A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)

1925-03-28 / 13. szám

8

A HÉT

Politikai, társadalmi és művészeti hetiszemle.

Szerkeszti: DÉRI IMRE és KENDE GÉZA. Megjelenik minden szombaton.

ELŐFIZETÉSI ÁRA:

Egész évre ................................................. $4.00

Fél évre .......................................................... $2.00

Egyes szám ára ...................................... —.10

Szerkesztőség és kiadóhivatal: — Edited and published at 205 East 85th Street, Suite 202 New York City.

TELEFON: LENOX 3374

BALTAZÁR DEZSŐ, a debreceni református püspök, elutazott, miután ismét közel 15 ezer dollárral gazdagította az ősi debreceni kollégiumot. Bizonyos, hogy Baltazár püspök ennek az összegnek egy tizedrészét sem vihette volna magával, ha az amerikai magyarság a püspököt, az egyházi férfiút látja benne és nem azt a liberális politikust, aki a maga liberalizmusától a kurzus-terror legvéresebb napjaiban sem tántorodott el egy tapodtat sem. Baltazárból, a liberális politikusból, sajnos, meglehetősen keveset látott Amerika magyarsága. Igaz, hogy Baltazár nem politizálni jött ide, hanem pénzt gyűjteni, de a maga politikus mivoltának teljes kikapcsolásában talán mégsem kellett volna odáig mennie, hogy bucsulakomáján azzal a férfiúval ünnepeltesse magát, aki félhivatalos képviselője itt annak a kurzusterrornak, a mely odaát Baltazár életére tört. Ha ez az, a mit rettenthetetlen erkölcsi bátorságnak neveznek Debrecenben, akkor viszont nekünk valóságos hősként kellene ünnepelni Konta Sándort, aki a bucsulakomán felállott és fulmináns, hatalmas beszédben támadta a magyarországi rendszert, a magyar kormányt, ennek a terrorkormánynak amerikai vöröskeresztes lovagjait és azt az amerikai reakciót, amely Károlyi Mihály szájára szájkosarat tett. “Szájkosár nélkül és üres gomblyukkal jöttem ide” — kezdte a beszédét Konta Sándor — “nem vagyok kormányok lekötelezettje és elég szabad ember vagyok ahoz, hogy megmondjam a véleményem”. Bizonyára kissé furcsán érezhette magát az Amerikai Magyar Népszava főszerkesztője, az est tósztmestere — akinek egyébiránt nem nyílt alkalma arra, hogy Kontát mint szónokot bemutassa — amikor Konta Sándor keserű gunynyal ostorozta a magyar kormányt, élesen támadta a magyar reakciót s arra figyelmeztette Baltazárt, hogy nem az egyházi férfiút látják benne Amerikában, hanem azt az embert, aki a terror és a reakció ellen harcolt. És bizonyára furcsán érezhete magát egy kissé Baltazár is, amikor Konta Sándor mondotta el azt, amit neki kellett volna elmondani és aminek az elhallgatása nem fokozta azt a tiszteletet, amivel Debrecen püspökét itt körülvették. Ami pedig Konta Sándort illeti, ez a beszéde, az óvatos duhajokkal való nyílt és éles szembehelyezkedése ismét aktuálissá teszi a kérdést: miért vonult vissza a magyar mozgalmaktól az az ember, a kit már függetlensége is predesztinálna arra,

hogy ott lássuk a radikális és liberális magyarság soraiban?

TP'' ÁROLYI MIHÁLY tehát elutazik, anélkül, hogy hallgatási fogadalma alól felszabadították volna. A reakció győzött, de ezt a győzelmét azzal fizette meg, hogy maga ellen zúdította még az olyan konzervatív lapokat is, mint a New York Times, amely vezércikkben támadja a State Departmentet. Károlyi Mihálynak bőséges alkalma lesz, hogy a legnagyobb amerikai lapok utján mondja el mindazt, amit eddig nem mondhatott el, a lapszindikátusok verekednek a cikkeiért és hála annak a nagy publicitásnak, amit kapott, bizonyos, hogy Károlyi Amerika egyik legolvasottabb publicistája lesz néhány hét múlva. Alapjában véve hálásnak kellene lennie Széchenyi Lászlónak és a State Departmentnek. Nélkülök Károlyi beszélhetett volna, de nagyon kevés amerikai lett volna kiváncsi arra, hogy mi mondanivalója van a magyar köztársaság első elnökének. így 2 hét múlva annyit irhát az amerikai lapoknak, amennyit akar és millió meg millió ember várja feszült várakozással, hogy fog leszámolni Károlyi Mihály azzal a reakcióval, amely a legnagyobb reklámot csinálta neki.

KEMÉNY GYÖRGY irót, jelentik a budapesti lapok, a Petőfi Társaság március hó 15-én tartott nagygyűlésén irodalmi érdemei elismeréséül a társaság kültagjává választotta. Negyedszázados amerikai magyar irodalmi munkásságot koszoruz meg ezzel az elismeréssel a Petőfi Társaság és a koszorút egy olyan poéta homlokára teszi, akiben nemcsak a tehetség a tiszteletreméltó, hanem az a csodálatos energia, amellyel Kemény György a maga hivatásához ragaszkodott. Bizonyos, hogy ha Kemény György hozzá méltó, irodalmi környezetben, igazi költők között, hivatott kritikusok kontrollja mellett dolgozhatott volna, irodalmi termése az elmúlt negyedszázad alatt sokkal gazdagabb, csillogóbb, értékesebb lett volna, egy uj nagy tehetség pompás kivirágzását érhette volna meg a magyar literatura. így is szinte páratlan, hogy Kemény Györgyöt nem kedvetlenítette el az amerikai magyarság “szellemi életének” rettentő sivársága, ez a kulturasivatag, amelyben az itt-ott felvillanó tehetségeink élnek, az írott szó hatástalansága, amely itt légüres térben hangzik el, a költő munkájának meg nem becsülése, szinte lenézése: hallatlan energia és igazi elhivatottság kell ahoz, hogy valaki ebből a környezetből ne szökjék meg és járja tovább, törhetetlen erővel a sivatag útját, amelyen nincs oázis és amelynek soha nincs vége. Ezt a koszorút valóban nem az amerikai magyarság kapta, amely nyomorogni engedte és engedi a maga Íróit és poétáit: ez a koszorú csak a Kemény Györgyé, a Vas András költőjéé, örömmel köszöntjük Kemény Györgyöt, akitől a magyar irodalom a költői alkotások egész sorát várja még.

MISTER UNGER ESTÉLYT ADOTT.

Ezt egy budapesti lapban olvastuk. Az Est-ben. Az estélyről szóló tudósitás levél formájában jelent meg. Egy régimódi magyar irta az Az Est-nek a levelet, még pedig igy:

Tudatom Szerkesztő úrral, ha eddig nem tudta volna, hogy az egyik színházi hetilapnak, mely különösen a háztartásbeli alkalmazottaknak a művészet iránti lelkesedését ápolja és fejleszti, van egy Társaság cimü rovata. Ebbe a rovatba mindenki belejuthat, — képben és szövegben — de nem ingyért. Itt olvasom, hogy legutóbb nagyarányú kedélyes vacsora folyt le egy bizonyos Unger Bertram nevű urnái, aki nemrég tért meg Amerikából, miután jóval előbb Gyulafehérvárott élt, a honnét is — hogy is mondjuk csak — expressz utazott ki Amerikába. A vacsorát, amely Mister Unger Bertram rókushegyi pazar villájában tartatott meg, minden tekintetben a kedélyesség jellemezte. Nagyon sokan jelentek meg rajta a pesti előkelőségek közül és külön szenzáció erejével hatott, hogy a vendégek aranyevőeszkiV-ökkel ettek és a sok földi jót aranytálakban szolgálták fel nekik. Mellesleg olvasom, hogy a barátságos jellegű vacsorán detektívek is voltak a nagyszámú közönség sorai között. Mr. Unger Bertram megokolósa szerint ez az óvóintézkedés Amerika szerte divat és arra való, hogy a vendégeknek, illetve az aranytálaknak “valami baja ne essék”. Minálunk eddig az volt a szokás, Szerkesztő Ur, hogy a vacsoráknál a vendéget fogták. Unger Bertram ur vacsoráján ezzel szemben az eszcájgot fogták. Még annyit Szerkesztő Ur, hogy a kedélyes tudósítást, talán vendégei utólagos figyelmeztetésére, maga a vendégszerető háziúr, Mr. Unger Bertram Íratta meg... Tisztelettel: “Egy régimódi magyar”.

Amint annak idején Unger Bertram “kitalált” Magyarországból, úgy most Mister Bertram Unger “betalált” Magyarországba. A tudósításból legalább azt kell következtetni, mert hiszen aranytálból etette a vendégeit. Hogy az aranytálakra detektívek vigyáztak? Istenem, ezen nem szabad fennakadni. Mr. Unger egyszerűen visszaemlékezett azokra az időkre, amikor fiatal volt, amikor otthagyta a hazai rögöt s reá is vigyáztak. Azt mondta Unger, hogy Amerikában ez szokás. Ha valaki, hát ő tudja, hiszen amikor New Yorkban élt, állandóan a Vanderbilteknek, az Astoroknak, Gouldoknak, Schwarzoknak volt a vendége és kikapott a mamájától, ha nem evett aranytálból. Thats right, Mr. Unger!