A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-01-10 / 2. szám
A HÉT 13 JÁSZAI MARI tanítványa a Broadwayn MAGYAR SZÁRMAZÁSÚ A FARSANG EGYIK FŐSZEREPLŐJE. MISS OLGA GREY — ZACSEK ANNA. Sok rossz tulajdonságon kívül van nekem jó tulajdonságom is: amióta elhagytam a szüleim házát és nekivágtam a nagy világnak, aminek most van huszonnyolc esztendeje, min dent elteszek magamnak: leveleket, fényképet, táviratot, újságcikket, feljegyzést. Nemcsak elteszem, de — rendszerető ember lévén, ami nagy ritkaság az újságírónál — el is raktározom azokat, sorban, betűrend szerint. Halomra nőtt a sok emlék és feljegyzés évről-évre meg kell nagyobbltani a leveles ládámat és azután csöndes estéken, amikor egyedül vagyok a szobámban, előveszem a régi leveleket, cikkeket és olvasgatok bennük. Sóhajosan szép foglalkozás: megeleveníteni a múltat, újra és újra átélni, átörülni, átszenvedni azt, ami már elmúlt. A minap is az Írásaim között kuttattam és amint rakosgatom, osztályozom az elmúlt két esztendő termé. sét, egyszerre csak a kezembe kerül a budapesti “Az Est” 1923 január 21-iki száma. Vájjon miért is őriztem meg? A 3-ik oldalon intervju Jászai Marival, a világ legnagyobb tragikájával, aki mindenkitől visszavonultan él magában és magának budapesti otthonában. Vájjon miért tettem el ezt az ujságlapot? Hopp, megvan. Ceruzával jelöltem meg az intervju egy részét. Biztosan ezért tettem el. Olvassuk csak mi áll benne: — Van egy tanítványom is, amerikai magyar lány. Anna Zacsek a neve. Lehet, hogy van valami szláv vér is az ereiben. Csodálatos, soha nem látott és nem hallott tehetség, aki Shakespeare-szerepek re született. Az apja hozta Amerikából hozzám. Harminc évvel ezelőtt kivándorolt, a lányának mindig rólam beszélt és a kis Anna azt akarta, hogy ő is olyan legyen, mint Jászai, akit fiatal korában még Magyarországon látott az apja. Valamicskét tud magyarul is, de a szerepeket angolul tanítom be neki. Nagyon kiváncsi vagyok, milyen lesz odakint a pályafutása. Hát ezért tettem félre, amikor Budapesten jártam, ezt az újságot. Egy amerikai magyar lányról szólt a cikk, akit Jászai Mari, a visszavonult, emberkerttlő Jászai Mari, aki soha senkit se tanított, tanítványának fogadott és akit soha nem látott, soha nem hallott tehetségnek nevezett. Gondoltam, tán egyszer összehoz a véletlen vagy a mesterségem, ezzel a Zacsek Annával. * És összehozott. Molnár Ferenc darabjának a “Farsang”-nak premierjén történt. Az első felvonás után megfog egy ösmerősöm: “Tudja mit hallottam? Hogy Olga Grey, aki a Farsangban a második női főszerepet, a Liszkát játsza, magyar származású és Zacsek Annának hivják. Nem hallott róla?” Nem emlékeztem reá. Megkérdeztem Feleki Károlyt, aki mindent tud, de ő sem tudott Zacsek Annáról. Nevetett. Azt mondta, jó story lenne A HÉT-nek. A premier után hazamentem, de mindig csak a Zacsek Anna neve motoszkált a fejemben. Nem hagyott nyugtot ez a név. Bosszankodtam, hogy nem emlékezek reá. Azután elővettem a leveles ládámat. Fellapoztam a “Z” betűt és megtaláltam Zacsek Annát az Est 1923 január 21-iki számában, úgy ahogy a cikk elején idéztem belőle. * Most már érdekelt, sőt nagyon érdekelt Miss Olga Grey, akit voltaképpen Zacsek Annának hívnak. Ha valakit Jászai Mari tüneményes tehet ségii színésznőnek tart, annak nagy szülésznőnek kell lenni, arról sokat kell még majd imi, ha a Farsangban nem is volt alkalma talentumáról bizonyságot tenni. Felkerestem a Cort Theater.ben, az öltözőjében az elmúlt szombaton a délutáni és esti előadás között. Magas, érdekesen szép nő. Van valami misztikum a szépségében, a gesztusaiban, a szemeiben. Igen, a szemeiben, amelyek sötéten fénylenek, mint a sorstragédiák hősnőinek a szemei. Fürkészően, mereven, a messzeségbe tapadva néz ezekkel a nagy, fényes szemeivel, mintha a túlvilágba nézne. A hangja zengöen mély és bár itt áll előttem, én a színpadon látom, amint kissé lehajtott fejjel, hosszú fekete ruhában, lassú léptekkel megy és a mélységes csöndben a függöny lassan legördül. Bemutatkozás után angolul szólítom meg, de magyarul felel. Néha keresi a megfelelő szót, de azért elég folyékonyan beszél és elmondja mindazt, amit tudni akarok: “Igen, Zacsek Annának hívnak, magyar származású vagyok. A szüleim Szegszár d mellől egy kis faluból öcsényből kerültek Budapestre és onnan vándoroltak vagy harminc esztendő előtt Amerikába. Az atyám feltaláló volt, gépész mérnök és New Yorkban telepedett meg. Elég jól ment a sora, kis vagyonkát is szerzett magának. Én már itt születtem New Yorkban, de nem felejtettem el a magyar nyelvet. Hogy lettem színésznő? Már kis gyerek koromban ellenállhatatlan vágy vonzott a színpadhoz. Emlékszem, amikor esténkint az ágyamban imára kulcsoltam a kezem, igy fejeztem be a mindennapi imádságot : “Engedd jó Istenkém, hogy színésznő lehessek.” A jó Isten talán engedte is volna, de az apám nem engedte. Zongora művésznőt akart belőlem nevelni, tanitatott is, fel is léptem egy hangversenyen. Azután Californiába költöztünk, ahol apámnak birtoka volt. Los Angelesben laktunk és 17 éves koromban egy napon az a férfias elhatározás fogamzott meg bennem, hogy szakitok a szüleimtől való függéssel, önálló leszek. De hogyan? Titokban elmentem Hollywoodba, besompolyogtam egy stúdióba és néztem, hogy a többiek mit csinálnak. Meglátott Griffith és azt kérdezte, volna-e kedvem játszani. És mindjárt ki is próbált. A próba ugylátszik jól sikerült, mert két éves szerződést kaptam. Hollywoodban maradtam, moziszinésznő lettem, de nem éreztem magam jól, a színpadra vágytam és New Yorkba utaztam, hogy kissé körülnézzek a Broadwayn és környékén. De nem kaptam szerződést. Viszszautaztam Hollywoodba, ahol végre Reginaid Poel Ibsen “Mire mi halottak feltámadunk” cimü darabját adta elő és nékem szánta Irene szerepét. Ez volt az első fellépésem a színpadon. Los Angelesben a Little Theatreben, amely amolyan kamaraszínház volt. Utána jött Rosmersholm, majd a Windsori vig Nők”, Oberon, Pelleas és Melisande, Wilde, O’Neil és a többi darabok. Nézze, mit Írtak rólam az újságok. És amig a színpadi festéket rakja föl az arcára, átlapozom a clippingkönyvet. Nagyszerű kritikák, mindenki magasztalja, csupa nagy, komoly siker. — És hogy került Budapestre? — kérdem tőle.. — Egyszerű ennek a története. Az édes atyám a sikereim dacára nem bízott a talentumomban. Azt mondta, elvisz Budapestre, ott a világ legnagyobb színésznője: Jászai Mari. Ha ő is tehetségesnek tart, akkor rendben van, nincs kifogása a színpad ellen. J Iá rom esztendővel ezelőtt 1922 januárjában érkeztünk Pestre és első utunk Jászai Marihoz vezetett. Kopogtattunk az ajtaján. Be se akart bennünket ereszteni, amikor elmondtuk, mi járatban vagyunk. Csak ami- * kor elárultuk, milyen nagy utat tettünk meg, hogy Californiáből egyenesen ide jöttünk, csak azért, hogy a véleményét hallgassuk meg, bocsátott be a lakásába. Az édesapám kérte, hogy hallgasson meg. Végig nézett és azt mondta, hogy nem érdekli az egész ügy. Sohse tanított, most se tanít. Az apám elszomorodott, de én nem engedtem. A makacsságom úgy látszik megpuhitotta Jászait. Azt mondta tanuljak be egy Shakespeare szerepet és két nap múlva jöjjek vissza, ügy is tettem. És ettől a naptól kezdve megváltozott velem szemben Jászai. Az egyik szerepet a másik után vettük át, hónapokon keresztül csak velem foglalkozott és amikor megszakítva tanulmányaimat Londonba mentem, ö szerzett részemre ajánló levelet Hevesi Sándortól a Nemzeti Színház igazgatójától Berdhard Showhoz. Vol tam Londonban, Párisban, Olaszországban, majd újra Budapestre utaztam Jászaihoz, aki meghívott (Folytatás a 15-ik oldalon) Jászai Mari és Zacsek Anna Budapesten készült fényképe T
