A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-05-30 / 22. szám
A HÉT 9 A TEGNAPOK KÖDLOVAGJAI Esterházy, Rotschild és a többi aranyemberek. Irta: KRÚDY GYULA. Esterházy! — Ez a név úgy a tizenkilencedik században, mint a huszadik században álmot jelent; magyar álmot a pazarló gazdag emberről, a bugyellárisban két kézzel vájkáló úrról, a bankókat gabona módjára szeleltető, az aranyat és ezüstöt vékaszámra mérő gazdáról, akinek alakja szinte a népmeséből való. Jelentette a gazdag magyart... A magyar fantáziában az Esterházy név jelentette mindazt, ami a földön is menyországgá teheti az életet... A valódi kiskirályságot, amely nem olyan, mint az anekdótabeli kiskirályság, amely a falu határánál végződik, hanem azt az uraságot, amely közvetlenül öregkirály után következik. Jelentett olyan terjedelmű földeket, amelyeket még a vadludak se tudnak átrepülni egy éjszakán, hát még maga az álmodozó ember, aki ezeknek az éjjeli madaraknak csupán csalékony kiáltását hallja! Jelentett forgós, lobogós tornyu kastélyokat, amelyek unalmukban a tó tükrében nézegetik magukat, mert a gazdájuknak nincs ráérő ideje a meglátogatásukra. Palotákat utcaszámra, amelyekben legfeljebb a kapus nevelgeti szakállát, a bezárt termekben kedvükre élhetik meghitt életüket azok az arcképek, amelyek egymást szerették, vagy hátat fordithatnak egymásnak a haragosok: — a cselédség odalent iszik a józsef-utcai Ivkoff-vendéglőben, ahová emberemlékezet óta járnak a dologtalan urasági emberek... * És azok a szekrények, ágyak és egyéb ódon bútordarabok, a melyekbe a hagyomány szerint valamely lélek költözött, pattoghatnak kedvükre, senki sem nyitja rájuk az ajtót. Ezek a paloták valóban úgy vannak becsukódva, hogy csak álmában bujhatik át a kulcslyukon a közönséges halandó, — azt pedig még Nagy Ignác, a legfantasztikusabb Pesti Titkokban sem merte megírni, amit a napokban hallottam Ivkoff bolgár barátom fogadójában, hogy egy Lovarda-körüli palota egész személyzete megkapta cselédi bizonyítványát. Hogyan, mondom magamban, hisz ezek a cselédségek állandóbb, generációról generációra terjedő uraságot jelentettek, ami nem mondható el még az állami stallumokról sem? A palotákban születnek és nevelkednek a grófi mosónők gyermekei, éppen úgy, mint a majoreszkók? — Bolgár barátom, bár lakatalakú szakálla van, megsúgta, hogy a “személyzetet” azért kellett sürgősen elbocsátani, mert a távollevő grófnő hálószobáját titokban kiadták szerelmi találkozások céljaira, mint a pletyka mondja, még zsidóknak is. Egy ottfelejtett zsebkendő árulta el az egész rémtörténetet, amilyent is csak ebben a romlott században hallhat az ember. — De én bevallom, hogy bár többször megfordultam az Esterházy kastélyokban, sohasem j ütött eszembe megbántani a házigazdát azzal, hogy bármelyik bútordarabját ledegradáltam volna személyes használatomra. Aminthogy nem tudom megérteni azokat a különc embereket, akik azzal dicsekednek, hogy egy Tisza-szivar ellenében megengedte nekik az őr, hogy a bécsi császári múzeumban meghempergőzzenek Mária Terézia ágyában, amely olyan tágas volt, hogy a megtermett császárné akár összes gyermekeit maga mellé vehette volna. Nem értem meg a dicsekvőknek azt a fajtáját sem, akik azért utaznak el Veszprémbe, hogy ott megvesztegessék a sekrestyést, aki szemet huny ama merénylet előtt, amikor az utazó valamely régi püspöki süveget megpróbál a fején. Én csak tisztelni tudom a régi, nemes palotákat, még tulajdonosaik távollétében is; nem, még egy ritka könyvet sem csúsztattam soha a kabátom alá, pedig talán ennek a kisértésnek a legnehezebb e - lenállni, még annál a cselekedetünknél is, hogy régi kastélyok szemlélődésénél rendszerint bekukkantunk arra a helyre, ahová Ferenc József vagy a gyönyörű grófnők is gyalog jártak. * Az Esterházy-név legenda, a melynek még a régi Magyarországon is voltak örökös Íródeákjai, aminthogy a középkorban a könyviró barátok sem tették le késő vénségükig a tollat, akármennyi csodatételt írtak össze. A tizenkilencedik század végén, amikor valójában düledezni kezdtek a magyar udvarházak (nem pedig már akkor, mikor Gyulai Pál írja regényét Egy régi udvarház utolsó gazdájáról), jóformán csak két nevet lehet hallani azokban az órákban, amikor a magyar ember álmodozva néz a pipája füstkarikái után. Az egyik név: a Rotschildé. — Hiszen voltak más nevek is Magyarországon, amelyeket tudott minden gyerek: ily név volt például: Ferenc József vagy az öreg Tisza, — mig a női nemen levők a Jókai keresztfiának, a hosszúba jszu hajósembernek, Tímár Mihálynak is elsóhajtották a nevét, ha máskor nem, hát álmukban — de az ország komoly, meggondolt, alapos lakossága már csak ama Esterházy vagy Rotschild nevéhez ragaszkodott, ha már ábrándozásra adta a fejét. Hányszor sóhajtott fel a régi világban váltóhamisitó, hogy nem kaligrif ázhat ja a mindenkori világoszöld cédulára az Esterházy nevet, amelyre “még Rotschild is ad!” Hányszor álmodta a vándorlegény a mesemondó vén fűzfák tövében, hogy az előtte messzire nyújtózkodó országutat ama régi Esterházy sóval hinteti be hófehérre, hogy Mária Teréziát nyár derekán is iramszarvasoktól vont moszkvai szánon vihesse Bécsből Kismartonba! Hányszor meresztette a szemét még visszafordultában is a merengésre amúgy is hajlamossá válott dunántúli utazó, amikor a fuvaros egy-egy ostornyéllenditéssel rámutatott kacsalábon forgó kastélyokra; napsugár-simogatásokra szendergő óriási parkokra; a szemhatárig ezüstben ringatózó tavakra, a melyekből néha feldobta a fejét az aranyhal; vadaskertekre, a melyekből az őzikék oly szelíden nézegettek elő, mint a gyermekek képes-könyveiben... és a fuvaros azt dörmögte vöröskés bajusza alatt: “Ez is az Esterházyé. És a kovácsmühely, ahol patkolni fogunk, az is az Esterházyé.” És ugyanaz a fuvaros, bár erről az alkuban szó sem volt, váratlanul megállóit sárga, tornácos, nagyvásároknak tervezett udvaru ven-KÉRELEM ELŐFIZETŐINKHEZ! Igen kérjük azon előfizetőinket, akiket legutóbb levélben szólítottunk fel előfizetésük megújítására, hogy hátralékos előfizetési dijaikat most már haladék nélkül küldjék be hozzánk. Nagyon sok előfizetőnkkel sokáig voltunk türelemmel és vártunk, hogy előfizetésüket megújítják, annál is inkább, mert lapunkat nem küldötték vissza, arról le nem mondtak és igy joggal hihettük, hogy lapunkat olvassák és szívesen látják otthonukban. Hogy hátralékos előfizetőinknek is megküldhessük lapunkat, majdnem erőnket meghaladó anyagi áldozatot hoztunk. A köztünk és olvasóink között fennálló belső kapcsolatnál fogva hisszük, hogy ezt méltányolni fogják és hogy ezen utolsó kérésünknek eleget fognak tenni és hátralékos előfizetési dijaikat beküldik. AZON HÁTRALÉKOS ELŐFIZETŐINKNEK, AKIK A JÖVŐ HÉT FOLYAMÁN ELŐFIZETÉSÜKET NEM KÜLDIK BE, A LAP KÜLDÉSÉT BESZÜNTETJÜK. 1
