanadában látom, ahol a Quebec-i tömeget próbálja meggyőzni, hogy lehetséges a vizen járni. Miután a franciaországi Quebec-i franciáknak, csak az szép, nagyszerű s bölcs, ami francia, a tömeg megszállottan hallgatta a szónok szavait. Rövid időn belül kitudódott, hogy az egyszerű ember szavát használva az angolokat gyűlölő generális „heccelni” jött Kanadába, mert Churchill és Roosevelt elnök nem avatták be a nácik elleni titkos haditerveikbe. * Egy quebec-i sétám alkalmával láttam egy üzlet ALADÁR címfeliratát. Budapesti Aladár nevű kereskedősegéd ismerősöm jutott eszembe, akinek egy baklövését évtizedek elmúltával is sikerrel idézik. Egyik mindenre panaszkodó „kundschaftnak” a bölcselkedő Aladár azt mondta: „- Nagyságos asszonyom! Az élet olyan mint a Niagara vízesés: egyszer le, egyszer fel!” * Kanada 31 milliós lakosságának 40%-a angol, 27%-a francia, 20%-a európai erede-Tallér Edina Búcsú Tőled tanultuk: az élet ilyenkor megtorpan, aztán újra, pórból magát összegyúrva, kedvetlenül megy tovább. Elmegy most te is: múltunk utolsó, mostanra már törékeny, és esendővé öregedett, imádkozó tanúja. (Idalett anyáink gyermekkori arca. ...Maroknyi zaklatott, egy kedvűvé szürkült, szomorú ember: mint a te drága, legendáktól ismert fiatalságod, úgy repül sóhajtó után eg)' ünnepektől zajos, százarcú család mosolya. Odalett az ártatlan babonákkal feldíszített, imákat mormoló mindennapok anyja... Minden szétszakadt. A tegnapot a holnappal összekötő parancsokat többé nem halljuk a szódtól. Nincs már aki kérdez és mesél, jajong, majd megnyugtat, követel, aztán mindent odaad. /Odalett a lüktető kötelesség biztonsága./ Nincs már, aki megmondja hogyan kell. Nincs aki uszít és nincs már, ki békítsen. Az egykor ünnepektől zajos, százarcú család tükrének szilánkjaiért - eg)- maroknyi, egykedvűvé szürkült, szomorú emberért - többé nem mond imát a kisszoba csendje. Odalett a te drága, öreg illatod. Igazad volt. Megtoqrant az élet. A múlt tündöklő egészének százmarokkal tépték ki a közepét. Tőled tanultuk: ilyenkor az ember fejet hajt, megtorpan, elsirat. Aztán meg)' tovább. Ismered Kanadát? tű. Kanada hivatalos nyelve angol és francia. A 27%-kal rendelkező Quebec-i azt szeretné, hogy a 40% angol plusz 20% európai származású kanadai úgy táncoljon, ahogyan a De Gaulle által felhecceit Quebec-i francia polgár fütyül. Miután a kanadai angol is tud fütyülni, de ellenkező) hangnemben lévő melódiát - a politikai kalamajka hihetetlen konfliktust és gyűlöletet eredmé* Régen nagyon régen, amikor fiatal és nőtlen voltam, meg voltam győződve, hogy sohasem leszek öreg, mindig tisztán fogom látni a szép asszonyokat, lányokat, jól fogom hallani a gyerekkacagást. Tagja voltam egy lestrapált, rozoga hajó utascsoportjának. A hajó piszkos volt. A kapitány fehér-orosz, ravasz, pénzért mindenre kapható, minden hájjal megkent csempész volt. Csempészett fegyvert, titkos gépeket, menekülő embereket. Hivatalos papírok nélkül utaztunk abban a reményben, hogy egy sötét éjszaka sikerülni fog valahol partra szállni. Nekünk tiltva volt a fedélzetre menni. Egy 10 méter hosszú s 8 méter széles teremben voltuk bezárva 87-en. A kis teremben volt olyan, aki, ha a nap kezdett nyugovóra térni becsukta az ablakot. Aztán volt, aki újra kinyitotta azzal a magyarázattal, hogy a forró levegő kissé lehűlt, de még mindig meleg. A csoport két pártra oszlott. Az emberek veszekedtek, előfordult, hogy verekedtek.. Lipi, akivel összebarátkoztam, 195 centiméter magas, izmos boxbajnok, a terítő nélküli asztalra ütött s azt mondta: SZAVAZZUNK! 27 szavazó a csukott ablakra, 40 a nyitott ablakra, 20 hosszabb gondolkodás után a nyitott ablakra szavazott. Az ablak nyitva maradt. * Ha Ford autód van, az az érzésed, hogy minden második autó Ford gyártmány, így voltam én a torontói magyarokkal. Étteremben, hotel előcsarnokban tőlem több méter távolságra olyan hangosan társalogtak, szavukat tisztán hallottam, természetesen, magyarok voltak. Ha az egyik azt kérdezte: - Mi van veled, miért nem válaszolsz? - ismerősök paroláztak. Ha az egyik azt kérdezte a másiktól: - Marha! Miért nem pofázol? - kebelbarátok csevegtek kedvesen. Nem tudom, hány magyar származású honfitárs él Torontóban, de az az érzésem sokkal, több mint Szegeden vagy Kiskunhalason. Egyhetes ott-tartózkodásunk alatt beszéltem újságszerkesztővel, bártulajdonossal, fűszeressel, pincérrel, „kuruccal”, akit még otthon az apja felpofozott ha egy perccel kapuzárás után jött haza - vőlegényével, a taxi sorőrrel, - Pesten stricinek hívták - Tóth Julcsa volt a becsületes neve, itt Mrs. Thompson. Mind magyar volt. Torontói élményem gyöngyszeme: Forgalmas úton lelassított tempóban vezettem az autómat. Jeleztem, hogy balra akarok fordulni. A mögöttem haladó ideges autóvezető tülkölni kezdett. - Hát ez a pasas mit akar? - gondolom mérgesen - talán túl lassan gurulok? Belenézek az oldal tükörbe. Vigyázat! Rendőrautó tülköl. Nyugalom - figyelmeztettem magamat - ne védekezzél, vitatkozzál, akármiért tülkölt a zsaru, neki lesz igaza. A rendőrbácsi kihajolva az ablakon kezével int a baloldali utca irányába. Azonnal észreveszem a kis táblát: ONE WAY. Az hiszen nem kell magyaráznom, ha ez New York-ban történik ... stb. Ez alkalommal nem a megszokott úton utaztunk haza. A térkép szerint 20 mérföld után van egy kijárat Main-be. Minden új élmény érdekes részemre. Érdekel az okos, úgyszintén a butuska véleménye is, mert a monda szerint a gyerek s a buta gyakran igazat mond. (Hogy volt a gyerek és a király aranyruhája?) (Folytatás a 23. oldalon) Egy szép koraőszi regjelen istentiszteletre siettem az „F” metrón. Éppen a keresztény etikáról gondolkodtam, amikor beszállt a fülkébe két magyar srác, akik egymás szavába vágva, hevesen ostorozták az itt élő magyarság „segítőkészségét, jóindulatát”. Keresztény etika ide vág)' oda, én hallgatóztam (mi mást tehettem volna?). Az intrikák, szívtelen elutasítások hömpölygő sorai hallatán eszembe jutott eg)’ gyermekkori élményem. ra. Elmondta, hogy jólmenő vasboltja és nagy' bérháza volt Budapesten. Mindenét elvették. Csupán egy pici garzont használhat lakbérért. Mivel nincs kedve nézni hogyan bitorolják és tékozolják a szorgos munkával összerakott vagyonát, szeretne .Amerikába emigrálni. Valaki segítene is a kivándorlásban, de szüksége volna pénzre. Neki, a rajta lévő ruhán és egy táskányi ruhaneműn kívül semmije sem maradt. Mennyi pénzre van szükséged?” -Segíthetek valamiben Bátori Zoltán kérdezte Huppert bácsi. Úgy húsz ezer forintra” - válaszolt az idegen. (Ez az őszszeg akkor édesapám kétévi teljes fizetése volt.) Huppert bácsi benyúlt a pult alá és elővett egy kopott cémásdobozt. Kimarkolt Mole eg)' köteg százforintost, letette a pultra a jövevény elé. “- Meg sem számolod?” - kérdezte az. Úgy hiszem húsz ezer körül van” - válaszolt az öreg. “- írjunk papírt róla, meg hogy mikor adjam meg?” „- Minek. Nekem nem kell megadnod! Majd Amerikában benyit rád egy másik ágrólszakadt, s annak add oda! Legyen jó szerencséd!” - s kezet nyújtott. Az idegen megköszönte és elbúcsúzott. Kedves Honfitársam! Játssz el csupán egy rövid időre a gondolattal! Mivé lehetne itt Amerikában az a szorgalmas, találékony, ügyes kezű magyarság, ha itt hathatós segítséget - munkát, lakást, információt - kapna, amellyel az „újvilágban” új életet kezdhetne?! Ha büszkén ajánlgatnánk fűnek-fának a - kétségkívül kiváló - magyar vállalkozókat?! Ha az. itt élő magyar vállalkozók nem legyűrendő konkurenciát, hanem egy honfitársat látnának a másikban, akinek jó híre, sikere - a magyarok, tehát - saját jóhírét is öregbíti?! Nehéz elképzelni? Próbáljuk ki! Sok sikert! Brooklyn, 2(X)3. október 20. Boldog gyermekkorom idején abban í kiváltságban volt részem, hogy majdnen napi 24 órán keresztül édesanyám és három bátyám mellett lehettem. Anyuk; varrónő volt és amíg ő szabott-varit, m gverekek mellette játszottunk. Néhí megkért, menjünk el bevásárolni Pisk bácsihoz, a fűszereshez vagy7 Huppert bá csihoz, a rövidárushoz. Egy ilyen alkalommal voltam fül- és szemtanúja egy különös történetnek. Akkor - 1965-ben - 5 éves voltam. Anyukám elküldött néhány cérnáért és „gombbehúzásért". Amíg az öreg zsidó bácsi a textilre rápréselte a fémgombokat, benyitott az üzletbe egy szakállas, kalapos bácsi kopott, fekete kabátjában, nagykampójú esernyőjével a kezében — a meleg nyári délután szokatlan látvány volt. Kisvárosomban az a féltucatnyi megmaradt zsidó, borotvában és átlagos viseletben járt. A jövevény valami számomra ismeretlen nyelven köszöntötte a boltost, majd - mivel oktalan gyermekként nem jelentettem veszélyt számukra - magyarul folytatták a beszélgetést. Kiderült, hogy - bár sohasem találkoztak még - igen sok közös ismerősük van. Ezek közül néhányan élnek ugyan, de többen kivándoroltak, mivel mindenüket „államosították”. A jövevény rövidesen rátért saját bajá-
