A Híd, 2003. január-június (3. évfolyam, 85-108. szám)
2003-06-20 / 107. szám
16 a HÍD Sport 2003.JÚNIUS 20. di! És amikor az államszocialista hatalom 1989-ben összeomlott, hirtelen megszűnt az ellenállás homályos célpontja. Ismét a régi “ellenség”, a zsidóság került a célkeresztbe. Felerősödtek a még régebbi, az 1945 előtti tradíciók már-már elfelejtett elemei. Pártok, parlamenti képviselők, olykor még lelkészek, papok is a kendőzetlen antiszemitizmus propagandistáivá züllöttek. A zsidók tehettek arról, hogy a rendszerváltás letért az igaz “magyar útról”. A liberálisokat, a kommunistákat és az “idegen tőkét” (mintha a tőkének lenne nemzetisége és vallása) megint összevonták a zsidók fogalma alatt, amit a stadionokban ismét az MTK testesíthetett meg a “legadekvátabb” módon. A jól ismert politikai és gazdasági alapú antiszemitizmus könnyen behatolt a szurkolók fiatal generációiba, hiszen a hazai antiszemitizmus és persze az elmaradhatatlan cigánygyűlölet kulturális gyökerei az államszocializmus négy évtizede alatt sem haltak el, noha hivatalos kifejeződési formát nemigen kaphattak. Apáról fiúra szállt a rasszizmus mint szociális betegség. Tézisszerűen fogalmazva, ez az antiszemita bűnbakképzés egyszerre táplálkozik a “keresztény nemzeti” uralkodó csoportok antiliberális és antiszocialista hagyományaiból és az 1989-et követő privatizáció körüli küzdelmekből és általában a multinacionális tőkével szemben alulmaradó helyi-nemzeti tőke kisebbrendűségi komplexusából. A politikai hatalom és az azt kiszolgáló MLSZ tehetetlennek bizonyult mind a mai napig a felhorgadó erőszakkal szemben. A sportsajtó az utóbbi időben általában korrekten fellépett e szélsőségek ellen, noha még a bajnokság végső fázisában az MTV egyik riportere (E. V.) nyíltan rasszista módon közvetítette a Debrecen-MTK mérkőzést. A rendőrség politikai akarat hiányában nem tehetett semmit. 1998-ig a baloldali-liberális kormány kompenzációs alapon úgy vélte, hogy az “új demokrácia” csak nem vág oda a “nemzeti ifjaknak”, 1998-tól a jobboldali kormány pedig a “minden nemzeti erő” egyesítésének szándékával “összekacsintott” a “nemzettel”. A fradizmus nemzeties attitűdje a “csúcsponton” veszítette el “európai” jellegét: amikor a kilencvenes évek közepén a Ferencváros kitűnő BEK-szereplését a “lezsidózott” Ajax homályosította el (1- 5) éppen az Üllői úton. A Fradi Európában szalonképtelenné vált. Ráadásul ez a folyamat anyagi összeomlással párosult: eltapsolták az 500 millió körüli summát. A legnépszerűbb klub szürke középcsapatként 1998 végén elmerült a legképte-Üllói úti bajnoki döntő 2003. május 30. Fradi-döntetlen - elment a bajnokság, ezrek a pályán, tömeges tiltakozás a vezetőség, a játékosok és a tulajdonos ellen, erőszak, vér, az ellenfél és a saját játékosok fizikai inzultálása, engedély nélküli nád tüntetés a szokásos körítéssel, mocskos zsidózással, sieg bdlezéssel - a háttérben Árpád-sávos nyilas lobogó? rendőrség nincs, a biztonsági erők és a bőrfejúek között a határvonal elmosódik. Gyújtogatás, tűzoltók? A tévénézők millióinak szeme láttára. Példátlan botrány, mert a futballerószak és a futballrasszizmus minden lényeges megnyilvánulása egyidejűleg zajlik a szemünk előtt. A fradizmus végső válságban? Június 15. Á FELBOMLÁS HÁTTERE A hetvenes évektől a hagyományos labdarúgás fokozatosan a szórakoztatóipar speciális ágazatává “fejlődött” szerte a világon. A nagy klubok óriási multinacionális vállalatokká alakultak át. A futball nagyon nagy üzlet lett. A futballpiac pedig ennek megfelelően gyorsan monopolizálódott. A vezető futballklubok és a mögöttük álló multinacionális vállalatok olyan árdiktátumokat kényszerítenek rá a futballisták világpiacára, hogy csak a dollármilliárdos “cégek” versenyképesek, Ronaldo, Raul vagy Beckham árából a magyarországi gyermekéhezést meg lehetne szüntetni?... Magyarországon a focirendszerváltást - az “igazi” rendszerváltástól eltérően - még látszat szerint sem lehetett sikersztoriként leírni. Ahogy összeomlott és csaknem eltűnt például a hazai textilipar, úgy a súlyosan beteg magyar futball mint iparág sem tudott a világpiaci versenyben talpon maradni. Az állam, illetve az állami cégek kivonulása nyomán a helyi, “magyar” tőke nem volt képes életet lehelni a honi labdarúgásba, hacsak Stadler kísérletét, amely a börtönbe vezetett, nem tekintjük annak. A nemzetközi pénzbefektetők sem kapkodtak azért a lehetőségért, hogy a magyar labdarúgást feltámasszák. Miért is csináltak volna maguknak a nagy nyugati klubok üzleti konkurenciát, amikor fillérekért hozzájuthattak szinte bármely magyar játékoshoz. A kilencvenes években végbement a magyar futball “szétglobalizálása”. A világpiaci nyitás jegyében a magyar nemzeti bajnokság soha nem látott vérveszteséget szenvedett. A vezető klubok abból tartották fenn magukat, hogy legjobb játékosaikat a legkedvezőtlenebb feltételek mellett is eladták külföldre anélkül, hogy nekik onnan módjuk lett volna komolyan erősíteni. Éltűnt a futballpályák 40 százaléka, megcsappant a futballozni vágyó gyermekek száma? A mélypont ismert: 1998-ban a magyar-jugoszláv vb-selejtezők eredménye 1-12. E folyamattal egyidejűleg megkezdődött a stadionok népének átalakulása. Hasonló folyamatok játszódtak le, mint Nyugaton. Megjelent az új szurkoló: erős kéz, nagy buta fej, majd hozzá sodródott a drogos tinédzser, a fiatal munkanélküli, miközben a régi szurkolók többsége lassan elmaradozott a mérkőzésekről. A szurkolók fiatalabb generációja nálunk is ösztönösen lázadozni kezdett - bár másképpen, mint Nyugaton - az új “szabadpiacos” lumpenkultúrának megfelelően: erőszak, rasszizmus, kirekesztés. A kis szélsőjobboldali csoportocskák otthonra leltek a nagy klubok “kemény magjaiban”. Mire Nyugat-Európában a politika és a rendőrség legyőzte ezt a kórt, Magyarországon a jelenség virágba borult. Nálunk a vezető liberális filozófus az alaphangot megadva a “náci beszéd szabadsága” mellett tört lándzsát a Népszabadságban. Eközben az átalakult Fradi-közönség soraiban (is!) hangadóvá vált egy szervezett mag, amelyben a bőrfejúek és a Mussolini-rigmusokat skandáló hungarista ifjak, valamint a zsidózó és auschwitzozó neonáci csoportocskák is szerepet játszhattak. A FRADIZMUS Hol vannak már azok az idők, amikor a labdarúgás Magyarországon a nemzeti identitás és a társadalmi integráció fontos eleme volt! A fradizmus, amely ugyan történelmileg változó funkciót töltött be a különböző korokban, még a “régi időkben” keletkezett. Minden változás ellenére volt a fradizmusban valami korszakokon átnyúló sajátosság, amely közösségteremtő erő tudott maradni. A magyar és a sváb munkás vagy kispolgár egymásra találása a Ferencvárosban a századfordulón a nemzeti összefogás egy formáját is szimbolizálta. Kezdettől önvédelemnek tűnt a kapitalizálódás természetes velejáróival, az “idegen”, azaz konkurens társadalmi elemekkel, mindenekelőtt a “zsidókkal” (értsd itt - gazdagokkal, értelmiségiekkel, kereskedőkkel stb.) szemben. A mítoszt persze nem zavarta, hogy a Ferencváros létrehozásában éppen olyan jelentős szerepe volt a zsidóknak, mint az MTK létrehozásában a nem zsidóknak. A lesüllyedéstől rettegő dzsentri középosztály is kedvező szellemi-érzelmi közegre talált az Üllői úton. A fradista mentalitás a kisember küzdelmét, odaadását testesítette meg, a Fradi-szív, az “egység és egyetértés”, a mindennapi élet nehézségeivel szembeni összefogás átélhetővé vált a zöld-fehér színek vonzásában. A másik, szintén integrálódni és asszimilálódni kívánó társadalmi csoport jórészt a zsidóságból került ki, és kifejezve e szenvedélyesen magyarosodni kívánó társadalmi elem törekvéseit, Magyar Testgyakorlók Köre néven “eljátszotta” a fő ellenfél szerepét. Más kérdés, hogy az asszimiláció ügyét a holokauszt ad acta tette. A két világháború között azonban a zöld-fehér “tradíció” nem merült ki ebben a konkurenciában: az együttműködésnek, a fair playnek is volt szerepe. Amikor 1940-ben a horthysta hatalom több lépésben betiltotta a zsidótörvények szellemében az MTK-t, a Ferencváros elnöksége volt talán az egyetlen, amely nyilvánosan szolidaritást vállalt a kékfehérekkel. Csak ezt követően zajlott le a Fradi “zsidótlanítása” és a nyilas szélsőjobboldalnak való kiszolgáltatása. A további történet állomásai ismertek: a holokauszt, a felszabadulás, majd 1956, azután a kádári megbékélés, a rendszerváltás. A történelem árjával sodródó kisember 1945 után bűntudatot érezhetett, mert rá hárult a régi rendszer bűneinek számos terhe. A zöld-fehérek még a színüket sem tarthatták meg, a hatalom önkényével szembeni attitűd megerősítette hitüket a “nemzeti ellenállásban”, magyarságukban, zöld-fehér közösségükben. Valahányszor kifutottak a zöld-fehérek, ezrek, sőt tízezrek szíve dobbant meg: most törlesztünk, most majd megmutatjuk nekik, a hatalmasoknak, a rendőröknek és mindenkinek, aki szemben áll velünk. Hajrá, FraA FRADI-MÍTOSZ VÉGE
