A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-01-24 / 4. szám
A HÉT 9 BESZELGETES Si A BESZÉLGETÉS NewYorkban folyt le. A társaság tagjai több-' nyíre film-mágnások voltak, — amerikaiak és európaiak — de jelen volt egy-két hatalmas színházi ember és egy nagy könyvkiadó is. Én voltam a társaságban az egyetlen, akinek problematikus mestersége az, hogy történeteket gondoljon ki, amely történetekről azután-a többi ur eldönti, hogy a maga hatalmi szférájában a közönség elé bocsátja-e. A beszélgetés nemsokára valóban erre a kérdésre fordult; és azután hosszú ideig akörül a kérdés körül forgott, milyen történeteket óhajt a közönség. Természetes feltevés volt, hogy az urak a közönség kívánságát — bármilyen legyen ez a kívánság, — hajlandók teljesíteni és nézeteltérés csak akörül keletkezett, helyesen itélik-e meg ők, mit kiván tulajdonképpen a közönség. Ők a maguk dolgában teljesen bizonyosak voltak; kérdéseimet, kétségeimet és ösztönzéseimet derült felsőséggel és megbocsátó mosolygással utasították el; végül olyan árvának és kicsinek éreztem magam, hogy lelkem nyugalma érdekében elszánt cselekvésbe kellett belefognom. — Tudok egy témát, — mondtam határozottan, — amely véleményem szerint millió meg millió embert sokkal jobban érdekel, mint azok a sujet-k, amelyek önök szerint alkalmasak arra, hogy a közönség figyelmét és tetszését megszerezzék.-— Halljuk, halljuk, — mondották az urak tartózkodó jóindulattal. —- Ez beszéd. —'Majd meglátjuk. — Modern sujet? Históriai? Fölöslegesnek tartottam, hogy a téma jellemzésére kiterjeszkedjem és inkább azon gondolkoztam, hogyan fogjak a történet elmondásába. — A cselekmény vidékről indul ki, — mondtam óvatosan, — valami eldugott, kis fészekből, amely olyan messze van a fővárostól, hogy a főváros legtöbb lakója a hely nevét se ismeri, de ha már véletlenül ismeri, akkor azon a véleményen van, hogy onnan semmi jó sem jöhet. Némi aggodalommal elhallgattam. Az urak azonban várakozó pillantásokkal néztek rám és egyikük jóindulatúan próbált a megakadáson tulsegiteni. — Ez a miliő nem rossz, — mondta konciliásan, — különösen, ha a népszokások érdekesek és a népviselet pittoreszk. Hálával vettem tudomásul ezt a biztatást és most már bátrabban folytattam: — A történet hőse egy fiatal iparos; egy csodálatos tehetségű mesterlegény. A jóindulatú arcokra erre köröskörül bizonyos ecetes ború ereszkedett. Egy-két száj egyenesen keserű grimaszt formált; kezek emelkedtek a levegőbe, hogy egyetlen bosszús vagy könnyed legyintéssé végérvényesen elintézzék az ügyet és amikor én kissé ijedten kerestem segítséget jobbra és balra, akkor az urak jóindulatú és nyers tárgyilagossággal megszólaltak: — Ez nem jó. — Ez afféle irói perverzitás. — Furcsa, hogy önök még mindig ragaszkodnak ehhez a proletár-kultuszhoz, amikor ez a proletároknak sem kell. — Nem lehetne az egy fiatal arisztokrata, akitől például a rokonok, vagy gonosz gyám, vagy másefféle elrabolta a vagyonát? — Nem, — feleltem védekezve, — az nem lehet. De engedjék meg, hogy figyelmeztessem rá önöket, hogy Lincoln-nak elnökké való megválasztásában milyen szerepe volt annak a jelszónak, hogy Lincoln ifjú korában két kezével dolgozó munkás volt. — Az igaz — felelte az egyik ur. — Hiszen az ilyesmi még ma is lehetséges. De akkor az a kérdés, hogy az ön sujet-jében a hős karriért csinál-e? — Ahogy vesszük — mondottam óvatosan. — Lehet úgy megítélni a dolgot, hogy a legnagyszerűbb, hogy egy páratlan és példátlan karriért csinál. £ Irta: BÍRÓ LAJOS — Hát halljuk. Hát mit csinál? Hogy mit csinál? Hm....... mindenekelőtt....... látja maga körül a testnek és léleknek azt az irtózatos szegénységét és szörnyű nyomorúságát, amelyyben az emberek sínylődnek. Végtelen szeretetet érez ezek iránt a szegény szenvedők iránt s úgy érzi, hogy az ő küldetése az, hogy őket megkönnyebbitse és megvigasztalja. Erre az érzésre jogot ad neki az, hogy felfedez egy csomó hallatlan és halhatatlan igazságot, olyat, ami soha még eszébe nem jutott senkinek, de amelyet ő közöl mindenkivel, aki hallani akarja. Milyen igazságokat? Például azt, hogy a mohó vagyongyűjtés és a vagyonhoz való ragaszkodás céltalan és oktalan dolog....... — Miiii? Miiiit? Félbeszakított az általános tiltakozásnak részben felháborodva nevető, részben derülten bosszús hangja. De én éreztem, hogy most nem szabad magamat hagynom, mert ha ezen a ponton vitába bocsátkozom, feltétlenül alul maradok. — Igen, céltalan és oktalan, — mondtam sietve és energikusan. Ez az egyik nagy felfedezése. Ezt tanítja; de ezenkívül tanit más éeds és csodálatos igazságokat it. A lénye olyan varázsos, a tanítása olyan lelket üdítő, hogy egyre több hive lesz. Vannak olyanok, akik a régi életüket, mesterségüket, otthonukat egészen otthagyják és odaszegődnek hozzá, hogy követői és tanítványai legyenek. így telik el pár esztendő. Láttam, hogy hallgatóim nem találják a történetet érdekesnek és azon gondolkoztam, milyen részletekre utaljak, hogy érdeklődésüket felkeltsem. Egyikük azonban közbeszólt: — De hol ebben a történetben a nő? — Vannak nők is — mondtam sietve. — Női hívei is vannak, sőt tanítását éppen a nők érzik csodálatos áldásnak és mennyei jór téteménynek. — Sok nő: az kevés.Egy nő kellene. Nagy vezető szerep. — Lehetne — mondtam óvatosan — például egy kurtizán, aki az ő kedvéért feladja a régi életmódját. — Kurtizán? Ilyesmivel óvatosan kell bánni. De végre nem lehetetlen. Hailjuk tovább. De nem a tanításait. Cselekményeit. Mit csinál a hős? — A hős....... érzi, hogy eljött a nagy fordulat ideje és elmegy a fővárosba. Itt a nép mámoros örömujjongással fogadja. De az ellenségei résen vannak. Egyrészt rágalmakat terjesztenek róla, másrészt feljelentéseket tesznek ellene. Sikerül a közvetlen környezetében is megvásárolniok egy embert és nemsokára sikerül az állami hatóságokat rábírni, hogy tartóztassák le. Elfogódva néztem az urakra, ők azonban most valóban azt várták, mi fog történni. Egyikük úgy érezte, hogy segíthet az elfogódottságomon. — Itt jó detektiregény-technikával kellene dolgozni, akkor ez nagyon érdekes lehet. — Igen, feleltem bátortalanul. —Itt lehetne olyan technikával dolgozni. — No, — mondta jóakaratu támogatóm, — tehát le akarják tartóztatni. Erre ő mit csinál? Uccai harc, — mi? — Nem, — feleltem, — nemcsinál semmit. — Semmit? — Semmit. Ő érzi, hogy ennek igy kell történnie és ezért még a legközelebbi hiveinek is megtiltja, hogy valamit tegyenek a védelmére. Ez a fordulat nagyon kevés jóindulatra talált. Úgyszólván általános fejcsóválás keletkezett. T
