A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)

1925-05-09 / 19. szám

VOL. II. No. 19.

NEW YORK, MAY 9, 1925.

EGYES SZÁM ÄRA: 10c.

ŐftfeP

Szerkesztik: DÉRI IMRE és KENDE GÉZA

A HÉT, Published Every Saturday by A HÉT, Inc., at 205 E. 85th St., New York, N. Y. Subscription Rates: One Year $4.00. Six Months $2.00. Single Copies 10c. Entered as a Second Class Matter, March 13, 1924, at Post Office of New York, N. Y., under the Act of March 3rd, 1879.

AZ ARANY ÚTJA

Ezen a héten az arany volt a legnagyobb szenzáció. Az arany, ez a sárga, titokzatosan csillogó fém, amely tulajdonképpen semmiféle szerepet nem tölt be az életünkben, amellyel nem lehet fűteni, amelyet nem lehet megenni, amely nem fejleszt magából energiákat és a mely mégis ott áll az egész civilizált élet közepén, — furcsa sárga bálvány, amelynek a rettentő tiszteletében töltjük el mindnyájan egész életünket. Az arany Isten legfőbb papjai, a bankárok és a pénzügyi szakértők, a politikusok és az államférfiak az aranyról beszéltek ezen a héten. Az angol pénzügyminiszter, Winston Churchill, bejelentette az angol parlamentben, hogy Anglia visszatér az aranyparitáshoz, azaz: az angol pénznek megint pontosan ugyanannyi értéke lesz, mint a mennyi volt a háború előtt, a mikor bárki bemehetett egy egyfontos bankjeggyel az Angol Bankba és kapott érte egy font értékű aranypénzt. Angliában is, de az egész világon is lelkesedve fogadták Churchil bejelentését. Ha Anglia behozza az aranyparitást, mondották, azaz: ha az angol pénz is csengő aranyat fog érni, mint a dollár, akkor Európa valamenynyi többi országa utána táncol majd Angliának. Vége lesz a sok értéktelen papírpénznek, megint visszatérnek a jó, “békebeli” állapotok, a régi, jó idők, amikor nem kellett ilyen idegen szavakat tanulni, hogy valuta meg deviza meg aranyparitás és minden rendben lesz

megint. A nyárspolgár, amikor elolvasta az ágyban az esti lapját, amely részletesen közölte, hogy miként tér át Anglia az aranyparitásra, mélyet, megkönnyebbültei sóhajtott, amikor, elálmosodván, lecsusztatta az ágya mellé az újságot és azzal az érzéssel aludt el, hogy most már majd csak rendbe jön a világ.

A nyárspolgár azonban tévedett. Az arany, amely kis rudacskákba forrasztva ott csillog a United States Treasury és a Bank of England páncélkamráiban, valóban olyan, mint egy pogány isten: misztikus, kiszámíthatatlan, szeszélyes. Rettentően bünteti azt az országot, amely nem tart belőle eleget, de keserűen és kegyetlenül sújtja azt az országot is, amely elég vakmerő volt ahhoz, hogy túlságosan sokat halmozzon fel a sárga fémből. Az Aranyisten kegyetlen. Úgy érzi, hogy hatalmát rosszul osztották el a földön és borzasztóbb áldozatokat követel, mint azt, hogy a Bank of England felvesz egy kétszáz milliós kölcsönt Amerikában, azaz: kétszáz millióért vásárol amerikai aranyat és ezt elhelyezi — mondjuk — a Bank of England trezorjába. Az aranynak ez áldozat nem elég. Itt van az Egyesült Államok példája. Amerikában aranyparitás van, ami azt jelenti, hogy Amerikában valóban bárki kaphat a papirdollár helyett aranyat. Ugyanazt és ugyanannyi aranyat kaphat a tizdollárosáért bárki, mint a háború előtt. De

azért nincsenek itt háború előtti viszonyok. Ugyanazért a tizdolláros aranyért ma jóval kevesebbet vásárolhatunk, mint a háború előtt, azaz: az arany, a melynek az értéke pedig alig van hullámzásoknak alávetve, kevesebbet ér ma, mint tiz évvel ezelőtt. És azzal, hogy Angliában az angol font, a papírpénz többet ér néhány nap óta, mint egy héttel ezelőtt, azzal nem változik meg egyszerre az élet standardja, azzal nem tárul fel az angol szigetek lakói előtt egy uj világ. A változást csak lassan fogják megérezni és ez a változás borzasztó lesz.

Az arany útja.

Az arany a háború alatt elvándorolt Amerikába. Európa hadiszert vásárolt, a hadiszerért pénzt kellett fizetni és Ame^ rika, ahol a hadiszert vették, nem fogadott el más pénzt, csak aranyat. Miért? Azért, mert az európai nemzeti bankok, amelyek a papírpénzt kibocsátották, nem adtak kimutatást arról, hogy mennyi aranyuk van. A magyar pénzre ez volt rá Írva: “E bankjegy ellenében a bemutatónak az osztrák-magyar bank kívánatra fizet húsz koronát törvényes ércpénzben”. Azaz: aranyban. De nem fizetett. A papírpénz tehát nem volt az arany helyettese, hanem egy darab papír volt, a melyről senki se tudta pontosan, hogy mennyit ér aranyban. Az arany szivárgott kifelé, Amerikába. És felhalmozódott óriási mennyiségben. Az európai országok megtiltották

az aranykivitelt. Nem volt szabad kivinni az országból. Minden arany az államnak kellett, amely ágyút és muníciót vett rajta Amerikában. És amikor vége lett a háborúnak, milliók pusztultak el, mert minden arany Amerikában volt. Az európai pénz keveset és mindig kevesebbet ért, az árak tehát mindig feljebb nyomultak, a munkás bére nem tudott ezzel a rettentő hullámzással lépést tartani, tehát nyomorgott és éhezett az, akinek bérért kellett dolgoznia. De irtózatos krízis rázta meg Amerikát is. Sok volt az arany. Olyan sok volt, hogy keveset ért. Minden irtózatosan drága volt, a munkást aranyban kellett fizetni, az anyagot aranyban kellett vásárolni. Európa nem tudott többé vásárolni Amerikától semmit, ellenben elárasztotta Amerikát olcsóbb áruval. Amerika vámot vetett ki az olcsóbb idegen árura, hogy a maga termelését megvédje és vámot vetett ki az idegen munkásra is, akit nem eresztett be, nehogy a maga munkásainak a bérét lenyomja. Amerika és Európa között irtózatos ür tátongott. Amerikában volt minden arany, tehát minden drága volt, mert az arany kevesebbet ért. Európában nem volt semmi arany, tehát nem tudta megfizetni az amerikai portékát. És mert Európában az arany ritkaság volt, tehát igen nagy volt az értéke, tehát rengeteg sokat adtak az aranyért. Európa hihetetlenül olcsó volt és borzasztóan nyomorgott, mert az aranyat, ami-