A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-06-20 / 25. szám
10 A HÉT A tegnapok ködlovagjai.-------------------------------*---------------------------1_ A magyar Habsburg, egy régi udvarház utolsó gazdája. Irta: KRÚDY GYULA. Szent Margit szigetén, 1925- ben. Nevezetes volt rózsafáiról; tiszaujlaki, Roykó-féle pedrővel körülteremtettézett bajszáról; az önkéntes tűzoltóiról; a cigányszótáráról; egy Habsburg, aki olyan különc volt, mintha Jókai Magyar Nábobjának lenne egyenes folytatása. Amig élt az öreg József főhercegnek hívták és kaszárnyákat neveztek el róla. Anekdoták lettek belőle... Nézzük, melyek igazak az anekdotákból a Magyar Habsburgról, amikor azok az adomázgató magyarok már féligmeddig odahaza maradtak legfeljebb árnyékuk, emlékük maradott meg a vidám asztaltársaság mellett. * J. fhg. kvártélyt adott magyar íróknak — már csak ezért sem szabad végleg elfelejteni őt. Borongó esti sétáimban, ott a sziget lakatlan részén: egyegy faderék mögül előlépnek régi irók, akik itt a József herceg vendégszeretetét élvezték. A szenvedélyes kigyófánál turistabotjára támaszkodva áll Tors Kálmán, az a pedáns magyar iró, aki világjáró angolnak öltözött akkor is, ha Pestről egy budai kisvendéglőbe ment vacsorázni. Már pedig vacsorázni nagyon szeretett és az er-telen hónapokban ritkán hiányzott asztaláról a rákleves, amelyet a maga receptje szerint kellett elkészíteni számára. (Petrezselymes rizskásával, amelybe a rák belső részeit is elkeverték, az epe kivételével). Külön asztala volt a legtöbb vendéglőben, igy a Margitszigeten is, ahonnan féltékeny szemmel őrködött az ételporciók nagyságára, amelyeket némely megvesztegető külsejű dámának, valamint dús borravalóval vesztegető öreg tőzsérnek a fogadó konyhájáról kihoztak. Dehogy is merték volna megröviditeni a tekintetes urat, hiszen a legkisebb pikoló is tudta, hogy a Fővárosi Lapok ünnepelt tárcaírója olyan kegyben áll a főhercegi családnál, hogy még Klotild főhercegnő is vele szokta magát kisértetni, ha kedve kerekedett körülnézni kertjeiben. Ilyenkor a főhercegnő minden alkalommal elmondatta magának az Íróval azt a történetet, amikor egy nyári délután százötven rákot evett meg egy ültőhelyében. — Igen, de hideg lábvizet kellett utána venni — tette hozzá történetéhez minden alkalommal T. K. A kövér lédik már akkor is mérhetetlenül unatkoztak a kerti padokon. Sokáig eltűnődtek rajta: vájjon, miféle szellemességekkel mulattatja a tárcaíró a hercegasszonyt, hogy az olyan jókedvűen kacag? Talán ennek a jókedvű nevetésnek volt a következménye az a történelmi könyv, amellyel T. K. nemsokára kirukkolt, amelyben megírta a főhercegi család birtokának: a Margitszigetnek történetét. Kár, hogy a rákok történetét nem vette föl könyvébe. * A vendégszerető József főherceg más magyar Írókat is kitüntetett meghívásaival. így mindnyájan tudjuk, hogy az Akadémia titoknoka, ama takarékos Arany János ur kora tavasztól késő őszig a szigeten lakott, amit bizonyára nem tesz meg, ha a maga szegény zsebére menendenek vala a nyaralási költségek. Igaz, hogy az öregesedő férfiú sokkal kevesebb időt szentelt a szigeti kocsmának, mint általában ezidőtájt az irók tisztelték a vendéglőket. Neki vonhatta Piros Józsi, főhercegi cigányprímás, ahogy akarta. Nád karosszékét ott a nagy fák alatt nem hagyta el semmiféle nóta vagy rákleves kedvéért. Rendszerint korábban ebédelt meg, mint a szokásos délidő elkövetkezett, mert nem szerette, hogy a pestiek megbámulják ama szalontai szokását, hogy saját késével szeldesi a kenyeret. Mogorva ember volt A. J. Hallgatag, mint egy kálvinista varjú. Bozontos szemöldöke alól nagyon furcsán tudott nézni, ha egyikmásik olvasója rajt felejtette a szemét. Kényelmetlenül feszengett még a szép és kedves úrnők pillantásaira is. A vasárnapi járókelőktől pláne irtózott. Itt a nagyvilágias szigeten is megmaradt egyszerű szalontai rektornak. (Dehogy is azon a helyen szokott üldögélni, ahol most szobrát mutogatják a gáláns ciceronék kiránduló hölgyeinek! Némelyik hölgy minden esztendőben más lovag ajkáról hallgatja A. J. szobra előtt a költő történetét. És mindig újra elámulnak az egyszerű történelem csodálatosságain.) Arany odavitette a karosszékét a főútnak ama részletéhez, ahol a legnagyobb fák borulnak össze, ahonnan manapság az ut a Víztorony felé kanyarodik. Itt ült öregesen, mérgesen, magában zsörtölődve az akadémiai kiadványok fölött. Ha tőle függ vala: egyetlen uj könyvet sem ad ki az Akadémia, mert neki nem volt elég jó egyetlen iró sem ahhoz, hogy munkájára nyomdafestéket pazaroljanak. Szigorú kritikusa volt magának, másoknak... — Jöjjön, professzor ur, nézze meg a rózsafáimat, — szólalt meg mellette egy huszárőrmesteri hang, karcos, szilvóriumos, trombitás. Fehér, nyári katonai zubbonyban (rangjelzés nélkül), ócska, sárgára szívott kertészkalapban a főherceg jött el békitgetni az elégedetlen költőt. A. J. eleinte a főhercegre is haragudott, hogy megzavarta őt békétlenségében. Mi köze van neki a rózsafákhoz? Akár sohase lásson egyet sem. Lánynak, asszonynak való a rózsafa, nem pedig egy akadémiai titkárnak. De hát mégis csak összeszedte magát, mert a házigazdát nem lehetett megsérteni. — Nem bánom, mehetünk, — mondta, legyőzve magában epét, mérget, görcsöt. József főherceg jóízűen mosolygott a szürke bajsza alatt. Jól ismerte ő A. J. rigolyáit, hisz esztendőkig volt a házigazdája. — Tán már megint a gyerekhad zavarta a professzor urat? — kérdzete a főherceg. A költő nagy hajducsizmáiban, térdig érő atillájában, csomósra hurkolt esernyőjével ott ballagott a király atyafia mellett, 'ezért csak csendesen mondta el véleményét: — Ezek a pesti asszonyok azt hiszik, hogy nem is teljes a margitszigeti kirándulás, ha a gyerekekkel kezet nem csókoltatnak nekem. Mintha csak azért is lennék itt... A térdemet hasogatja, amikor hallom: “Eredj oda a bácsihoz és csókolj kezet!” Nem tudok hová elbújni. Az öreg József ur megértőleg hallgatta a költőt: — Az én kertembe is minduntalan benyulik egy-egy kéz a rózsáim után. De hát én már megszoktam. Az ember az életét rövidíti a bosszankodással. — Könnyű a fenségnek. Kapja magát és elmegy Alcsutra nyaralni, ha megunta a szigetet. De hát hova menjen a magam fajta szegény tanárember ? — Nono, tudom én, amit tudok, — nveetett a másik öregember. — Van a professzor urnák egy huncut kis zacskója. Ha megrázza, csak úgy csörömpölnek benne a körmöciek. De hát mit is csinált volna azzal a sok pályadijjal, a mit életében összenyert? Erre lett valóban mérges A. J. — Úgy tudom, megint a Gyuri inas pletykázott. De majd levágok a romoknál egy mogyorófa-vesszőt és kiporolom a kabátját, akkor, mikor benne van. Nincs nekem pénzem, fenséges ur. Azokat a bizonyos pályadijakat már régen elköltöttem.
