A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-05-02 / 18. szám
A HÉT 5 KÉT NAGY MAGYAR MUZSIKUS — ötvös Adorján cikke a “LEAGUE OF COMPOSERS’ REVIEW”-ban. — *) Közép-Európa zenei életének legsajátosabb, legtöbb vitára és szóbeszédre okot adó egyéniségei ma kétségtelenül Bartók Béla és Kodály Zoltán. E két magyar komponista az uj magyar zene hasonlíthatatlanul legnagyobb értéke. Mint minden művésznek, úgy a zeneszerzőnek az értéke is relativ, bár — látszólag — a zene nemzetközi lévén, úgy illenék, hogy a zeneszerző értékelése is nemzetközi mértékkel méressék. Ez valahogyan igy is van a legtöbb nagy zene-óriásnál, mert hiszen Beethoven, Tschaikovsky, Debussy meg Stravinszky nem érnek többet hazájuknak sem, mint akárhol egyebütt a világon. Az ő értékük abszolút, a munkáik az Emberiség kincsei, nemcsak nemzetük kérkedett büszkesége. Bartók és Kodály azonban, azonkívül, hogy bizonyos dicsőséggel hurcolják meg nevüket a zenei világpiacon, azonkívül, hogy minden előadott müvük azonnal felkelti a személyük iránti érdeklődést is, — Magyarországnak, a magyar zenekultúrának páratlan hősei. Miért ? * Bartók és Kodály legfőbb jelentősége a magyar zene szempontjából az, hogy úgyszólván ők az első igazi magyar zeneszerzők. Ez talán különösen hangzik az Ur 1925-ik esztendejében, de tény, hogy azok, akik eddig a magyar zenét csinálták, vagy nem voltak magyarok, vagy nem voltak zeneszerzők. Brahms, Liszt, Sarasaié és mások feldolgoztak magyar motívumokat, de nem voltak magyarok. Viszont akik az úgynevezett népszerű magyar nóták szerzői, azok csak dilettáns nótacsinálók, de nem komoly zeneszerzők. Senkinek se jut eszébe Dankó Pistát, Fráter Lorándot, Dóczi Józsefet vagy Zerkovitz Bélát zeneszerzőnek nevezni, ámbár nevükhöz igen sok magyar nóta fűződik. — Mig azonban ezek a nótás komponisták egyegy dalukkal vagyonokat kerestek, addig Bartók és Kodály sohasem commercializálták — vagy nem tudták — a müveiket. * Bartók Béla és Kodály Zoltán életük egyik legfontosabb céljául tűzték ki a magyar népzene “felnevelését”. De ezt nem úgy csinálták, hogy összeültek és elhatározták, hogy “mi most kutatni fogjuk a magyar nép lelkének rejtelmeit”, hanem anélkül, hogy egymás céljairól sejtelmük lett volna, külön-külön indultak el a búvármunkára és útjaikon találkoztak. A munka nehezebb volt, mint bármely más nemzet népzene-kutatóié. Meg kell már egyszer mondani, (ha valaki még nem tudná), hogy a magyar n é p-nél unmuzikálisabb nép a világon nincsen! A magyar nép, ha jókedvben öszszejön, nem énekel, hanem kurjongat. Soha még senki Magyarországon nem hallott magyar parasztokat szépen, nyugodtan, vagy pláne harmóniában énekelni. Ahány dal, annyiféle változat. Ahány ember, annyiféleképpen énekli ugyanazt a nótát. Ember legyen a talpán, aki ebben a zagyva nótakincsben el tud igazodni és Bartók meg Kodály nekiittak ennek a munknak. Az ő zenéjük, bár teljesen egyéni — és kettejük stílusát, dolgozási módját egy egész világ választja el egymástól — a legtisztább magyar népzenén alapul. Mindenkor a népzene volt az, a mely a müzenébe uj vért öntött. Adott neki frisseséget, ifjúságot, mikor a müzene elfáradt a raffináltságban. Bach idejében az a veszély fenyegetett, hogy a zene túlságosan komplikált lesz. Erre jött Haydn és a müzenét — mondhatni — megfürösztötte a népzene forrásában. És a muzsika újra üde és közvetlen lett. Bartók és Kodály ennek a megforditottját csinálják. Nem az ő zenéjüket fürdetik meg a népzene patakjaiban, hanem a népzenét mártogatják bele a saját zsenialitásuk tengerébe és a legzavarosabb, legkomplikáltabb zenekari káoszból is kicsillog egy-egy ősi, hamisítatlan magyar melódia. • * Bartók Béla, — kettejük közül a nagyobb, a korszakalkotóbb — nem magas, inkább vézna, borotvált arcú, fiatalosan őszes, szerény, de azért öntudatos megjelenésű, zárkózott természetű, szűkszavú, dacos ember. 1881-ben született Nagyszentmiklóson. A budapesti Zeneakadémián zongorázni Thomán Istvántól tanult, aki Lisztnek volt a tanítványa, zeneszerzésben pedig Koessler János volt a tanára. Mint minden “tanár”, Koessler is csak a technikára taníthatta meg Bartókot, akiben a duzzadó erő, az úttörő zseni már teljes munkában volt, s csak arra várt, hogy módjában legyen kitömi belőle. Első suite-je — akkoriban merész, ma már általa sokszorosan túlhaladott munka — uj, vad, lüktető, soha nem hallott magyar hangszinek és ritmusok száguldó tobzódása. Bartók zenéje legközelebb áll az impresszionizmushoz. A zene azonban ellensége a szervetlen összefüggésnek, tehát szüksége volt felhasználnia a technikai készültségnek minden fegyverét, hogy a raffinált külső hatások fedjék a néha csekély tartalmi értéket. A hangszerek színeiben való tobzódás s a különféle ritmusképietek és bonyolult akkord-kombinációk váltak erre hatásos eszközökké. A tonalitás, mely a régebbi zeneművészetnek egyik szerkezeti kelléke volt, ezzel természetesen csaknem teljesen megszűnik és helyébe egymástól független hangzattömegek sorakoznak és adják a szinfoltos, mintegy festészeti hatást. Nem egyetlen hang ellenében születik meg egy másik, hanem egy akkord lesz egy másikkal szemben ellenpont. Bartók újabb meg újabb alkotásaira igen jellemző a dacossága. Valahányszor egy-egy szellemi kortársa (Schönberg, Debussy vagy Stravinszky) kirukkolt valami uj dologgal, röviddel rá megjelent egy uj Bartók-opus, amely szinte odakiáltja Schönbergnek: Juszt is! Ilyen különösen 2-ik vonósnégyese. * Kodály Zoltán Krisztus arcú, vöröses szőke hajú és szakállu ember. Túlságosan zárkózott. Inkább komor, elgondolkodó és szögletes modorú. 1882-ben született, Kecskeméten. A zeneszerzésben szintén Koessler volt a mestere, ma pedig ő Koessler utódja a pesti Zeneakadémián. Hozzátehetjük, hogy nem jó tanár. E sorok írója nála tanult, de nem sokat, mert Kodályból hiányzik a tanári bíbelődő türelem. Nem tud magyarázni, nem is akar. Az az elve, hogy a növendék menjen a maga utján, s ha megakad, segít rajta. De irányítani, az nem az ő feladata. Kodály nem művészeti forradalmár. Teljesen újat nem hozott, csupán korrigálni akar vagy egy félszázadot a magyar zeneművészet történelmén. Modern tudással szállott le a néphez, s a nyugati nagy zenekultúrába beillesztette a sajátos magyar népi zenét. Nem rombol ő, mint Bartók, csak a hamisat akarja jpirtani, a gazt az igaz útról elseperni. AHOGYAN ezt teszi, a módszerben, igenis ujitó. Kodály álmodozva rajongó, tudós, meggondolt és ezért egyszerű is. Zenei formái tiszták és világosak. Szerkezetei, ritmikája, melodikája s harmonizációja természetesen adódó. Nagy vidámságokat, eszeveszett duhajságokat nem ir papírra, inkább borús, melancholiára hajló szív, mel alatt hősi erő és tűz lappang. Kodály nem bő termelő. Csak akkor szólal meg, ha érett mondanivalója van. Minden sora gondos, választékos. Müveit általában egyéni következetesség és hangulatosság jellemzi. Dolgozási módszerét pedig: a formákban inkább a szabályosság, a harmóniában modernség, sokszor érdekesen zavaros hatású akkordok, melyek egymásra következve kissé idegenül hatnak, de a ritmikai üdeség ellensúlyozza a szakadozottságot. * Amennyire különböző a két zene(Folytatás a 7-ik oldalon) *) (Ennek a cikknek a szerzőjét, Ötvös Adorjánt, jól ismeri A Hét közönsége, mint humoristát. Ötvös azonban nemcsak humorista, hanem kiváló muzsikus is, előrangu komponista, akinek nem egy számát ismeri máris a Broadway közönsége a Battling Butler és a Paradise Alley cimü darabokból. Most újabb oldaláról mutatkozik be, mint zenei szakiró. Bartókról és Kodályról ir ötvös ebben a cikkében, a mely egyébként a Composers Reviewban jelent meg angolul és ennek az amerikai zenei folyóiratnak a szívességéből közölhetjük itt magyar nyelven.) T BARTÓK BÉLA (Kmetty József rézkarca után.)