A Híd, 2002. július-december (2. évfolyam, 59-84. szám)
2002-11-15 / 78. szám
10 a HÍD Kultúra 2002. NOVEMBER 15. Röviden ■ ÜJABB POKOLI TÖRTÉNETEK Vuity Tvritko baranyai délszláv nemzetiségű fiatal magyar újságíró aki a balkáni háborúról írott riportjaiért megkapta a Pulitzer díjat, könyvet jelentetett meg Újabb pokoli történetek címmel. A kiadó a pécsi Alex-andra cég. ■ Debreceni ósz Az idén ötödik alkalommal rendezik meg a Debreceni Őszi Fesztivált, amelyen egy hónapon át; komoly- és könnyűzenei események, film és színházi bemutatók, valamint gasztronómiai élmények várják a közönséget. A fesztivál november 24-ig tart. ■ Falstaff halála Harminc évvel ezelőtt, a Falstaff szerepére készülve, váratlanul hunyt el a magyar színházművészet egyik legmarkáasabb egyénisége, az igen népszerű Pécsi Sándor. A Komédium Színházban tartottak róla emlékrendezvényt. ■ SZÉP MAGYAR NOVELLA Közel eg)r évtizede indult meg a Duna Tévében a Szép magyar novella sorozat Most újabb tíz résszel folytatódik. Először Mácsai Pál olvasta fel Babits Mihály: Cigányálom című elbeszélését. ■ Óriáscsecsemó A Budapesti Bábszínházban mutatja be Vajda Gergely első operáját, amelyet Déry Tibor: Óriáscsecsemő című színművére szerzett. Vajda Gergely, Kincses Veronika világhírű magyar operaénekesnő fia, s a Zeneakadémia karmester szakon végzett eddig karmesterként működött. Az előadás rendezője Kovalik Balázs s a zenekart a szerző vezényli. ■ Könyvtárosok emléktáblája Az Országos Széchenyi Könyvtárban emléktáblát avattak az 56-os forradalomban és szabadságharcban résztvevő kollegák és Füleld István (1934-1956) mártírhalált halt könyvtáros tiszteletére. ■ Idlyés Gyula száz éve szüutett Száz esztendeje született a Tolna megyei Rácegrespusztán Illyés Gyula a XX. század egyik legtisztább bölcséletű írója, aki az évtizedek atatt titokban történelmi hatású Egy mondat a zsarnokságról című verset írta. Bartók Béla zeneműkiadási taktikája KOTTARENDŐRSÉG Földessy Dénes Németországban már „célszemély” lett a zenei kotta. Csendben figyelik. Ezúttal azonban nem politikai diktatúráról van szó, hanem kultúramentésről. A nemrég hatalmas kultúrbotrányt kiváltott hazai kormányszándék, miszerint a kulturális „termékek” általános fogyasztási adójának kulcsát 12-ről 25 százalékra növelik, - ha ezt nem sikerűit volna a nagy felzúdulással megakadályozni - nemcsak a könyvkiadást avagy a filmgyártást tette volna tönkre. Igaz, e két ágazatban volt a legnagyobb a felháborodás, de van a kultúrának egy kevésbé szem előtt lévő ága, a kottakiadás, amely már e meggondolatlan adónövelési ten’ előtt is bajban volt. A zeneműkiadás ugyanis hagyományosan egy hatalmas kockázatra épül: a kiadó felfedez egyegy - általában ifjú - zeneszerzőt s annak műveit megjelenteti - kottán. Az esetek egy részében a felfe'dezés igazi: a fiatal zeneszerzőből nagy alkotó válik, s a kiadás így megszerzett joga hosszú időn, nem egyszer évszázadon át jőve- * delmez. Hadd írjam le a példaként Bartók Bélánk történetét. Bartók gondos apaként a II. világháborúban, amikor a harci helyzet még kétesélyes volt, úgy döntött, hogy eladja művei egy részének szerzői jogát Németországnak, más részének jogát pedig Angliának. Vagyis e két ország egy-egy rangos zeneműkiadó cégének. így akarta biztosítani, hogy ha bármelyik fél győz, akkor két fiának a győztes országból - amely nyilván előbb-utóbb a gazdagabb ország lesz - rendszeresen járjon a kották folyamatos újrakiadása után a szerzői jogdíj. Ezzel persze hatalmas gondot tett a hazai zeneműkiadás vállára, mert e jogokat rendszeresen meg kell vásárolni egy-egy évre, hogy az immár az egész világon igényelt bartóki életmű folyamatos újrakiadása biztosított legyen. E Bartók életmű ugyanis a magyar szellemi tőke egyik legtermékenyebb hajtása. A zeneművek, vagyis a kotta életébe azonban forradalmi változást hozott a modern technika, mégpedig az olcsó és gyors, könnyű iratmásolás. A nyomdában kiadott, s bekötött kották forgalma tragikusan csappanni kezdett. Olyanynyira, hogy a kiadók bevétele nagy mértékben csökkent, sőt, egyes kottakiadók már tönkre is mentek. Hiszen egyszerűbb s főképp olcsóbb - gondoljunk csak egy nyolcvan tagú klaszikus zenekar kottaellátására! - megvenni egy-egy kottapéldányt, s azt másodpercek alatt, szinte fillérekért lemásoltatni, ha kell igen nagy példányszámban. Hol vannak ma már az öreg színházi zenészek, akik a színészeknek némi pénzért, gyöngyírással lemásolták a kottát! A zenei életéről - és rendfenntartó közgondolkodásáról - híres Németországban ezért már nem csak rendeleteket hoznak a kottamásolás ellen, mint több más államban. Münchenben nemrég megalakult a világ első „kottarendőrsége”. Néhány nyomozót a azzal a feladattal is megbíztak, hogy váratlanul meglepjenek egy-egy éppen próbáló avagy koncertre öszszeült zenekart, s végignézzék a kottaállványokat. Ha rendre rendre nem nyomdailag előállított, hanem másolt kottát találnak, azokat elkobozzák s kiróják a pénzbírságot. Igen ám, de a poroszos gondolkodás következtében, amely nyomokban a mai német rendőrségben is fellelhető - erre mondják Magyarországon a bunkó sarki rendőrt utánozva, hogy „Röndnek köll lönni”! - a német zsaruk elkövettek egy kultúrbotrányt. Másolt kották tömegére lelve az egyik civilruhás zsaruosztag a helyszínen betiltott egy klaszikus zenei hangversenyt. Az így is szimatoló német zsarulegények sorsáról nincs hírünk, de a kultúra és a kottakiadási forma egyensúlyára ideje lenne már valami megbízható megoldást kitalálni. Túlzsúfolt nézőtér az Operában Kárpáti Tünde Az egyik októberi este kellemetlen meglepetésben volt része az Operaház Macbeth-előadására ellátogatok nem kis részének, mivel a mintegy 1200 férőhelyes nézőtér csaknem egytizedét, több mint 100 helyet - mint később kiderült, valószínűsíthetően emberi mulasztásból - duplán adott el a színház. Volt, ahol ugyanarra a helyre egy jegyen kívül egy bérlet is szóit, bár az is előfordult, hogy egy székre két bérletet is kibocsátott a színház. A kellemetlen szituációba került nézőket az incidensen kívül az ültetők nagyfokú tehetetlensége és hárító magatartása is meglepte. Az igen csekély segítőkészséget mutató, többnyire kisnyugdíjukat nyugodt munkával kiegészíteni akaró idős néniket még akár meg is érthetné az ember, ők ugyanis nem a színház közvetlen alkalmazásában állnak, tehát gondolatmenetük szerint nekik semmi közük a történtekhez. Ők csak azt tekintették feladatuknak, hogy a nézőtérre ne kerülhessen be előadást zavaró pótszék. így aztán az a kedves néző, aki a többezer forintos jegyével/bérletével azért érkezett a színházba, hogy megnézze a Henning Brockhaus által rendezett négyfelvonásos operát, három lehetőség közül választhatott: vagy békésen hazabandukolt, vagy végigállta az este fél tizenegyig tartó előadást, vagy - ahogy többen is cselekedtek - elegáns, alkalomhoz illő öltözékben a széksorok közé leült a földre. (Ez a megoldás ugyanis - a nézőtéri rendet biztosító külső cég alkalmazottai szerint - kevésbé volt előadást zavaró, mint az “ormótlan és ízléstelen” pótszékek beállítása.) Természetesen hasonló malőr bármikor előfordulhat akármelyik színházban, a problémakezelés azonban elgondolkoztató, különösen, ha szembesülünk azzal, hogy a nézőtéri felügyeletet egy külső cég látja el, amely egy ilyen incidens esetén közvetlenül nem szenved presztízsveszteséget, szemben a színházzal és annak vezetésével. A direktornak egy olyan intézményben, mint amilyen az Óperaház, ahol a közönség nagy hányada gyakran külföldi vendég, nem szabadna kiengednie a kezéből a publikummal való közvetlen kapcsolattartás eme formáját, mert a segítőkészséget és problémamegoldást nélkülöző ültetői magatartást bizony még a csodálatos és kifogástalan hangzású előadás is nehezen tudja feledtetni, mivel a színházi élményt nemcsak a színpadon, de a színház épületének egészében történtek határozzák meg.
