Új Szó, 1990. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-25 / 21. szám, csütörtök

Szép Ernő ezt is megbocsátaná Az író Vőlegény című darabja a Matesz színpadán Szép Ernőt lehetetlen nem szeretni. Akár egyetlen pillanatra is megérdemli, hogy szeressük szomorúságát; tehetjük, hiszen olykorolykor bennünk is .meglibben a szomorúság, mint égi felhőfátyol. Szép Ernő szomorúsága maga a jóság, mert az ,,Egy rózsaszálat meg nem törtem én" sor költője mindent a jósággal itatott át, s mint tintacsepp a fehér itatóspapíron, kéklő szomorúsága észrevétlenül folyik át a fehérlő jóságba. Vígjátékaiban is inkább a jóság vergődik, s a vidámságot akkor érzi a néző, amikor partra jut. Ez a vergődés és ez a partrajutás együtt szüli a varázst, amelynek vidámságában mindig ott szálldos a szomorúság sirálya. Ezért van az úgy, hogy aki harsány kacagásra vágyik, legfeljebb a Szelíd mosolygás felhővonulását kapja. Szép Ernő már csak ilyen, ilyen marad. Nem ok nélkül írta róla 1914-ben Ady Endre: „Szép Ernőt olvastam, szép jóság érintett meg, jó vagyok, aki örül, hogy egy drága emberének a szomorúsága ilyen boldog szomorúság." Nem furcsa dolog, hogy a Vőlegény című vígjátéka komáromi előadásának kritikáját írva minduntalan a szomorúság és a jóság szövedéke lengedez a lelkemben? Most már biztosan tudom, hogy Szép Ernő szelleme megvéd attól, hogy a bemutató utáni szomorúságom a kritikusok „rosszaságába" csapjon át. írónk műveiben nyoma sincs az indulatnak, a felháborodásnak, a kétségbeesésnek, helyette a feszült nyugalom, a halk remegés, a józan lemondás lép olvasójának lelkébe. A gondom csak az, hogy abban a komáromi előadásban a Szép Ernő-i Világ ellenében működött minden. Takáts Ernőd rendező erőszakot vett a vígjátékon, amely egyáltalán nem a mai értelemben, de mégcsak nem is Szigligeti Ede csibészkedéseihez vagy Csiky Gergely mulandó nevetéséhez hasonlóan működik. Rendezése maga a felszín, a látszat, a mintha-érzelem, a mintha-nevetés; a lélek áttetsző fátyla ezért lett takaró bársonnyá a mozdulatok selyme ezért lett súlyos brokáttá. Ebben az előadásban minden tárgy, minden ruha, minden bútor, minden mozdulat, minden hang, még a csendek is Szép Ernő ellenében működnek. Persze a rendező teheti, hiszen Szép Ernő ezt is megbocsátaná, legfeljebb halkan megjegyezné: „Az én életem nem élet / Csak életet játszik". Lám, milyen egyszerű is a kulcs a Szép Ernő világát rejtő ajtókhoz, mert ajtóból sem egy van, mint ahogy szomorúsága sem egyféle van az embernek. Az enyém most éppen a kritikus szomorúsága, amelyben már a lemondás is kísérteni kezd. Merengőn ültem órákon át, s raktam egymásra használhatatlannak tetsző gondolataimat. Mindaz megfordult a fejemben, amit egy nyen előadást látva a munkája értelmében bizton hivő kritikus le kellene hogy írjon. A szűklátókörűségről, a lámpa alatti sötétről, az öntelt profizmusról, a színészurak becsapásáról, a színészhölgyek árvaságáról, az amatőrök naiv tisztaságáról, a hivatásosok önpiszkító harsányságáról. És akkor mindig megJelenet áz előadásból (Varga Róbert felvétele) szólalt Szép Ernő: „Hallod, ne hidd, mi rút, mi vad, / Mi undort és gyötrelmet ad, / A fényképed, meg a tavasz, / S az Igazság, az az igaz. / Csak ami szép, jó, mindig az, / Mit álmodtál, az az igaz, / Mi nem divat, mi nem haló, / Az, mi örökkévaló". Takáts Ernőd rendezett egy előadást, amelynek annyi köze van Szép Ernőhöz, mint až alvó ember hallgatásának a halott némaságához. Mindkét esetben ott a csend, de amíg a mulandó álom meggyógyít és megszabadít, addig a halál örök rabság. Szép Ernő úgy nevettet, hogy el is szomorít. Takáts Ernőd úgy akár nevettetni, hogy a Szép Ernő játékából elszomorodó nézőt megcsiklandozza. Ilyen helyzetben a néző természetes reakciója a „Na, hagyjatok már békén!" lesz, s alig várja a befejezést. A színészurak és a színészhölgyek mintha az egyhónapos sztrájk után fáradtabbak lennének. Kétszer elhalasztott bemutatójuk magán viselte a munkabeszüntetés lélekbénító hatását. (Soha nem hittem volna, hogy kritikusi jóságom egyik mozgatója éppen az a sztrájk lesz, amellyel kiharcolták birtokjogukat az otthon lehetőségét kínáló épülethez.) Pedig a magamfajta felhőjáró azt hitte, hogy az alkotás szabadsága egyaránt megtermékenyítette a rendező és a színész lelkét; ezért a többszöri halasztás. Most már világos számomra, hogy ama szilvesZterre tervezett premier amolyan önsorsrontássá változhatott volna. Jól tették, hogy az ünneplést máskorra halasztották, bár kétlem, hogy hamarosan lenne ünnepelni való ebben a színházban. Nem hiszek én magamnak sem már, hiszen a jószándékomat megrontja az emlék, amelynek meg kellene szépítenie az életemet. így lennék csak igazán telítve a Szép Ernő-i jósággal. Csakhát mit tehetek, ha felhőjárásom egyben felhő- azaz ködzabálás is? Egyáltalán képes lehet egy kritikus arra, hogy a drámaíró Szép Ernő szomorú nevetését eltanulja, hiszen már tudja, hogy itt Szép Ernőt csúfolták ki? Egyáltalán van-e erkölcsi joga ennek a tudásának a birtokában szabályos színikritikát írni? Firtatni rendezői balfogásokat, téveteg értelmezéseket, lehúzó álszellemi nehezékeket? Bírálni vergődő színészurakat és színészhölgyeket? Csak egyhez van joga: a nevetés szomorúságához. Ezért hát nevetek, nevetek, nevetek és végzetesen szomorú vagyok. Uraim és hölgyeim, ez már a jósági? DUSZA ISTVÁN CSÜTÖRTÖKÖT MONDTAM? Reflexiók Szép Ernő Vőlegény című vígjátékának komáromi előadása kapcsán Tisztelt komáromi Magyar Területi Színház társulata, kedves díszlettervező, jelmeztervező, zenei munkatárs, dramaturg és rendező! Ne higgyenek a kritikusoknak! Nem érdemes ezek után azon tépelődni, hogy melyik botcsinálta firkász, sajtószörny vagy felkészült kritikus miket ír össze az önök Szép Ernő Vőlegény című háromfelvonásos vígjából kreált előadásáról. Maguknak (végre) maguktól kellene rájönniük arra, hogy ez az előadás úgy rossz, ahogy van. Szinte tökéletesen az. Kezdve a statikus, csak a szöveg szintjén félrejátszott (el nem játszott) helyzetektől egészen a szedett-vedett kosztümözésig. Az első felvonás Anyája úgy néz ki, mint az ötvenes évekbeli munkásasszony, egészen addig, amíg magára nem ölt egy tavalyi elődásból (Csiky: Nagymama) átmentett kosztümöt. A Táncosnők olybá csicsásak, ami már egy jelmezbálra is sok lenne. És sorolhatjuk..., de majd később. Most a díszletről valamit. Második felvonás, fogászati rendelő. A szemközti díszletfal bal oldalán egy jókora Odol-reklám, a jobboldalon pedig a legmodernebb fotótechnikával készült - természetesen színes - lovakat ábrázoló kisposzterek (két darab). A jobboldali falon mandolinnak nevezett spanyolgitár függ, amely később szintetizátorból kicsalt gitárhangon (?) szólal meg, és szól tovább akkor is, amikor Rudi, a csélcsap fogász leteszi. Ez igen! 'Metafora! Persze az sem derül ki, hogy a Papa miért „szólítja" mandolinnak a hangszert. Miért szól akkor is aláfestő zene, amikor a gitáron játszik valaki? Talán mást kellene a helyére „akasztani", és ott is hagyni, hogy onnan nézze végig a tempótlan előadást. A zenei aláfestésről még anynyit, hogy (mint ismeretes) Zsákovics László igen jó színpadi érzékkel rendelkező zenész, és éppen gitáros. Gyakran működik közre a Matesz produkcióiban. Érthetetlen, miért éppen most nem. Miért éppen most kellett ez a hideg elektromos szerkezet, ebben a semmilyen korban sem játszódó előadásban? A színpadi atmoszférarombolás csimborasszója az a jelenet, amikor a harmadik felvonásban Kornélka egy pincsinek tisztelt rikikisárga (és méretarányaiban döbbenetesen kicsiny) plüskutyával érkezik a színpadra, amit (mint az a szövegből kiderül) az őt „támadó" Ruditól védve úgy elhajít, mint egy rongylabdát... Döbbenettel néz az ember, hogy most mi van? Metafora tán, akárcsak Duci lecsúszó fekete patentharisnyája? Maga a rendező húzta meg (állítólag) a szöveget. Legalábbis a Hlas ľudu (F.a.) kritikusa szerint. Az előadás dramaturgjaként viszont nem őt tünteti fel a műsorfüzet. Ez még így is hosszú. Ha a dramaturg (is) használta volna a ceruzáját, akkor legalább azt az ízetlen jelzőt kellett volna törölnie, amellyel az első felvonásban a Pendzsi nevű székely szolgálólányt illeti valaki... Legalább egy-két működő akció, helyzet lenne ebben az előadásban! De nincsen egy sem. A bemutatón, 1990. január 5-én, pénteken a második felvonás után a nézői, esztétikai, színházi tűrőképességem csütörtököt mondott (s nem voltam egyedül), így a harmadik felvonást a következő csütörtökön néztem meg. Mert így „etikus", ha már le akarom írni a véleményemet. Szükségesnek tartom, hogy kimondjuk, rögzítsük a valóságot. Még ha nem is kellemes. Azért, hogy ne ilyen, csakis jobb legyen! Akkor január 11 én, már valamivel elviselhetőbb volt a hőmérséklet a nézőtéren, mert a bemutatón olyan hideg volt, amilyen ritkán fordul elő egy színházban. Változó időkben élünk - forradalmiakban? Úgy látszik, a Matesz színpadáig ennek még a szele sem jutott el. Pedig a falak és a színpad már az ő tulajdonuk. De ami e falak között történik, annak eredménye mindannyiunk ügye. Nem csak a színháziaké és a kritikusoké. Miért térek ki erre? A Matesz egyes művészeinek véleménye szerint a kritikánk jelentős mértékben ludas abban. hogy a hazai magyarok egy jelentős hányada nem jár a Matesz előadásaira. Kedves színházbarát magyar közönség, nézótársaim! önök se higygyenek a szemforgató kritikusoknak, se a lojális dilettánsoknak; menjenek és nézzék meg ezt a Vőlegényt! Maguknak kell megítélni, hogy igazam(unk) van-e, vagy nincsen. Ahogyan a színháznak is magának kell rájönnie arra, hogy ha már tető van a feje fölött, az valóban sokat jelent, de vonzása, szakmai tekintélye ettől aligha lesz. Ilyenkor kellene lépni. Már régen kellett volna. És lehetőleg előre, nem pedig sehová. KISS PÉNTEK JÓZSEF Fellini mozija Napok óta az És a hajó megy záró képsorát látom magam előtt: a tengeren hagyott csónakban ott áll a rinocérosz, mint egy eleven anakronizmus, mint egy irdatlan, buta jelkép. Csak egy otromba fintor lenne? Vagy lonescu orrszarvúja, a mindent túlélő hatalom szimbóluma? Ez a képsor döbbentett rá, hogy Fellini voltaképpen elkötelezett művész: hisz az egész film a művészet, ha úgy tetszik a humánus világ önpusztító vakságáról és a politika kibékíthetetlen viszonyáról szól a maga sejtelmes módján, a sajátságos fellinis humorral, jelképrendszerrel. A rinocéroszoké a világ? Döbbenetes ez az utolsó néhány filmkocka. A békésen, szenilisen álmodozó hajót találat éri, süllyed, bugyog a víz, ládák és relikviák úsznak, míg az ormótlan rinocérosz ott áll bután, bambán a csónakban, mint aki nem tehet semmiről. Távolodik a kép, szűkül, s lassan eltűnik. Már nincs krónikás, az utolsó kockákkal beteljesedik a katasztrófa. Minél többet töprengek Fellini világán, annál bizonytalanabb vagyok: miféle koordináta-rendszerbe lehetne belerajzolni ennek a zseniális olasznak a művészetét, akik Kurosavával és Bergmannal együtt a világ egyik legjobb filmrendezőjének tartanak (ami persze, így, első hallásra is nagyon relatív, hisz legalább tíz rendezőt felsorolhatnánk, aki a „leg" jelzőre érdemes, kezdve Bunueltől, Pasolinitől, folytatva Jancsóval, Wajdával, Formánnál). Minden hasonlítgatás viszonylagos és elfogult, maradjunk hát Fellininél, pontosabban az És a hajó megy című filmjénél egy kicsit. A legizgalmasabb kérdés valószínűleg az, hogyan jutott el Fellini ezekig a képsorokig, törvényszerű kicsúcsosodása-e ez a film előző alkotásainak, vagy ez is csak egy a többi közül, egy láncszeme az életműnek, amelyben olyan filmeket találunk, mint az Úton, Édes élet, Amarcord, Nyolc és fél, Satyricon, Róma, Casanova, A nők városa. Mert Fellini valamennyi filmje más és más, mindegyik külön téma, külön világ. Míg például az Édes élet a tartalmatlan, léha élet, a „dolce vita" kórképe, a társadalom krémjének felelőtlen, öntudatlan és romlott tobzódása, a Nők városa a feminizmus csípős szatírája, a Róma az örök városról festett nagyszabású freskó, a Casanova egy mítosz lerombolása, illetve átértékelése, az Amarcord a gyökerek, a rimini gyerekkor álomvilágának évszakonként történő megjelenítése, a Satyricon visszanyúlása a latin múltig. Mind más, és mégis mind jellegzetesen, utánozhatatlant Fellini. Azt hiszem, elhamarkodott és okoskodó belemagyarázás lenne tudatosan építkező életműről beszélni. Fellini minden filmje a teljes valóságot célozza. Persze, közelíthetnénk a jelképek felől is. A Rómában látott egyházi divatbemutató, mint a katolicizmus legvégsőkig felfokozott bírálata, a Casanova szex-szimbólumának lerombolása, avítt, szánalmas figurája, s a nők, az örök, csodálatos, gigászi nőstények, amelyek csaknem minden filmjében központi figurák. S a rinocérosz riasztó víziója... Alfa és omega. Fellini jelképeket teremt és jelképeket rombol. De még a rombolást is úgy teszi, hogy másikat teremt helyette, sokszor álomszerűbbet, máskor realistábbat, néha irracionálist, olykor igazabbat. Álomszerű megfoghatatlan és mégis földközeli, mesterkélt és természetes tablója az olasz életérzésnek. Talán voltak s vannak az övénél haladóbb irányzatok, iskolák, nála progresszívebb alkotók, ilyen gazdag, sokszínű képet azonban senki sem festett, mint ő. Elég néhány képsor, jelenet, s szinte azonnal ráismerünk; ez Fellini kezenyoma, ez az ő különös világa. Látásmódjával ugyan lehetne vitatkozni olykor, eredetisége azonban lenyűgöző, egyszeri és ismételhetetlen. Talán nincs semmilyen titka, talán csak annyit tud, hogy mióta a celluloid szalagot kitalálták, az emberek a hétköznapok szürkeségében még jobban áhítják a csodát, mert ez a csoda megjeleníthető. Ez a csoda nem hazug csoda, csak a valóság átértelmezése. Ez a mozi, a hetvenéves mester mozija.. (k-y) Üzenet a külföldön élő szlovák íróknak és kulturális dolgozóknak Mi, szlovák írók, az újjáalakult, független és demokratikus Szlovák írók Társasága első pozsonyi közgyűlésének résztvevői, üdvözletünket küldjük minden külföldön élő szlovák írónak és kulturális dolgozónak. Elérkezett az ideje, hogy tudatosítsuk, ugyanazon testnek és léleknek a részei vagyunk, a szlovák nemzetnek. Egyaránt felelősek vagyunk sorsáért, szellemi arculatáért, tekintet nélkül arra, a világ melyik táján élünk. Mi, az e hazában élő szlovák írók ezennel. köszönetünket fejezzük ki önöknek, a határainkon kívül élő szlovákoknak, amiért velünk együtt nem veszítették el a reményt, hogy egyszer megszabadulunk a totalitárius rendszer jármából és szabadok leszünk. Köszönjük valamennyi írónak, kiadónak, szerkesztőnek és szervezőnek, akik az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Argentínában, Ausztráliában ugyanúgy mint Olaszországban, a Vatikánban, az NSZK-ban, Ausztriában, Svájcban, Svédországban és más országokban gyakran sok áldozatot hozva kiadták és kiadják a szlovák könyveket, folyóiratokat, tanulmányokat, így dokumentálva a szlovákok vágyát, hogy ne csak felszabadított, de szabad nemzetté váljanak. Köszöntjük a honfitárs egyesületek, elsősorban az Amerikai Szlovákok Ligája, a kanadai Szlovák Liga, a Külföldön Élő Szlovák irók Egyesülete és a Szlovákok Világszövetsége minden önfeláldozó tagját. Elismerésünket fejezzük ki azoknak az előadóknak, tanároknak és lektoroknak, az egész világ egyetemein, akik a szlovák nyelvünk és irodalmunk iránti szeretetet terjesztik. Köszönjük Európa és Amerika rádióadói szerkesztőinek és munkatársainak, hogy a szlovák adáson keresztül évtizedekig erősítették bennünk a hitet, hogy eljön az áhított szabadság ideje. Ezekben a percekben nem szabad megfeledkeznünk a Kelet- és Közép-Európa országaiban élő honfitársainkról sem, elsősorban azokról, akik Magyarországon, Lengyelországban, Jugoszláviában, Romániában és a Szovjetunióban hosszú éveken keresztül hozzánk hasonlóan elszenvedték a totalitárius elnyomást. Üdvözöljük az ezekben az országokban élő szlovák írókat és kulturális dolgozókat. A demokratikus szabadság szele Kelet-Európában el kell, hogy hozza nemcsak a nemzetek demokratikus jogait, de a nemzetiségek méltányos jogait is. Testvéreink! Nagy az adósságunk nekünk, itthon élőknek, valamint a szabad világban élő szlovákoknak a szomszédos országokban élő szlovákokkal szemben. Fogadjuk meg, hogy szlovákjainknak minden lehető segítséget és támogatást megadunk ahhoz, hogy megtartsák nemzeti öntudatukat és kultúrájukat. Mi, hazai szlovák írók, azon fogunk munkálkodni, hogy Szlovákiából modern, demokratikus ország váljék. Váljék Szlovákia boldog hazájává minden szlováknak, de ugyanúgy minden magyarnak, ukránnak és ruszinnak, s a többi etnikai népcsoportnak, akik velünk együtt évszázadok során alakították e földnek a Duna és a Tátra közt fekvő darabját. Azt akarjuk, hogy Szlovákia a többi nemzettel együtt az európai nemzetek közösségének tagja legyen, egyenjogú tagja, mint a közös európai kultúra örököse, a pribinai, cirilli és metódi időktől kezdve, a bernoláki, štúri időkön keresztül mind a mai napig, örülünk, hogy a mai napon nyíltan felvállalhatjuk múltunk keresztény és humanista örökségét. Szlovák testvéreink a világ minden táján! Üdvözletünket küldjük nektek a mi nagymúltú Pozsonyunkban, a Duna hullámai mellett tartott írói tanácskozásunkról. Azzal az üdvözlettel fordulunk hozzátok, amelyre 1968 tanított meg bennünket, s amelyet átvett forradalmi ifjúságunk: VELETEK VAGYUNK, LEGYETEK VELÜNK! A Szlovák írók Társasága alakuló közgyűlésének résztvevői Pozsony, 1990. január 19-én. D J SZÚ 6 1990. I. 25.