A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-07-18 / 29. szám
A HÉT 8 GONDOLKODÁSOK Irta: LADÁNYI MIKLÓS. Holdas éj a Central-Parkban. Nem a legfrisebb aktualitással akarom olvasóimat kerülgetni, de valami néma élményt árulok el, azt ami nem ma hétfőn ment által rajtam, nemis vasárnap vagy tegnapelőtt szombaton, hanem bennem él és benned is, mióta sok tízezer évre visszavisszük átöröklődött életünket. Ballagtam és velem ballagott a pajtások csapata. Néhány szépasszony is. Leheveredtünk a fűbe s hallgatott körülöttünk a süket csönd. Föltekintettem az égre. A jó Isten tudja, mért akarom neked rideg materialitásra szoktatott, tapadó hőségben elnyűtt new yorkinak elmesélni, hogy milyen volt az ég ezen a csütörtöki estén. Mért jutott mindannyiunknak eszébe, akik hanyatt fekve felpillantottunk a csillagos égre, hogy mégis csak az ég a legkábitóbb csudája az életnek. Milyen szép is lenne naplót vezetni az égről, minden éjszaka leírni milyen szinü és formájú felhők képződtek, milyen csillagok voltak kint, melyeket takart el a borulat, mert minden istenadta éjjel más és másképpen néz ki a menybolt. Engedjék meg, főleg hölgyolvasóim, hogy a fantáziájukat kissé magammal cipeljem. Elvégre a józan, reális élet olyan, mint a csuszó-mászó, gravitációs átokkal röghöz tapadt mivoltunk s megpihenünk, ha labilis légrétegek közé emelkedünk fel néha. Nem képzelték-e el még hölgyeim, hogy a föld Isten festménye és az ég az Isten palettája? Az égen úgy el tudok ilyenkor gyönyörködni, mint egy piktor barátom színes palettáján, aki váltig magyarázta nekem készülő uj vászna nagy kompozícióját és én nem tudtam levenni közben szememet a paletta ezer szeszélyes szétmállott színfolt j ár ól. Tegnap este a Central Parkban különös nyári estén feküdtem a fűben. Száz és száz hőségtől elgyötört ember körülöttem szanaszét. Mégis mily csönd volt a megenyhülésben. Zsolt barátunk evolucionális erőktől serkentve húsz lábnyi magosra szállott egy fa lombjai között és onnan andalította el dalával hallgatóit. Olyan meglepő és elérzékenyitő volt, hogy muszáj volt mindenkinek oda figyelni. Én mégis megszöktem gondolatokban a csillagvilág felé. Nem hiszem, hogy holdkóros volnék, mégis kisértem a holdat le nem véve róla szememet. De szép vidéken vitt keresztül pályáján. Mintha csupa mennyei jegesmedvebőrből lett volna összefoltozva a holdtól megvilágított része az égnek, vagy pedig csupa gyöngédszélü és szinte langyos jégtábla úszott volna sűrűn odafent. Vagy mintha valami elérhetetlen szürkeségü Charmeuse szövet hullámzott volna vég-vég után, olyan selyemszövet, amiből Neked rendelnék selyemruhát makacs asszonyom, szivem egyetlen ambíciója, hogy már jönnél... jönnél! Ugy-e nem is furcsa, hogy ily rekkenő forró nyári estén képzeletem hófelhőket, nagyszemű puha hűsítő hópelyheket és hófúvások szelíd láncolatát tárja elém. Legalább gondolatban megenyhülök. Valami át nem élt emlék, valami tökéletlenül álmodott álom amint a megfagyott hold szállott fényesen végig az égen és a csillogó csillagok édes irammal futottak előtte. Gyermekkori képzeletem terjengett az égen, amikor a csillagok, szaladó szánkók lámpásai voltak egy homályos világ boldog telében utazva, messzi utolérhetetlenül... S a hold... A hold úszott jéggé fagyva, vezetve a messze világba, régi hazákba. Fölkönyököltem és óvatosan körülnéztem, nem csip-e rajta valaki a titkos passziómon!... Mindenki a lengő holdat követte pályáján. A tiszta, mosolygó, bágyadt kép olyan volt, mint egy halott kis lányé, aki a befőtt izével a szájában szenvedett ki. Egyik elment vele bérces hazájába, ahol hegyek őrzik minden oldalról a régi felvidéki kis várost. Ahol kora tavasszal kosaras ablakokat fehérrózsák fontak körül és hosszú, öreg kőkeritéses kerteknek fái, mint puha, fátyolba burkolt női fejek lenn Keleten, úgy nézegettek át a kőfalon a rejtelmes éjszakába. Különös formájú fehér vonalak ágaskodnak most a hold körül és vele látom én is a távoli hegyeken a várromokat, csipkés, fantasztikus hajdani regék emlékeit, amikof nem cseh és román volt az ur bérces hegyeken, szelíd lankákon. A másik alföldi fiú, tanyai vidékre kiséri képzeletében a holdat, oda, ahol a Hortobágy szellője is lengedezett. Nyárestén bekukkant az ivóba, ahonnan mindig citerahang hallatszott ki. Most bizton idegennvelvü kurjantástól visszhangzik a csárda. Szerb, horvát nóta járja ott most, mig a vastag vérü kun gyerek amerikai igát húz. Megint másik a Jezsuiták klastromára gondol, ahol megingatták hitét és itt a nagy forgatagban akar már évek óta megnyugodni. Másiknak derűsebb képek jelennek meg. Nagy sikerek emléke, lelkes tisztelők kézszoritása banketteken. Vagv még édesebb emlékek: a jólét élvezése, az Alnesek lejtője, a drága egyetlen Itália. Csudás emlékeztető a hold nyugalmas hűvössége. Most két lanka között tündököl. majd két felhő között ellebeg. Most felhőben van megint és fehéret sugároz széjjel a fehérbe, — úgy fest, mint egv boldogtalan Pierrot-arc, a kövér fehér gallérban. Tudom, hogy tolakodnak most ég felé a hasonlatok és imoressziók mindazok leikéből, akik itt a hőség elől keresnek nagyvárosi menedéket. Olv édesen hasogató szűz enekedés ez. amelynek semmi köze a művészethez, a világhoz, a politikához. Ilyenkor röstellem, hogy ellenségeim voltak és talán vannak. Bánt, hogy az a négy zömök, sötét, villogó szemű olasz a fának támaszkodva valamikor oktalanul rámlőtt gyilkos fegyverrel és én vért szomjazva rohamoztam ellenük. Minő oktalanság volt. Mily áhítattal hallgatják az idegen ajkról hangzó “Sole mio”-t a falombok közül. Mit kéne nekik mondani, hogy elmosolyodjanak a múlton?! Mi közöm nekem ehhez a gigászi városhoz és minden dolgomhoz, amit benne végiek? Mégis mily varázzsal tart nagy kohójában és ha kiszabadulok, újra vissza von. Miért van az, hogy mind-mind itt maradtunk, akik szidalmazták, megszólták, szapulták. Hát nem vagyunk holdkórosak, de ennek a csudavárosnak a vonzereje köt, lenyűgöz bennünket. Ficánkolunk, de hiába. Csak beszélünk, de az egész énünk belefőtt már az uj fájdalmak és uj lehetőségek élettömkelegébe, amit újvilági életnek nevezünk. Ne beszélj békétlenkedő, de eredj vissza szó nélkül. Fizesd meg a tandijat, aztán gyere. A higgadt hideg hold majd vissza vezérel. Mert holdkóros tudatlan betegség vonzott, mikor a távoli tengerentúlért epekedtél. A társaimat otthagytam tudtomon kiviil. Kint vagyok a Riverside Drive-on. Milyen szépen hajlik a parti lámpák elhaló sora, ez a hosszú • gyöngysor, amelyet a várog a csalfa folyó nyakára akar tenni, de amelyik kibújik alóla, hogy belelóduljon a félelmetes nagy óceán torkába. A hold csak világit, de nem világosit fel. Pedig nem értem, hogy miért kell rossznak lenni s miért szeretem az öldöklő fegyvereket, holott ily nyugalomban úgy retteg a lelkem tőle. Dr. ÁDÁM GIZELLÁI ASTORIA, L. I. 3504 Woolsey Avenue megnyitotta orvosi rendelőjét j Rendelő órák: reggel 8—9-ig, I délután 1—2-ig, 6—8-ig. Telefon: Astoria 5526-J
