A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-02-07 / 6. szám
8 A HÉT Politikai, társadalmi és művészeti hetisxemle. Szerkeszti: DÄRI IMRE és KENDE G&ZA. Megjelenik minden szombaton. Előfizetési ára: Egész évre: ...... ................................................. Fél évre ................................................................ $4.00 $2.00 Egyes szám ára ................................................. ..—.10 Szerkesztőség és kiadóhivatal: — Edited and 205 East 85th Street, Suite 202 New York City. Telefon: Lenox 3374 published at: ADÓS fizess! — mondja Amerika és .az adós, Franciaország, fel van háborodva, hogy végül, hat esztendő után, ügyvédi felszólítást kapott. Nyilvánvalóan arra gondolt Franciaország akkor, amikor a kölcsönt megkapta, hogy ezt a pénzt amúgy se kell visszafizetni és most, hogy a rideg valóság ebből a szép álomból felébreszti, dühös és kellemetlenkedő. Erkölcsi okokra hivatkozik Franciaország; a történelemre, Lafayettre és legfőképpen arra a segítségre, amit Franciaország adott Amerikának az amerikai forradalom idejében. Ezt a történelmi adósságot azonban Amerika kifizette kamatos kamataival együtt, Franciaország pedig nem akarja kifizetni a maga adósságát, mely e pillanatban még nem a történelemé. A kívánság, hogy Amerika ne követelje visssza a kölcsönadott milliárdokat Franciaországtól, hihetetlenül vakmerő. Ha ezt az összeget Franciaország nem fizeti meg, akkor meg kell fizetnie annak a száztíz millió amerikainak, akik éppen a Franciaországnak nyújtott segítség következtében ismerkedtek meg az adófizetés gyönyörűségével. Az adósságot valakinek meg kell fizetni és ha a francia állam nem fizet, akkor Amerika kénytelen fizetni, még pedig oly módon, hogy az amúgy is súlyosan ránk nehezedő jövedelmi adókat felemeli. Az erkölcsi igazság, amely mellett Franciaország kardoskodik, az, hogy a duhaj mulatozók cechjét azok fizessék meg, akik ennek a duhajkodásnak kénytelen-kelletlen szemlélői voltak. Rá kell szorítani Franciaországot arra, hogy fizessen; egyetlen centet nem vállalhat az amerikai nép Franciaország adósságaiból. Franciaország nem engedte el Németország adósságait és a legyőzőitektől irgalmatlanul bekollektálják a hadisarcot; ellenben Amerika engedje el azt, amit Franciaországnak adott, ök kapzsiak, de mi legyünk nagylelküek és fizessünk Franciaországért. A kormánynak az eddiginél is erőteljesebben kell követelnie Franciaországtól a fizetést és rá kell emlékeztetni a francia köztársaságot arra, hogy Amerikának vannak eszközei rá, hogy csendőrök nélkül is tudjon kollektálni. A MAGYAR kormány hozzájutott egy gyűjteményhez, amely a külföld^ sajtó ama cikkeit foglalja magában, amelyek a mai magyar rendszerrel foglalkoznak. Ezt az érdekes és kétségkívül értékes gyűjteményt a magyar kormány nem arra óhajtja felhasználni, hogy netán megállapítsa: hogy gondolkodik a külföldön élő magyarság az ő rendszerükről, hanem arra, hogy pert indítson valamennyi “emigráns” hírlapíró ellen. Természetesen hazaáruló pert. Mert aki nem fuj velük egy követ, aki nem az harsonájukat fújja és nem az ő dobjukat veri, aki nem Horthy Miklósban vagy Bethlen Istvánban látja a magyar Megváltót és nem a kurzusban a feltámadást, az hazaáruló. Nem egészen világos, hogy miféle gyakorlati céljai lehetnek ennek a nagyarányú hazaárulási pernek, amelynek legalább is ötven vádlottja lesz? Tudomásunk szerint az emigrált vagy mondjuk, a külföldön dolgozó magyar hírlapíróknak nem igen vannak nagy kiterjedésű birtokaik Magyarországon, amelyeket el lehetne kommunizálni; a feleségeik se hagytak otthon nagyértékü ékszereket és egyetlen vagyonukat, amelynek az örökös kihasználásból és kamatoztatásából élnek: a tehetségüket a magyar királyi kúria sem veheti el tőlük. Arra is kiváncsiak vagyunk, hogy miképen fogják lefolytatni a hazaárulási pert ama hírlapírók ellen, akik amerikai állampolgárok? “Elrettentő” példát sem igen lehet statuálni, mert például e sorok írója, bár életében semmiféle különös hőstettet nem követett el, nem igen fog megrettenni attól, hogy valamelyik magyar biró ur hazaárulónak nyilvánítja vagy kimondja rá a fej- és jószágvesztést. A hazaárulás kimondása sem lehet különösen megbélyegző, némi tekintettel arra, hogy szolgalelkü és mindenre kapható bírák ugyanezzel a címmel tüntették ki többek között Rákóczy Feencet, Nádasdi Tamást, Frangépánt, Martinovicsot, Kossuth Lajost és Károlyi Mihályt. Ebbe a társaságba bejutni nem is egészen utolsó dolog. Nekünk, akik úgy érezzük, hogy szabadságharcosok vagyunk, az ő ítéletük nem fáj, azonban nekik, úgy látszik, irtózatosan fáj az az ítélet, amit mi itt, a külföldön kimondunk róluk. MINDEN oldalról a leghevesebben támadják, ágyuzzák, tépik és marják a reakció rendszerét Magyarországon. A hang ékességében a magyarországi sajtó néhány orgánuma alig marad mögötte az emigrációs sajtónak; a parlamentben izzó a hangulat; az ország gyűlöli Horthyékat; a kurzusról mindenki tudja, hogy a legszemérmetlenebb üzlet: és mégse bukik meg se Horthy, se a kurzus, se a reakció. Merev és szilárd marad a reakciós rendszer. Miért? A válasz egyszerű: azért, mert csak Horthynak és Bethlennek van gépfegyvere és katonája. Evvel a fegyveres erővel kormányozzák Magyarországot és mert a gépfegyvereknek és szuronyoknak senki se akar nekiszaladni, ezért uralkodik Bethlen István Magyarországon és fog uralkodni mindaddig, amig egy szerencsés európai konstelláció ki nem huzza az alapot a reakció kártyavára alól, amelyen a Bethlenék hatalma felépült. Az összeomlásra csak akkor lehet számitani, ha Európában újra a liberalizmus jut uralomra. Nem lehet őket megbuktatni belülről, mint ahogy nem lehetett megbuktatni Ferenc József császári uralmát vagy a cárizmust. A nagy vihar kívülről fog jönni, mint ahogyan kívülről jött a negyvennyolcas március és a kilencszáztizennyolcas október. ESETEK Érdekes jogi eset foglalkoztatja most a munkanélküli ügyvédeket. Egy társaságban, ahol néhány elméleti ügyvéd volt jelen, valaki előadta a következő kis esetet: Egy fiatalember felszállt egy street car-ra, olyanra, amelyen tudvalevőleg hitelbe lehet utazni. Ez a hitelbe való “rájd” úgy történik, hogy csak az ut befejeztével kell fizetni, ellentétben a többi villamosokkal, amelyeken előre szedik a viteldijat. A mi emberünk tehát felszállt és alighogy megfogta a kapaszkodó fogantyút, megszólal a kalauz: — Tessék beljebb menni! Előre uraim! A fiatalember erre két lépést tett előre. Egy perc múlva újabb felszólítás: — Lépjenek előre, uraim. És ez igy ment egész utón, mig végül emberünk le akar szállni. A kalauz kéri a pénzt, de az utas oda se hederit. Végül a kalauz erélyesebben követeli a niklit, mire a mi emberünk igy szól: — Miért fizessek? Hisz’ egész idő alatt gyalogoltam! Esetünk a költővel. Csütörtökön délután beállított a szerkesztőségünkbe egy bozontos hajú honfitársunk. Bemutatkozik, a neve Kázmér Adolár, foglalkozása: költő, jövetelének célja: verset hozott A HÉT-nek. A fiatalembert az őt megillető tisztelettel fogadtuk, de evvel ő nem volt megelégedve. — Kérek a versért 4 dollár 20 centet. Erre már elképedtünk, ahogy illik. — Hogy jut eszébe pont ennyit kérni a versért? — A Bronxból jövök kérem, lent vár a taxim s nem tudom kifizetni, — feleli Adolár. Erre persze már megdöbbentünk. — Mi jut eszébe? Nem tud a versével subwayn lejönni a Bronxból? Mire ő a legtermészetesebb hangon: — Ugyan kérem! Kitől kaphattam volna a Bronxban kölcsön egy niklit? A titkos ‘‘middle name” Mindnyájan ismerjük a tipikus pesti “middle name”-ket. A titkos közép-név tudvalevőleg azt jelenti, hogy valaki, társadalmi pozíciójának megerősítése céljából, leveti azt a csúnya keresztnevet, amelyet pa pája, (helyesebben: tátikája) annak idején adott neki. így lett Budapesten Schwarz Samuból Schwartz S. Sándor, vagy Klein Árminból Klein A. Andor, és igy tovább. Képzelhető tehát egy honfitársunk megdöbbenése, amikor egy pesti látogatója érkezik s névjegyén ez áll: WEISZ S. PINKÁSZ — Te jó Isten! — kiált fel — mi lehet az az .“S,” ha a Pinkászt kiírja melléje! ?
