A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)

1925-03-28 / 13. szám

VOL. II. NO. 13. NEW YORK, MARCH 28, 1925. EGYES SZÁM ÁRA: 10c.

Szerkesztik: DÉRI IMRE és KENDE GÉZA

A HÉT, Published .Every Saturday by A HÉT, Inc., at 205 E. 85th St„ New York, N. Y. Subscription Rates: One Year $4.00. Six Months $2.00. Single Copies 10c. Entered as a Second Class Matter, March 13, 1924, at Post Office of New York, N. Y., under the Act of March 3rd, 1879.

AKIK 5ZEGYELIK ES AKIK BEVALLJÁK

Mért restellik a Horthy-kitüntetéseket a Vöröskeresztes lovag-ok?

_t________________________________,

Két héttel ezelőtt rámosolygott a magyar kormányzói kegy vagy két tucat amerikai magyarra. Horthy Miklós, Magyarország kormányzója, a Vöröskeresztrend díszjelvényeivel tüntette ki azokat az amerikai magyarokat, akik a Magyarország felé irányuló jótékonyság terén érdemeket szereztek és akik egyébként is hűségesen kitartottak ama rendszer mellett, melynek látható feje és képviselője Horthy admirális. Eszünk ágában sincs, hogy e kitüntetések értékét vagy jelentőségét kétségbe vonjuk, hiszen tudjuk, hogy amerikai polgár számára nem lehet szebb és nemesebb dolgot elképzelni, mint azt, hogy reakciós európai kormányoktól rendjeleket fogadjon el. Igaz ugyan, hogy e köztársaság alapítóinak a felfogása a rendjeleket illetőleg jelentékeny elhajlást mutat ama magyar származású gentlemanek felfogásától, akiknek a kormányzó mellére tűzte a Vöröskereszt díszjelvényét. Ha nem csalódunk, bizonyos Washington György nagy beszédben fejtette ki, hogy mily gyermekes és mily lealázó egy szabad köztársaság öntudatos polgára számára, ha kitüntetéseket rak fel a mellére, sőt Lincoln Ábrahám is azon a véleményen volt, hogy az amerikai polgárt igazán az tünteti ki, hogy nem kitüntetéseket visel a mellén, hanem büszke polgári öntudatot a szivében. Viszont mi nem tartjuk kizártnak, hogy a mértékadó amerikai álláspontot ebben a kérdésben nem Washington és Lincoln képviselik, hanem azok az amerikai magyarok, akik a magyar Vöröskeresztrend amerikai lovagjainak társaságát alkotják. Washington és Lincoln sokkal kevésbé és sokkal ritkábban hirdették mindenféle bankett alkalmával, hogy ők bizony amerikai polgárok, mint vöröskeresztes lovagjaink; európai kirándulásaik alkalmával is sokkal kevésbé düllesztették ki a mellüket honfitársaink, a kik nemcsak lelkesen, de kissé zajosan is hangoztatják minden nyáron, hogy ők valódi, öntudatos, százkét százalékos amerikai polgárok.

Nyugodtan elfogadhatjuk tehát azt a tételt, hogy az amerikaiság igazi kritériuma, hogy rendjeleket fogadjunk el európai uralkodóktól, ha pedig netán uralkodóktól nem tudnánk kapni, akkor.. . well, ha király nincs, akkor Horthy is jó. Ha pedig valamiért mégis meg kell rónunk vöröskeresztes vitézeinket és csillagkeresztes hölgyeinket, ez az, hogy a kitüntetést nem fogadták azzal a mély reverenciával, amivel illett volna. A Vöröskeresztesek t. i. nem nagyon dicsekednek el a kitüntetéssel, amit kaptak. Sőt: a helyzet az, hogy némikép restellik is a dolgot. A kitüntetésekről t. i. két névsor jelent meg: az egyik az Amerikai Magyar Népszavában, a másik a Szabadságban, Tüzetesen megvizsgáltuk ezt a két névsort és

megállapítottuk, hogy a két lista lényegesen különbözik egymástól. Mindegyikből kimaradt néhány név.

Újabb tüzetes vizsgálat után még azt is megállapítottuk, hogy mindkét újság nem azoknak a nevét hagyta ki, akikkel haragban van, hanem ellenkezőleg :

mindkét lap a legjobb barátainak tette meg azt a szívességet, hogy nevüket a kompromittáló listából kihagyta.

Hogy csak egy példát hozzunk fel: a Népszava megírta, hogy kitüntetést kapott a Szabadság főszerkesztője és kiadótulajdonosa, Dr. Cserna Endre is, ellenben Dr. Cserna a saját nevét kihúzta a kitüntetettek névsorából a saját lapjában, viszont — valószínűleg méltó felháborodásában azért, hogy a Népszava őt leleplezte, — a kitüntetettek névsorában benhagyta a Népszava ama közeli barátainak a nevét, akiknek a Népszava főszerkesztője tette meg az ta szívességet, hogy a nevüket jótékonyan elhallgatta.

Mi bevalljuk, hogy a legnagyobb mértékben helytelenítjük vöröskeresztes lovagjaink magatartását. Ahelyett, hogy kiállnának a placcra és büszke polgári önérzettel mutatnák meg a kitüntetéseiket, amelyeket valóban nem ok és alap nélkül nyújtott át nekik Horthy, vagy elsiklanak a dolog felett és bevallják, mert muszáj, vagy pedig, ami még rosszabb, letagadják és szégyellik. Sőt: direkt veszekednek egymással. Leleplezik egymást: mit hencegsz, te is kaptál kitüntetést Horthytól! Vannak erények, a melyeknek a túlzása bűn. A szerénységet se szabad tulságba vinni. Horthy, uraim, nem olyan gyerek, akit suttyomban lehet támogatni. Nem kell azt a Horthyt szégyelni. Nem kell annak a Horthynak azt mondani, mikor alapos érdemek jutalmául rendjeleket osztogat, hogy csak titokban akartalak szeretni. Végre is, mi az a Horthy? Talán gyilkos az a Horthy, hogy szégyelni kell a kitüntetését?

Viszont a magyar külképviseletnek is szives figyelmébe ajánljuk, hogy Magyarország kormányzóját ne hozzák többé abba a kínos helyzetbe, hogy a kitüntetettek letagadják a rendjelet. Végre is a Horthypropaganda sokkal komolyabb és szentebb valami, hogysem kabaréversek témájául szolgáljon. Mert bizonyos, hogy ha Pesten megtudnák ezt a dolgot, Nagy Endre kabaréjának legközelebbi műsorán már ezt az aktuális strófát énekelnék: Most néhány Horthy-kitüntetés lesz itt

Aki kapta, vele nem nagyon dicsekszik.

Szerezzen jobbat, akinek nem tetszik...